Nem blog, rövid történet, de legalább igaz.

Apósommal – akkor még nem sejtettük, hogy az apósom lesz – és más bölényekkel ittunk az öreg vizimalom előtt, a faasztalnál.

Az üres üvegek gyültek, az erőnk fogyott. L. Béla különösen eredményes volt ezen az estén, ő már zenbuddhista meditációban, azaz moxoban volt. Az asztalra borulva folytatta ezt a lelkigyakorlatot, a többiek meg erősen dolgoztak azon, hogy utolérjék.

Felemlegettünk egy régi, kedves ismerőst, aki már nincs közöttünk.

"Szegény, már alulról szagolja az ibolyát..."

"Ki az az Ibolya?" tér magához Béla egy pillanatra, és a röhögést már be sem kaszírozva zuhan vissza a boldog tudattalanba.