Halványodnak a csillagok, mikor kenuba szállva hangtalanul ellökjük magunkat a parttól. Alig merem a sima vízbe mártani az evező tollát. A visszaeső cseppek, s a hajó orránál csacsogva fodrozódó víz csobogása megsértik a táj csendjét. Az ég alján gyenge szürkület jelzi a hajnal közeledtét. Alig látható sötétszürke felhők, mint távoli hegygerincek sorakoznak. A szemközti part fenyvesei mozdulatlan fekete némaságban állanak. Csak a távoli műút zaja hallatszik. A közeledő és távolodó autók zúgása egyenletes, halk zsongássá szelídül. A túlparti fák árnyékát elérve leállunk az evezéssel, de még visz a lendület. Szemben nagy, lapos zuzmóval és erikával benőtt szikla, mint egy ősállat hatalmas teteme nyúlik a vízbe. Oldalán a világosabb sáv jelzi, milyen magas volt a tó hóolvadás után. A magasból ezüstszürke arcával bámul ránk a hold, Vagy talán csak a vízben tükröződő képét nézi?

Apró kalyiba bújik meg a fák között, lejjebb egy másik, biztos szauna. A móló mellett egy ladik és egy motorcsónak fehérlik. A távoli tanyán egy kakas erőlteti a hajnalt, s valóban az ég alján vékony rózsaszín felhő pirkad. Zümmögő szúnyogok duruzsolnak körbe. 80-100 méterre lehetünk a parttól, a kilehelt széndioxidunk nyomán mégis ránk találtak. Néhányszor vízbe merítjük a lapátot, hogy megszabaduljunk a kellemetlen társaságtól.

Álmodozásra csábít a táj. Lassan körbefordul a hajó. Nyugaton még csillagfényes az éjszaka. A távolban halvány szigeteket ragyog be az ezüstös fény. Halkan csobban a víz, apró halak szökellnek fel. Előbb egy bagoly suhant hangtalanul a fák felett. Ahogy lassan hajnalodik, úgy színesedik a világ. Jobbról kicsi öböl, egy patak völgy torkollik a tóba. A tőzegláp nyírfái közül fehér, meleg pára zászlókat repít felénk a lágy fuvallat. A nád tövén mintha beszélne, halkan csobban a víz. A vízitök sárga szirmai közül mosolygós arcú tündérlányok kandikálnak elő, s a felettük szálló fehér pára-köntösbe kapaszkodva tova ringanak. Egymást kergetve, kavarogva keringenek köröttünk. A tó közepére, a mély víz felé csábítanak. Ott már áll a bál, ott ropják táncukat. A partok eltűntek, csak a fenyők teteje látszik ki a ködből. A távolban külön álló facsoport emelkedik ki a párából, arra lapátolunk most. Az alig szobányi szigeten nyírek és égerek nőnek a sziklák között. feljebb néhány öreg fenyő.

A magasban egy sirály szeli a szürke eget. Közelünkbe érve lejjebb ereszkedve kis kitérővel megnéz minket, aztán tovább siklik. A kacsák is felébredtek. Hármas-ötös kötelékekben húznak keresztben a tó felett. Most már rohamosan világosodik, Anttola felett bíborvörösbe öltözött az ég alja. Vége a táncnak, oszlik a köd. A tündérek is tudják ezt, visszabújnak a virágok kelyhébe. Túl az erdőn, valahol a Saima-tó felett már felkelt a nap. Még néhány perc, s megjelenik a narancssárga felhők előtt, hogy áldott fényével beborítsa a világot.

Szádeczky-Kardoss Géza

Címkék: Finnország Saima-tó Tündér Vízitök