Bihar-hegység, Meseország III. (befejező) rész

A következő, negyedik nap tartaléknak volt, pihenést terveztem, felkészülés céljából az utolsó napi hosszú túrára a Nagy-Phaeton vízeséshez. De persze Kőszakértő már az este mondogatta, hogy ő bizony megnézi a Bársza-katlant, az Eszkimó jégbarlangot és az Elveszett világot ezen az istenadta pihenőnapon. Nahát! Én is pont erre gondoltam! Menjünk együtt!

Így aztán másnap, kicsivel később keltünk – mégiscsak pihenőnap -, aztán négyen (EHP, Málnavadász, Kőszaki és én) nekivágtunk a Glavoj felé vezető útnak. A réten kihasználtuk a frissítést, aztán fel tovább a Bárszába, ahol több barlang is található.

A Fekete-barlang különösen szép csíkos faláról nevezetes, azt körbejártuk, de a mellette lévőbe Kőszaki nem engedett még benézni sem. Mert az írás szerint nem játszótér. 

Mentünk tovább, úttörős tempóban, míg a Fekete-tónál női WC-re nem bukkantunk. Igggen,  ahol az igény, ott a klotyó. Ahogy kicsit beljebb sétáltam az ösvénytől (hogy közben ne bámuljak a járókelőkre), két újabb barlangra bukkantam, amit halandó turistáknak ugyancsak bajos lenne bejárni. Meg sem próbáltuk, de azt el kell mondani, hogy a mohapárnákkal fedett, buja páfrányokkal díszített hatalmas kősziklák egy elhagyott vár hangulatát idézték, vagy ha úgy tetszik, a szellemvasút bejáratát. (Amin még sohasem utaztam.) Illett tehát a képbe, megerősítette, hogy elvarázsolt vidéken járunk. Ha kellene, olyan mesét kerekítenék belőle! De nem kell.

Szamóca-tízórai után tovább haladtunk a rengetegben és végre elértük amiért mentünk, a Bársza-Jégbarlangot. Izgalmas hely, már első látásra! Amint leereszkedtünk a meredek bejáratnál, két folyosót is láttunk, de csak az egyikre volt alkalmas a felszerelésünk. A könyvek szerint hosszan be lehetne járni – vagy kúszni – a barlangot és kicsivel beljebb már valódi jégre is bukkanhatnánk! Most csak annyi utalt a jégbarlang mivoltára – na, mi? Hogy a puki nem szellőzött ki belőle. 

Ugyanis a jégbarlangban azért marad meg a jég nyáron is, mert nincs légmozgás, vagy valami ilyesmi, de ezt Kőszaki jobban tudja. Nem ragozom tovább, kénköves ménkű szagban bámészkodtunk az előtérben, amikor a barlang sötétjéből egyszer csak felbukkant egy igazi szörny: a Kutyá-majom!!! Ő aztán végig kísérte a napunkat, minden zsombolyból ránk akart támadni, sűrűn kellett hát a varázsigét mondogatni. (Visszamennnnyé, b…ki!)

Többen gondolhatják, hogy a kénköves ménkű szagnak is a Kutyá-majom az oka, de ez nem így van.

Trallala, ezután fürgén átbaktattunk az Eszkimó jégbarlanghoz. Ez is meglepi volt, nem sejtettem, hogy ennyire látványos. Pedig lekéstük a déli parádét, kábé egy órával később értünk oda, így a barlangba felülről behatoló napfénycsík nem a híres-nevezetes Eszkimó nevű jégtömböt, hanem mellette az asszonyka hűlt helyét világította meg.

Ettől függetlenül lélegzetelállító s rendkívül hűvös a barlang, ami a nyári melegben kellemes felüdülés testileg-lelkileg.

Innen vissza Glavojra, a kedvenc kocsmánkba, ami már olyan volt, mintha haza járnánk. Amint ott ücsörögtünk, eszegettünk és iszogattunk, egyszerre csak kit látnak szemeink? A kisdobos csapatot, élen Mókamikivel! Kiderült, hogy nem bírtak otthon ülni, ezért megmászták a Mócok templomát, aztán a Csodavár menedékház felől elözönlötték a Glavojt. Ennyit a pihenésről. Valóban, olyan gyönyörű idő volt és hát mégiscsak egyszer élünk!

Általános örömködés után elköszöntünk egymástól és túránk utolsó célpontja felé vettük az irányt, ami a hátborzongató Elveszett világ nevet viseli.

