Fázik a lábam, és már pirkad is. Ideje lesz kelni. A kocsi ablakából fantasztikus a panoráma.  A majd 1000 m-es déli fal szürkébe öltözve mered reám, mintha a három hegyes csúcsával fel akarna nyársalni.

Haha, ez most nem jön össze, ezért megtaposom a legmagasabb csúcsodat!!!

Az időjósok vajon tévedtek? Mikor nem. Hátra tekintve a Hochkönig fehér ruhába öltözve fürdik a napsütésben. Csak felettünk van felhő. Sebaj, majd elmegy – gondolom én. Harapok némi reggelit. Nemám mindenféle hiper-szuper kaját, kolbász a menü kenyérrel. Bevált módszer.

Autók érkeznek, emberek sietnek a felvonóállomáshoz, már indul is egy felfele teletömve síelőkkel. Beugrok WC-re az állomásra, és sietve vetek egy pillantást a  felvonó indőtáblázatára. De nem az utolsóra.

8-kor elhaladok a felvonóállomás mellett, és elindulok, nyakamba veszem a hegyet. Itt az ideje tapasztalatot szerezni a saját bőrömön.

Nem is kell egy óra, és a Südwand-hütte teraszán koptatom a padlót. Zárva. Nem lepett meg, már az induláskor találkoztam az ezt jelző táblácslával.

Nem is időzök itt, GPS elő, és már figyelem is a haladási irányom, minden oké-e. Az. Kis ösvény vezet felfelé most még egész jól járható, szinte hó sincs rajta, itt-ott elvétve egy kis foltocska. Mintha kezdene eltűnni a felhőzet… Oh, nemsokára sütni is fog a nap. Persze én nem kapok belőle, mert kelet felől az Edelgries gerinc meredélye takar be hűvös árnyékával.

Fé 10-re kitisztul az idő, szívmelengetően kék az ég.  A Hunerkogel párkánya csodásan ragyog a napfényben.

Sietve suhannak a felvonók felettem vagy 80m-re. Gyarapodik a hó, lassan eljön a tegnap vett hágóvas és jégcsákány első éles bevetése. Fel is veszem, már elkél. Az oldal egyre kezd meredekebbé válni. Túristajelzések még láthatóak a nagyobb sziklatömbökön. Egy csapát látok, ő itt még bakancsban haladt. Sebaj, biztos tapasztaltabb volt, mint én. Cikk-cakk módjára halad az út felfele.  Unalmasan telnek el a percek, ropog a fagyos hó még, de nini, itt az árnyék pereme! Rám ragyognak az első napsugarak. De csodás! Ami szép, az egyben veszélyes is lesz a steig körül.

Tíz óra. Einsteig. Meredeken indul a drótkötél a sziklán felfele. Hát az ott meg kicsoda-micsoda?

Ahogy közeledik lentről, látom, egy fa durunggal botoz. Pihenek, fotózok, legyen most mit megmutatni nektek. Érkezik az öreg japán. Angolul köszön, úgyszintén. Innen elfogy az angol tudása, és nekem is. Németül nem tud. Kár. Így marad a japó  féle hablaty. Már ha az volt… Figyeli a drótot, látom rajta a meglepődöttséget. Megkínálom teával, semmi nincs az öregnél, csak a két méteres botja. Mondja a magáét és mutogat. Igen, így van, Ön itt nem fog felmenni – suhan a fejemben a gondolat. Bólogatok. Közben előveszem a KS szettet. Ezen végképp meglepődik. Itt a búcsú ideje, megköszöni a teát, fordul is vissza, és szapora léptekkel halad a meredek havas oldalban. Bátor.

Ideje indulni.

