Júliai-Alpokban: Immáron harmadszor, családommal, Halák Miki barlangásztársammal, barátommal és családjával közösen, összesen heten – de nem, mint gonoszok!!! – indultunk el 2008. augusztusában Szlovéniába, hogy meghódítsuk a Triglav csúcsait.

   Nagyon nagy izgalommal készültünk már kora tavasz óta, mind lélekben, mind fizikailag, hogy teljesíteni tudjuk a kitűzött célt. Hetente több alkalommal is, vizespalackokkal felszerelve, egy edzés során 5-6-szor is megmásztuk a Nagymányok határában található 220m-es Vár-fő hegyet. Hazafelé pedig az itt található kövekből gyűjtöttünk egy jó hátizsákra valót, melyet a házunk lábazatának javítására, pótlására használtunk fel.

   Aztán végre elérkezett a nagy nap, elindultunk. A schengeni határt átlépve Szlovénia csodálatos tájaiban, a Karavankákban gyönyörködve kora délután érkeztünk meg a Vrata-völgy kapujához: Mojstranába. A völgy elején megnéztük a közel 50m-ről alázúduló Pericnik vízesést. A vízesés két lépcsőben, teraszt alkotva hatalmas robajjal, permet-esőt szórva kápráztatott el bennünket. Vegyes érzelmekkel, tisztelettel néztük ezt a gyönyörű természeti csodát.

A vízesést megtekintve az 1015m magasan lévő Aljazev dómban foglaltuk el a szállásunkat. Sajnos a körülöttünk lévő hegyeket csak részben, néha-néha előbukkanva láthattuk meg az alacsonyan lévő felhők miatt. Kipakolásunk után kötelezően megmásztuk a menedékház mellett lévő hatalmas (10m) különálló sziklát. Aztán elindultunk a völgyben felfelé a hol elvesző, hol előtűnő patak partján a Triglav „lábához”. Útközben az óriási karabinernél hintáztunk egyet, illetve megejtettük az elmaradhatatlan fotók elkészítését.

Este még a felhők közül elő-, előbukkant a Triglav hatalmas fenséges sziluettje, a Szfinksz. A látvány hatására mindenkit elfogott a nagy izgalom, hogy mi ezt a hegyet szeretnénk megmászni, ezeken a meredélyeken kell majd felfelé s még mindig csak felfelé másznunk. Izgatottan tárgyaltuk a látottakat s készültünk a csúcstámadás előtti, holnapi Luknja-hágó (1758m) túránkra.   

  Reggel korán ébredve sajnos megint szitáló eső, alacsonyan lévő felhők fogadtak bennünket az Aljazev dóm előtt. Kis tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem várunk a felhők felemelkedésére, útnak indulunk. A völgyet követve egyre feljebb kapaszkodtunk az ösvényen. Színes virágokban gyönyörködve lassan elhagytuk a fenyvesek világát s megérkeztünk a kövek, sziklák birodalmába. Eközben fejünk felett a felhők eltűntek s teljes pompájában kitárulkozott a Vrata völgy. Mellettünk, pedig az égbe szökkenő hegyek, sziklák késztettek újbóli álmélkodásra, örömre. Családomnak, barátaimnak most már megmutathattam a Triglavra vezető Prag utat, a holnapi túra útvonalát. Azonban most még mindig a Luknja-hágó felé haladtunk egy hatalmas kőmorénán. A hágóra felérve mindkét oldal völgyébe betekintést nyertünk, néztük a havasi rét nyújtotta színes kavalkádot, a havasi csókák merész szemtelenségét. Csapatunkból páran a hágótól még feljebb másztunk, mintegy erőpróbaként, hogy megízleljük milyen is az, mikor az ember lába alatt irdatlan mélység nyitja ki kapuit. Érezhettük emberi mivoltunk kicsinységét, ugyanakkor akaratunk nagyságát is. Hosszabb pihenő után a morénán tracking botjaink segítségével, szinte síelő mozdulatokkal jöttünk le mi fiúk, illetve Ágnes lányom.