Hála Kőszakértő előtanulmányainak és a rendkívül jó jelzéseknek, mi nem vesztünk el. Csak az a fránya Kutyá-majom ne borzolta volna az idegrendszerünket! De folyton támadt! Azzal a hülye hangjával! Nem kívánom fényezni magam, de egy óvatlan pillanatban kikaptam Kőszakértő kezéből a varázspálcáját (nem, ezt nem a nadrágjában hordja, a kezében szokta) és egy utolsó rohammal visszakergettem a fenevadat a barlangjába. Remélem, az utókor majd felemlegeti ezt is. 

Magamról nem írhatok több jót, nem lenne ízléses.

Úristen, már a hetedik oldalt kezdem. Kicsit begyorsítok, jó? Pavluxek úgyis megírja, hogy hazafelé a Mócok templomának dűlőjén micsoda árnyékok rajzolódtak ki a talajon: egyiptomi istenektől kezdve mikiegérig minden voltunk árnyékunkban, ez újabb bizonyíték a

rejtelmes erőkre, amik Pádison munkálkodnak. Még most is beleborzongok, ha meglátom a képeket:

Igazán nehéz nap volt, de épségben hazaértünk, megettük a pisztráng vacsit (bibíí), szépen körülültük a nagyasztalt és élménybeszámoltunk oda-vissza a kisdobosokkal. Nak-nek. Láttam én, hogy valamit nagyon akarnak mondani. De olyan zavarban voltak. Aztán Mosolygós Erzsike –mert nem véletlenül szakosztályvezető, van vér a pucájában –kirukkolt: hogy így, meg úgy, és minden nagyon szép, de mindenkinek sietni kellene haza, és ne haragudjak már, de ….  holnap nem jönnének.

Egy világ omlott volna össze bennem, ha……. nem lennének ilyen aranyosak!

De ahogy szemlesütve mindenki egyenként megmagyarázta, hogy miért nem tud holnap kirándulni, legszívesebben körbepuszilgattam volna őket.

(Ennek semmi köze a pálinkához. Bár…lehet, hogy rutinosan leitattak előtte, de erre nem emlékszem. Hű. Akkor biztos!)

Szó mi szó (lá-ti-dó), az ötödik napra ismét négyen maradtunk és talán nem is baj, mert igen húzós pálya a Nagy-Phaeton vízesés!

Először is az odavezető út. Nekem azért állt égnek a hajam, mert nem akartam, hogy Kőszaki soha többé be ne tegye a lábát a Bihari hegyekbe, mivelhogy szétizélte a kocsiját a rengeteg kő. Néhol olyan, mintha egy patakmederben autózna az ember. De megúsztuk.

Megérkeztünk az „autóút” végéhez, leparkíroztunk, betáraztuk a maradék pálinkát és hajrá!

Az első 2-3 kilométer nem túl izgalmas, az Aló-patak mellett halad, ahonnan időnként kedves kis sárkánygyíkok szagolnak bele a világba.

Jószándékúak, nem kell őket bántani:

Később viszont egyre vadabb a táj, meredeken emelkedik az ösvény és végre kibukkan a 80 m magas Nagy-Phaeton vízesés!!! Lenyűgözve fotóztuk magunkat.  Meg a hátteret.

Az izgalmak azonban csak innen kezdődtek. Először egy közel függőleges sziklafal, láncos-mászós, aztán újabb és újabb. Élvezettel kapaszkodtunk egyre feljebb, mintha az égbe akarnánk eljutni, pedig csak a havasig igyekeztünk. Közben fantasztikus kilátások, millió málna, boróka, vörös és fekete áfonya! Jól belaktunk gyümölccsel, de mire elértük az Istenek havasát, újra megéheztünk.

edőltünk a fűre, körbehordoztuk a tekintetünket a havasi legelőkön - és a lelkünket az elmúlt napokon.

Szóval, igaz a pletyka, Pádis: Meseország. 

Varázslatos vidék, ahol a kedvünkért hegyben áll a málna és az áfonya, rejtelmes barlangok bújnak meg a hatalmas páfránysátrak alatt, lovai egy idegen társadalom különc polgársága, mi pedig szerencsepróbáló mesehősök vagyunk az álomszerű fények-színek-hangok szürreális világában. 

Vége  

Köszönetnyilvánítás:

Apukámnak-anyukámnak! 

A Hangi Visszavadító Központnak!  (a „Bevezetés a blogírásba” tanfolyamért)

Málnavadász Zolinak!  (a sok jó fotóért, a címért, stb) 

… és mindazoknak, akik kedves egyéniségüket, barátságukat, fényképeiket adták hozzá.  

Címkék: Bársza Eszkimó-jégbarlang Elveszett Világ