Negyed 11 előtt aztán elakadok. Ez meg mi? Nincs drót! Azaz itt van, valahol a méteres hó alatt. Itt az ideje az első próbatételnek. Összemerem a bátorságom, karabinereket kiakasztom, és szúrom a csákányt tövig a hóba. Szerencsére könnyen bökhető. De mi ez, kis fagyott jégdarabkák hullnak le mellettem. Fel nem nézek – de jól teszem – koppan a sisakon egy tisztességes darab. Spuri innen azonnal tovább. Huh, ez milyen hosszú rész, és ahogy elemzem, rájövök, hogy 45 foknál bizony több a hótömb meredeksége.  Szerencsére jóformán csak keresztbe kell végig szelni. Figyelek minden egyes lépésre, szúrásra. Pár perc, és túl is jutok a veszélyes szakaszon. Vajon lesz még?

5 per múlva elém tárul a következő.  Nem örülök, de meg tudom csinálni.

Áthaladok rajta, és elérkezek a SkyWalk – Hunerscharte Steigek elágazásához. Figyelem a GPS-t, jobbra tartok, és elém tárul egy szép rész tele mászó segítségekkel. Le kell vennem a hágóvasat, ebben veszélyes azokon a kis cövekeken lépkedni. Elindulok felfele.

Negyed 12. Rám ragyog fényesen a Schladminger-gleccser hóval borított tekintályes platója. Üzemelnek a pályák, hisz 80cm porhó van. A szél feltámad, ahogy átbukik a peremen. Táblán látom, 2602m-en állok éppen. Még 100m a felső állomás. Sziklás havas rész fogad, halad rajta fel a drótkötél. Oks, most nem játszunk KS-el, nekiesek az oldalnak egyenesen az épület fele. Rúgom a hágóvasat a kemény hóba. A csákány néhol már alig akar lemenni. Keményre fagyott a hó. Lassan a csőrrel is lehet dolgozni. Nem kell sok, már azt vágom a jeges részekbe. Közeledve a házhoz turisták figyelnek. Vajon mit gondolhatnak? Ezt az idiótát, ott a steig, ez meg szólózik? Vagy. Odanézz, ez aztán bevállalós!

Nem gondolkodnak, inkább fényképeznek. Nah’ nem láttak még ilyet!?

Felérek a korláthoz. Picit magas a beton perem. Erőből felrántom magam. A hágóvas tüskéi könyörtelenül csúsznak le a sima beton oldalról. Na, ezt most még egyszer. Sikerül fellépnem a korlát aljáig, innen már csak egy húzás, és át is ugrok a korláton. Fent vagyok. Leveszem a vasat, elteszem a csákányt. Irány a SkyWalk. Lenyűgöz, pláne a plexi lap. Beülök egy napozóba, és eszek.

Fél egykor aztán ideje tovább állnom, irány a gleccser! Szuper kitolt út vezet a csúcs irányába. Hágóvas rajtam, bár nem kellene. Sebaj, tetszik, viselem. Az út emelkedik, én pedig belassulok. Elér a magassággal járó fáradtság érzése, hiába, itt már nem 21% az oxigén parciális nyomása… Pár percenként meg-megállok. Hisz ez nem is baj, mert úgy is fényképezgetek mindet, amit csak meglátok. Új még ez a jeges-havas világ nekem. Megpillantom az első igazi veszélyt is, a hasadékokat. Nincsenek is messze aztán, az út mellett 5 m-re tátogatják keskeny és hosszú szájukat. Kiváncsi lévén a pereméig megyek.

Mély. Elég is belőle, jobb ha nem ismerem belülről. Fel-fel támad a szél, hordja a fagyos havat. Néhány síelő suhan el mellettem.

Megpillantom  a csúcsot újra, kikerül a takarásból, és elém tárul az a meredek oldal, amin fel kell gyalogolni a Randkluft-anstiegig. Letérek a géppel kitolt útról, innen már csak a hóval befújt halovány csapára, és a GPS pontosságára hagyatkozhatok. Hasadékok mellett haladok, épp két srác száll ki a Schulteranstieg-ből. De jó nekik, már vissza fele jönnek. Elkezd a csapa meredeken haladni felfele az oldalban. Újra kell a csákány. Most lesz majd rá igazán szükség. Haladva felfedezem, a hasadékokat, amik szintvonalasan hosszan elnyújtott szájjal várják éhesen a hibázó kezdő hegymászókat, mint én.

