Az iskolában már ünnepi hangulat uralkodott, a karácsonyi szünet előtti utolsó tanítási nap volt ez. Margit néni az osztálynaplót lapozgatta. A félévi jegyek lezárásához kellett volna még pár gyereknek felelnie. A névsor elején járt még, így egyáltalán nem éreztem magam „veszélybe.” Az én osztályzataim meg úgy is eldőltek már. (Legalábbis szerintem.) Bezzeg Csermák Pista, Bartha Jani, meg Dezső Sanya lapultak a padjukban, mint tetű a varr alatt.

Figyelmem elkalandozott. Előző este Anyámmal a beiglibe való diót tisztítottuk. Olcsón adta a sarki maszek zsidó. No de hát, olyan is volt. Apró szemű, nehezen törő. Alig volt olyan, melyben épen maradt volna a bél. Keservesen jött össze a fél kilóra való töltelék. Végül ráunva a válogatásra, a maradékot nekem adta:

-         Vidd be az iskolába, szünetekben válogathatsz még belőle a tízóraidhoz!

Így történt, hogy pajtásaimmal azt szemezgettük a zsíroskenyérhez.  Szünet végére már alig akadt benne ehető. Becsengetéskor Vörös Tibi a maradékot kiszórta az osztályterem ablakán.

Az imént egy széncinke szállt ide. Felkapott egy morzsát, és huss tovább...

Egy perc sem telt bele, újra itt volt, aztán még egy…

Úgy látszik, az ívesen repülő, légtornászoknak jól működő riadó láncuk van. Perceken belül csapatosan jöttek az ingyen konyhára. Imént egy pirók is volt közöttük…

Óráról, felelésről megfeledkezve már a fél osztály ezt bámulta.

Aztán Margit néni tapsolni kezdett, és mindenki odanézett. Valaki a táblánál mekegett-makogott, s ő már harmadszor, vagy negyedszer szólította Kovács Petit, de ő is a vidáman cippegő kompániát figyelte…

A feleltetés ezzel be is fejeződött. A tanító néni is belátta, hogy ennek így már semmi értelme. Beszélgetni kezdtünk a karácsonyról, meg az ajándékozásról. Aztán mosolyogva megkérdezte tőlünk:

-         Gyerekek! Ki tudja megmondani nekem, hogy miről nevezetes a mai nap?

Egymásra néztünk. Szent este csak három nap múlva lesz. Aztán párunknak még is eszünkbe jutott valami, és jelentkeztünk. Engem szólított fel.

-         December 21-én született Sztálin elvtárs!

Majd rövid szünet után még hozzátettem:

-         És ez az év legsötétebb napja.

Még folytattam volna, hogy dédanyám szerint ettől kezdve minden nap egy tyúk lépéssel korábban kel fel a nap és későbben nyugszik, de Margit néni addig boldog arcára ráfagyott a mosoly. Égtelen haragra gerjedt. Magából kikelve üvöltött és toporzékolt. A kályha mellé, háttal az osztálynak, a sarokba térdepeltetett.

-         Miért, talán nem így van? Mi rosszat mondtam? – Mentegetőztem.

De ez csak olaj volt a tűzre. Majd Ő megmutatja…!  …És meg is mutatta. Megragadta a csuklómat, felrángatott, ki az osztályból, fel a tanáriba, majd tovább az Igazgató úr elé.

Oda csődítette a bent lévő tanárokat.

-         Ez a büdös kölyök azt mondta, hogy az év legsötétebb napján született Sztálin elvtárs!

A tanárok közül többen elmosolyodtak, a többiek meg összevissza beszéltek, és kiabáltak. Mindenki, mindenkivel hadonászott. Hatalmas botrány lett belőle. Azonnal ki akartak rúgni. Végül, kicsit lehiggadva, azt mondta az Igazgató úr, hogy a szünet után küldjem be hozzá az édesanyámat.

Elteltek az ünnepek, s Anyám – nem nagy örömmel, de – január elején bement.

Csendben bólogatva végig hallgatta bűn lajstromomat. Nem szólt egyszer sem közbe. Végül ártatlan képel csak ennyit kérdezett:

-         És… mi ebben a rossz?

Nem tudta folytatni… Letorkolták.. Már üvöltöttek vele is… Egyszerre volt ő kapitalista csökevény… osztályidegen… nép ellenség… klerikális… és tudja Isten még mi minden. Aztán, amikor kifáradtak, leroskadtak a székekre, úgy pihegtek.

-         Most mit csináljunk magával?

Míg mondták a magukét Anyám csendben szemlélte a díszes társaságot. Hamar átlátta, hogy koránt sincs olyan nagy baj. Margit néni az oka mindennek. Egy egyszerű tréfával elüthette volna a dolog élét. Az ő tapasztalatlansága, túlbuzgósága vezetett ide. Az Igazgató úr, és helyettese így már nem tehetett mást. Az állásukkal játszottak volna, ha nem állnak melléje. A többi tanár alig szólt közbe. Többségük csendben félre fordult, vagy az asztalánál írogatott valamit, mint ha ott sem lenne. Nem is hallaná, mi folyik mellette. Volt, aki kiment a mellékhelyiségbe, és elfelejtett visszamenni.

Végre Anyám is szóhoz jutott.

-         A fiam két dolgot mondott, mind a kettő igaz. Arról ő már nem tehet, hogy önök a két dolgot gondolatban összemosták egymással. Egyedül önök…

Most sem hagyták befejezni, amit szeretett volna. Nem is jutatták többet szóhoz. Elküldték, hogy majd döntenek felőlem.

Végül igazgatói rovót kaptam és szigorúan meghagyták, hogy társaimnak bár mit is mondjak erről. Tulajdon képen olcsón megúsztuk. Nekem mégis fájt, és egyáltalán nem értettem, hogy miért kaptam minden ok nélkül a legsúlyosabb büntetést. Anyám csak nevetett a dolgon. Papa pedig megsimogatott, s annyit mondott:

-         Ne búsulj, mire felnősz, mind ez már csak olyan lesz, mint egy rossz álom!

Papának igaza lett. Ez a világ is elmúlt. S ahogy peregnek az évek, lassan megszépülnek az emlékek. Ma már csak mosolygunk rajta…    

Szádeczky-Kardoss Géza

szadeczky-kg@freemail.hu

+3630/35-439-35

Címkék: Sztálin A Pánk Széncinke Pirók