Ma is a Sibélius park felé indulunk. A tenger öblöt megkerülve a város egyik szigetére a Seurasaarira tartunk. Itt alakították ki a századfordulón a szabadtéri néprajzi múzeumot.

Régi fehér fahídon jutunk az erdővel benőtt, lapos gránit szigetre. Belépő helyett öntapadós kerek emblémát kapunk, amit a ruhára kell kiragasztani. A mint egy nyolcvan fa építmény között vannak paraszt házak, termény tárolók, istállók, püspöki lak, templomok és malmok.

Minden házban egy fiú, vagy egy lány a tájegységre jellemző népviseletbe öltözve kalauzolja az érkezőt. Most egy módosabb gazda portájára tértünk be. Az épület alatt az istállók alig másfél méter magasak. Lapos lépcsőn jutunk a lakószintre. Jobbra a szobák, balra a konyha, mely egyben a házi ipar műhelye is. Rokka, motolla, szövőszék, asztal, a sarokban emeletes ágy, körben pad a berendezés. Itt gyűlt össze a hosszú téli estéken a nagycsalád. Az egyik polcon Géza két öreg kanterinát fedez fel. Ilyen – leginkább a mi citeránkra emlékeztető – húros hangszerek kísérték Vajnamöjnen kalandjait a Kalevala énekeiben. Kísérőnk látva fiam érdeklődését előhozza saját zene szerszámát. Míg behangolja, megmutatja, hogyan kell játszani rajta. Halkan pengeti a megnyugtató végtelen dallamot. Szinte várjuk, mikor kezd bele az éneklő mesébe. Tőle tudjuk meg, hogy a kelet-finn népzene szinte lejegyezhetetlen. Az alap dallamok improvizálásával órák hosszat variálható a téma. A tengerpart mentén élő törzsek zenéje inkább tagozódik. Ő a múltszázad második felében fonográfra vett zenéket igyekszik megtanulni.

Két épület együttes között megállva tájékozódunk. Az úton innen is, onnan is mókusok kíváncsiskodnak felénk. Mikor leguggolok, odaloholnak megszagolni mit kínálok feléjük. A cinkék, pirókok Pisti tenyerére szállva egy-egy keksz darabot felcsippentve tovasurrannak. A látogatók a házak előtt hagyják a gyerekkocsit, benne a kézitáskával, kamerával. Senki nem nyúl a máséhoz.

A templomban két lány valami Finn eposzt ad elő nagy átéléssel. Egyikőjük, a mesélő mintha saját élményeit mondaná. Néha elhalkul, suttog, máskor ömlenek belőle a lágy hangok. A másik fuvolájából aláfestő hangokat csal elő. Szinte látjuk, ahogy a süvöltő szélben dacolnak a tengeren az orkánnal. A viharmadár sikoltása, szerkők és csérek vijjogása, kacagása kíséri küzdelmes útjukat, míg végül partot érnek. A szél elcsitult. A lágy futamokban hallani a partra futó hullámok surrogó csobbanását. Egyetlen szót sem értettünk, de a lányok csillogó szeme, hanglejtése, mozdulataik és a hangszer muzsikája mindennél beszédesebben átéreztette velünk a történetet.

Visszafelé a hídon, maradék kiflinken a sirályok, kacsák és halfarkasok veszekednek, míg a náluknál jóval nagyobb hattyúk meg nem jönnek.

A buszmegállóban elválunk Gézától. A városban a Sibelius Zeneakadémián akar érdeklődni az itteni tovább tanulási lehetőségekről. Évente 30-40 jelentkezőből négyet szoktak felvenni.

Nagy, ligetes parkokon keresztül megyünk vissza a stadionhoz. Később Bélussal és Pistivel felmegyünk a 25 emelet magasságú kilátóba. Velünk, egy lifttel jött fel vendégével a Magyar Követség kultúrattaséja is. Ő mutogatja körbe a várost. Jelenleg kb. 500 magyar él Finnországban. 56-os disszidensek, itt tanuló diákok és néhány, aki ide házasodott. Nekik szerveznek kultúr műsorokat.