Kezd megfogalmazódni bennem az előgondolata annak, hogy normális vagyok-e.

Cikk-cakk-ban halad a csapa, bököm rendesen a csákány nyelét. Felülről félelmetes az alattam 40 m-re lévő hosszú hasadékra lepillantani. Vajon ha most kicsúsznék…De nem, nem csúszok meg egyszer sem, hanem másra figyelek fel. Négy emberke tanakodik, és dekkol azon a részen, ahol a Schulteranstieg becsatlakozik a Randkluft-anstieg-be. Megijedek. Vajon nem tudnak felmenni? Akkor most mi legyen? Lépkedek felfele, közben elindul az első. Mint a csiga, úgy haladnak. Ez csúnya lesz…

Odaérek a Randkluft-anstieg beszállásához. Hozzácsatolom magam a dróthoz, és lépek is felfele. Nem kell sok idő, itt is az első hóval borított drótos rész. Csak ez ne! Csákány bök tövig, lép-lép, csákány kihúz, bök tövig. Rettentő lassú a haladás felfele. Elkezd fázni a kezem és lábam. A bakancs nem valami nagy szám, nem ilyen terepre találták ki. Végre újra drót, de nem örülhetek, újabb részek. Borzalmas. Nekem, kezdőnek az. A veszélyessége a bevállalós határaimat súrolja. Na jó, ha nem lesz durvább, akkor folytatom. Érzem, közel a csúcs. Nincs már 100m, hisz az egész steig annyi J

 A felsőbb részen hangokat hallok. Egy meredek, újabb hóval borított meredek részhez érek. Megállok, jön le a négy emberke. Azt hiszem itt megvárom, míg leevickélnek. Az első emberke szerkóját elemzem. Technikai csákány, és egy kb.30 éves hágóvas van a bakancsra kötözve. Te jó ég, ilyenbe felmenni, hiszen lötyög a bakancson…

Mellém érnek, kérdezem, mennyi még a csúcs. Jön a válasz: kb. 30m még. Örülök. Indulok tovább. Átfázott rendesen a lábfejem, lábujjaim erőteljesen mozgatom, legyen valami vérkeringés bennük. Egyszer csak megpillantom a kereszt csúcsát. Oh, már csak pár méter… Még egy lépés, még egy…

Vége a drótkötélnek.

 Háromnegyed 4. Fent vagyok.

Enyém az első félidő. magamban hálát adok az égnek. Videózok, fotózok. A gleccserre már nem látni le, az átbukó felhőkbe burkolózott.

A nap készülődik lefele, érzem a tájban, hogy nemsokára készülődik az este. Nem időzök. Összeszedem minden bátorságom, és elindulok visszafele. nagyon fázik újra a lábam. A kezem ehhez képest egész jó, de az is hideg. itt is újra a biztosítatlan rész. Lepillantva még látom az utolsó embert, ahogy a beszállás alatt halad visszafele már.

Bököm a csákányt. Bökném. Szeretném már nagyon lebökni, de 30cm-nél jobban nem megy le. Mi a... Ütöm a tetejét a tenyerem csukló felőli részével. Beledöngölöm a csőrig.

A tizedik szúrási alkalommal már egész jól szétvertem a kezem. Ez így nem megoldás. Felfele sokkal könnyebb volt, legalábbis úgy tűnt. A két hóréteg között két hét különbség van. Bizony, ezért az eltérés. a keménységben

Szúráskor megfogom két kézzel a fejrészt, és teljes erővel beledöföm a hóba. Átszakítja a kemény réteget. Veszélyes. Felemelésekor kibillenhetek az egyensúlyomból. Más próbálkozás. Nem emelem magasra, és két kézzel beledöföm a hóba. Kihúzom, és újra szúrok. Másodszorra-harmadszorra átszakítja a kemény réteget.  A három eljárást mixelem, így elviselhető. Rájövök, lefele még nehezebb most haladni. Le-letekintek magam mögé a meredek falon. ronda látvány fogad. Elég, tovább.