Az első napi túra folyamán Miki felesége, Babuci – előző heti – megfázásos betegsége miatt eléggé legyengült. Este nehéz szívvel jelentette be, hogy a holnapi Triglav túrára nem mer elindulni. Döntésével egyetértettünk, hiszen ha Ő az út közepén nem tud tovább jönni, akkor vissza kell kísérni, s mivel csak én jártam a „hegyen”, így az egész csapatnak le kellene jönnie várhatóan.

Lefekvés előtt közösen átbeszéltük, hogy holnapra mit kell bepakolni a hátizsákokba, megnéztük hogy a drótköteles részhez szükséges biztosítási eszközök mindenkinél megvannak-e, a beülőket személyre igazítottuk.

   Aztán eljött a várva várt nap. Sajnos az eső most szitált, a felhők alacsonyan. Előttünk már a bátrabbak régen elindultak a csúcsra. Mi még vártunk, hogy jobb legyen az idő. Aztán késő reggel úgy döntöttünk, hogy legyen, aminek lennie kell, elindulunk, legfeljebb visszafordulunk, ha nagyon esne az eső! A völgyön ismételten felfelé haladva hátizsákunk súlya alatt még vígan lépkedve a Prag útra való beszállás előtt Babucitól fájó szívvel vettünk búcsút azzal, hogy holnap majd ismét itt találkozunk! Babuci alakja hamar beleveszett a felhőkbe s mi gyorsan emelkedtünk a sziklákon mászva. Miklós füttye kísérte néha lépteinket, Babucinak jelezve, hogy valahol a feje felett haladunk.

Felhők között menetelve nem láttuk az előttünk lévő utat, sem az alattunk lévő hatalmas leszakadásokat. Egyedül csak én tudtam, hogy mi van előttünk, alattunk. Ruhánk izzadságunktól, esőpermettől volt nedves. Andrea és Miki folyamatosan a szemüvegüket törölték, mert állandóan bepárásodott a levegő magas páratartalma miatt. Persze mi csak rendületlenül mentünk feljebb, és még feljebb, lépést lépés után téve, nagyokat szuszogva.

Ebédünket az első széles platón, kétezer méter felett fogyasztottuk el. Itt ért bennünket az első igazi csoda: Miki megérezte tarkóján a Nap első sugarait, s mintha egy nagy színpadon gördült volna fel a függöny, úgy tűntek elő a felhőkből a körülöttünk lévő hatalmas hegycsúcsok csodálatos koszorút alkotva. Velünk szemben Szlovénia második legmagasabb hegycsúcsa, a Skrlatica (2740m) magasodott csúcsán a napfényben csillogó kereszttel. Ettől kezdve már látható volt, hogy merre kell haladunk, hogy mi vár még ránk. Gyermekeink innét már előbbre mehettek - a hegymászás szabályait betartva -, bizony volt, hogy egy órát is vártak ránk, felnőttekre.

Éjszakai szállásunkat elérve, a Triglavski dómnál (2515m) további fenséges látványban gyönyörködhettünk. Az alattunk lévő hegycsúcsok, mint apró szigetek emelkedtek ki a felhőkből. Szinte úszni lett volna kedve az embernek!

