Számomra a teljesítménytúra nem teljesítmény hajszolása.
Nem az a célom minél több kilométert magamnak tudni.
Az TERMÉSZET melynek nem tudok ellen állni.
Egy-egy hosszútáv alakalmával volt szerencsém sok el nem felejthető élményt szereznem. Megcsodálni a reggeli nap beszűrődését, a még harmatos fűbe járni. Egy-egy virágot lencse végre kapni nem pedig leszakítani. Leülni a ködölt fára vagy éppen egy sziklára.
Közel engedni a természetet!
Ha egész nap az erdőben jártam úgy éreztem én vagyok a vendég. Úgy fogadtam el ahogy van. Ha esett ha fújt ha forróság volt. Ha emelkedő ha köves rész.
Mennyivel másabb egy tölgy erdőben járni mint egy fenyő erdőben. Másképpen suttognak a fák, más érzést hoztak elő bennem. Volt hogy szinte már-már vártam, hogy egy törpe elő lépjen. Az állatok megszólaljanak.
Estefelé már örömmel töltött el mindig hallani a madarak esti hangversenyét. Majd az aranyóra alatt szinte megváltozott az erdő. Bearanyozta az erdőt...
Sokszor ilyenkor már más hazafelé indul a kirándulásból. Pedig érdemes kipróbálni milyen egy erdő mélyén, lekapcsolt fejlámpával üldögélni a sötétben.
Távol a civilizációtól. Hallgatni a természetet.
Szinte megáll az idő...
A hajnal újabb csodákat hoz. A kíváncsi állatok szeme meg-meg csillan a lámpa fénynél. Hol egy róka hol egy nyúl vagy őz tekint ránk.
Milyen is az ébredő természet? Élő hangverseny, mintha megannyi zenész játszana.
Ahogy felkel a nap a madarak ismét kihirdetik a területeiket.
Sokszor csak azt sajnálom hogy nem tudom szavakba önteni mit érzek, így csak magamban hordozom. Örömmel olvasom a bejegyzéseiteket, melyben egy-egy gondolat visszahozza bennem a ki nem mondottakat.
Köszönöm!