Eresztem vissza magam a drótkötélen, mikor felfigyelek arra, hogy ahogy elengedem a drótot, mintha úgy maradnának nyitva az ujjaim. Ez meg mi? Behajlítom őket, mintha be lennék lassulva, úgy mozognak. Na, ne játszatok, nekem itt, dolgozni! Az injaim kaptak, elfáradtak, érzem a karomban.. Rázom a kezeim, hátha jobb lesz.  Negyed siker.

Teljesen készek a lábfejeim. Szerencsére 1 órányi lefele szenvedés után már csatolom is ki a karabinereket. Lépek lejjebb. Valami nem jó. Szúr a jobb nagy lábujjam. Az első gondolatom érkezik csakhamar. Nem az, hogy megfagyott. Még nem fagyott el, de nincs messze tőle. Erőteljes tornásztatásba kezdek vele. elindulok visszafele. Lassan tejföllé változik a világ., ahol kétféle kontrasztos dolog létezik. Az egyik én vagyok tarkában. A másik a sötét hasadékok tömkelege.

Viszonylag jól látom a kacskaringós csapát, de a szél szüntelen dolgozik, és temeti be porhóval. Nem időzök sehol, haladok csákányosan a meredélyről le. Elérve újra a kitolt utat, örülök, és sietek szapora léptekben vissza az állomásra. Jelzőkarók mutatják az utat, most hasznát veszem.

Folyamatosan mozgatom a lábujjam, de nem igazán akar szűnni a szúrás. Ez most bosszant.

Felhő előttem - utánam. Oh’ – lepődök meg – most meg merre? Ez hogy? Egyszerűen nem látom az utat, és nincs több karó sem? Mintha nem is tudom, merre lennék… Egyenesre veszem az irányt, előttem úgy 10 m-re már rajzolódik is ki a jelzőkaró. Aha, szóval csak nagyobb volt a távolság kettő között.

Elérkezek az első sífelvonó tetejéhez.

Belehasít a tudat az agyamba.

Üres minden, semmi mozgás, sietnem kell. Szaporábban lépkedek, de nehezen megy, ez a fránya magasság visszafog. Vigyáznom kell, nehogy beizzadjak, mert akkor át kell öltöznöm.

Hirtelen kiérek a felhőből, rálátok a kihalt sípályákra.

Felrohanok a meredek kaptatón, ami az állomáshoz vezet. 

      Érzem.

     Már egy ideje éreztem.

Most mindennél jobban.

 Elveszett a remény.

  Zárva.

Elindul az agyam. Több választásom van.  Végigfut az agyamon a táskám tartalma. Nem hiába cipelek ekkora motyót, lapul benne megannyi ruha még, 3x annyi ennivaló, mint amit egész nap ettem, GPS, két lámpa, komplett elsősegély szerelés. Pánikolásnak a nyomát sem látom magamon. Elcsodálkozok, mitől van. Talán csak az okozza, hogy tudom, mi vár rám, visszafele ha gyalog megyek. Muszáj lemennem gyalog vissza. Itt megfagyok, ha maradok reggelig, ez véletlenül sem jó alternatíva.

Közben járkálok, a hágóvas körmei kopognak a betonon. Nem érdekel.

Lássuk csak, ha hívom a 112-őt, akkor valószínűleg elindítják a felvonót, és azzal visznek le. Vagy jön a Heli rosszabb esetben. Áh’, drága játék. Megpillantom közben a műszereket a falon. Más nem érdekel, csak a hőmérséklet. -8 fok. Érdekes, nem is fázok. Még.

Ránézek a GPS-re, 6 óra.

Döntenem kell, lemegyek gyalog a Hunerscharteban. A döntésem erős, és vitathatatlan.

Hat óra 1 perc. Elkészítem a videót, amiben szépen elmesélem a gondjaim.

Azt hiszem telefonálok Münchenbe, ahonnan jöttem ide………..

Folytatás a második részben.

Dachstein, Steiermark, Österreich, 2011.10.23 

Címkék: Dachstein