Levél az itthon maradottaknak

Nyár van, hívnak a hegyek, tengerek, távoli tájak: az év más időszakához képest jóval több időt töltünk kedvenc sporttevékenységünknek hódolva. Hétvégenként megtelnek a hegyek parkolói, via ferrátára, szikla- vagy hegymászásra készülődő, boldog mosollyal hátizsákot pakoló emberekkel, míg másutt rafting hajót vagy kerékpárbelsőt fújnak fel, hogy meglovagolják a zabolátlan hullámú folyókat vagy egy bringa nyergében szeljék át a hegyi tájat. Esetleg a tenger sóillatát követve dél felé indulnak a tengeri kajakosok, szörfösök, a legbátrabbak pedig siklóernyővel szállnak a felhők közé, vagy overállban ereszkednek barlangok mélyére.
Aztán az élmények fotókba komponálva öntik el a népszerű közösségi portálokat, képnézegető oldalakat, élménybeszámolók születnek, és az visszatekintés távlatából már picit túlexponált, romantikus emléknek tűnik a néhány nappal ezelőtti kaland.

De nem csak az adrenalintól fűtött élmények száma szaporodik meg a jó időnek hála. Sűrűbben szállnak sóhajok az égnek, azoktól az aggódóktól, akik távol lévőkért fohászkodnak. Te megetted a gázfőzőn készült vacsorád, vidáman és égő izmokkal készülsz a hálózsákban alvásra, apró sátrad fölé feszül a csillagos ég pompája: de eszedbe jut e azok neve, akik hazavárnak?
Néha nehéz összeegyeztetni a hobbit az érzelmekkel: nem viheted magaddal minden kalandodra a nagymamát/szülőket/barátokat/barátnőket. Kell, hogy megéld a távoli magány lelki és fizikai erőt próbáló kihívását, és kell, hogy a hegyek csendjébe burkolózva megtaláld saját, belső szótlanságodat. Kell, hogy többnapos mosdatlanságod és nyers borostád ne karcoljon érzékeny, illatos bőrt, kellenek a gyermekkori táborozás emlékeit hívó, ősemberi dimenziók, mikor a túlélés és az élet számít csak, nem zavarják össze a pillanat teljességét régóta hurcolt gondok és gondolatok, kell egy szeglet, ahol nincs helye a hétköznapok ráncolt homlokának. De mi értenek ebből az otthon maradottak?

Próbálkozhatsz elmagyarázni, mi a jó ebben: ugyanolyan nehéz feladat, mint amilyen könnyű túlzott aggodalmaskodásnak minősíteni a féltést, szerető gondoskodást. Nem háborúba indulnak a férfiak és nők, mint egykoron, de számon kell tartanunk a vissza nem térés realitását: minden egyes búcsú akár örökre is szólhat.
Hangosan csak az élményeket meséljük- az aggódókról szó nem sokszor esik, hiszen ők látszólag nem kockázatnak semmit. Persze a valóság nagyon más. A legfontosabb dolgot teszik fel rulettre, ha nem önzésük és birtoklási vágyuk kerül ki győztesen a lelkükben dúló öldöklő, hangtalan csatából: és engedik menni, majd engedik hazamenni szívük kincsét, gyermeküket, szerelmüket, barátjukat.
Szóljon nekik ez a pár sor, akiknek türelmét és szeretetét oly sokszor tettünk próbára, mi, akik az ősi félelem izgalmát keresve járjuk be a kalandok világát, és a megismerés, felfedezés örök vágyával engedünk a távolság hívó szavának, néha mostoha körülmények, zűrös helyzetek között bejárva e sárgolyót:
Köszönjük.

Köszönjük azt a néha terhesnek tűnő féltést, köszönjük a gondosan elcsomagolt szendvicset, a hegyen a hátizsákból kihulló, oda gondosan elrejtett meglepetést, köszönjük az viszontlátás örömkönnyeit, és köszönjük az újabb elindulás lehetőségét. Köszönjük a megértését annak, hogy felesleges lenne maradásra bírni, azt, kinek vére és lélegzete a magas és a távoli, és köszönjük a legfontosabb dolgot, ami lehet, még kimondatlanul is értékesebb a gyönyörű fotóknál, izgalmas történeteknél, életre szóló élményeknél. Köszönjük azt a megkönnyebbült sóhajt, ami önkéntelenül is kiszakad belőlünk, mikor hegyi naptól, metsző széltől szárított és keményített lelkünket átjárja egy melengető, vacsoraillatú érzés: a hazatérés.