Az utóbbi három évben hatszor is megfordultam a Radnai-havasokban. Ez sok, vagy kevés? Erre azt mondom, hogy soha se elég. Tán soha nem mászom meg a hegyet, ha nem hagyom el szülőföldem, azt a páratlan szép vidéket, ami Csíki havasok és a Hargita ölelésébe esik. Ott kijöttem a házból, és bármilyen irányba indultam félórán belül fenyőerdőben találtam magam kiránduló hangulatban.

A magyarországi turistának arra fele sláger a Gyilkos-tó és Szent Anna-tó, mert ezek gépkocsival bejárható helyek. Istenem, hányszor jártam az Anna tónál, persze akkoriban gyalog. Ha rokonok érkeztek M-országról már tudtam mi vár rám; vidd fel őket fiam a mindkét tóhoz, hangzott apám parancsa és én mentem télen, mentem nyáron mentem, amikor csak kellett. Aztán jött apám ötlete, építsünk egy házat ott fent a rengetegben, a ház elkészült, patak folyt át az udvarán, ott volt a borvíz és a mofetta. Attól kezdve csak ide jártunk. Az idő, közbe oda tellett, hogy Apám elment én meg ide jöttem. Ide, ahol sok a hegy csak nem látszik a házaktól. Uram! Mennyire hiányzik ennek a kis országnak egy magas hegy és mennyire nekem?

 Horthy-csúcs? „Hazánk jelenleg legnagyobb hegységének, a Radnai-havasoknak megismerése méltán ösztönzi kirándulásra azok százait, akik még nem jártak rajta.” Ez egy mondat 1943-ból.

Az a csúcs az a legmagasabb, ha felbukkan, rögtön megmutatja tragikus szépségét.

De ennél fontosabb, hogy mielőtt megnyílnak a szemek és néznek és gyönyörködnek, nyíljék meg a lélek is s lásson messze a mélyre.

1944. január, itt történt a magyar hegymászás történetének legnagyobb tragédiája.

1796. augusztus, amikor a természetjárást még hírből sem ismerték, három magyar tudós mászta meg a csúcsot és tanulmányozták az ott talált növényeket.

Ez a hegy, harangoz, hívogat és beszél a múltról és a jövőről. Már érzem a gyanta-és, fenyő illatát, meredek füves részek, sziklafal, patak, jéghideg forrás, smaragdzöld tó.

 Rövid az idő a körültekintésre, jönnek a felhők a felséges kilátás hamar eltűnik. Ilyen minden boldogság, rövid és eltűnik. Elvonul az eső, kisüt a nap, ragyog a sok vízcsepp a fenyőtűkön, itt nincs hütte, nincs tumultus. Ilyenkor úgy érzem az enyém az egész hegy.