Fejünk felett, pedig most már tisztán, karnyújtásnyira magasodott a szlovének legmagasabb csúcsa a 2864m-es Triglav. Csúcshódításra hárman – Miklós, Soma fiam és én – vállalkoztunk. A csúcson még én sem jártam, hiszen az előző alkalmakkor nem sikerült teljesen meghódítanom a hegyet először idő hiányában, majd rossz időjárás miatt. Ezért kicsit bennem is volt félsz, mert így ismeretlenül most először indultam neki egy olyan csúcsnak, ami számomra is kihívás. No aztán nem hagytunk sok tépelődést magunknak, beülőinket felvéve mi is elindultunk. Útközben több kapaszkodó, drótkötéllel kiépített szakasz volt segítségünkre. A hegyen sok felfelé- és lefelé menő túrázóval találkoztunk. A csúcsra a menedékháztól egy óra alatt jutottunk fel. A csúcson igazi bábeli zűrzavar, nótaszó fogadott bennünket. Még sört is lehetett kapni vállalkozó hegymászók jóvoltából. A csúcskönyvbe a Faraday kalitka mellett boldogan jegyeztük be nevünket. A szokásos fotózás, csúcscsoki elfogyasztása után visszaindultunk a Triglavski dómnál maradt családtagjainkhoz. Az idő kegyes volt hozzánk, mert a csúcsról láthattuk az alattunk elterülő Vrata-völgyet, a Bohinji-tavat, családom következő szálláshelyét.

Lefekvés előtt még a fennsíkon gyönyörködtünk a naplementében. Késő este fáradtan, nagy hangzavartól körülvéve hajtottuk kicsiny kis külön szobánkba álomra a fejünket, egyenesítettük ki fáradt tagjainkat.

Reggel a friss elemózsiát, egyéb eszközöket szállító helikopter hangjára ébredtünk. Reggelink elfogyasztása után, kerülővel, Andrea bánatára ismét felfelé, hegymenetben indultunk lefelé a hegyről a Valentina dómig (2332m). Menedékháznál megállapítottuk, hogy sokkal barátságosabb, csendesebb, mint a közvetlenül csúcs alatt lévő társa. Utunkat folytatva, most már tényleg lefelé, a tegnapi platót elérve megint felhők közé kellett ereszkednünk. Nem láthattunk az alattunk lévő völgyet, meredélyeket. 2000m alá érve Miki hangos füttyel jelezte ránk váró feleségének, hogy jövünk. A drótköteles résznél – számunkra érthetetlen - kisebb incidens történt. Egy szlovén hölgy lassúnak találta a kötélen való haladásunkat – 10m-es, függőleges sziklafal -, s minden elemi szabálynak fittyet hányva „keresztülgázolt” a fölöttem lévőkön. Ágnessel pont a szikla közepén voltunk, én biztosítás nélkül, mikor rajtunk is keresztül akart mászni. Közben a kezében lévő trackingbot hegyes vége szabadon himbálózott a lányom szeme, nyaka előtt. Többszöri erőteljes felszólításunkra sem volt hajlandó türelmes lenni. Végül mégis kivárta, hogy szépen sorjában leküzdjük az akadályt. Mellettem elhaladva – remélem érthetően – a nemzetközi pejoratív kifejezést alkalmaztam rá. Nagyon felháborított az eset bennünket.

Később lejjebb érve azért megadatott mindenkinek, hogy megcsodálhassa az alatta elterülő Vrata-völgyet, igaz már nem több ezer méterről. A magasból izgatottan próbáltunk Babuci alakjára rálelni a patak partján. Aztán győzedelmesen, ezer mesével, szóval üdvözöltük Babucit, s frissítésként - nekem már szokásom szerint - lábainkat megmostuk a gleccser jéghideg vízében.

   Közös vacsoránk után álmosan és fáradtan pihentünk le, hogy másnap reggel tovább folytassuk nyaralásunkat. Miklósék Horvátországba, a tengerpartra mentek tovább, mi meg a Triglavot megkerülve ismét hegyek közé, a Bohinji-tó partjára. Itt a Száva forrását látogattuk meg, a tó körül s a környező hegyekben, illetve Bledben tettünk nagyobb túrákat. Nyaralásunkat azzal zártuk, hogy még visszajövünk ide, hiszen a Triglav csúcsára nem mindenki juthatott fel családunkból. S végül a felejthetetlen nyolc nap után sok-sok élményt begyűjtve „hátizsákunkba” indultunk haza. Útközben még meg-megállva megnéztünk pár nagyon szép, tájba illő lakóházat, gazdasági épületet és Kamnik várát