Az egész úgy kezdődött, hogy szeretem a várakat. Ez még gyerekkori örökség és szerencsére nem múlik. Ha tehetem keresem őket, olvasok róluk, fényképezem a magam kevéssé kiforrott technikájával bármelyiket.

Ráadásul az utolsó túrám is olyan régen volt, szilveszterkor. Stílusosan a Hegyesd várnál.

Ezért is jött kapóra Gejza kiírása, ami a Pilisbe csalogatott, Esztergom-Kertvárosból indulva, Dömösig. Utána olvasva a szervezőnek, a korábbi túráinak, még nagyobb kedvem lett, hogy menjek.

Reggel friss időben indulás, nagyon nincs is messze a rajt, az utazás mondhatni unalmas, főleg így sötétben. A céltól nem messze még beszerzésre kerül egy túrós batyu, aminek elfogyasztása a túrák előtt már-már hagyomány.(persze ha beszélhetünk fél éves hagyományról…)

A kertvárosi vasútállomáson van a gyülekező, időben érkezek, gyors búcsú a családtól, átcaplatok a túloldalra, lecuccolok egy padra és reggeli. A váróból kiköszön Géza, beszélgetek pár szót Robival, a többiek közben gyülekeznek. Beérkezik az utolsó vonat, amit még a tervek szerint megvárunk és indul a mandula!

GPS élesít(kíváncsi vagyok mennyit megyünk és geocachingelést is terveztem), rövid séta a városból kifelé menet, útközben újabb túratársak csatlakoznak, már bőven 20 fő felett van a létszámunk.

A Strázsa hegy tövében Géza rövid tájékoztatót tart a ma már nem látható erődről és az itt zajlott csatákról, majd kiadja a parancsot: Hegyre fel!, de csak toronyiránt, jó lesz erőfelmérőnek. Gyorsan előre is állok, virtusból és mert a csúcstól nem messze vár rám egy láda. Mire felérek már egyáltalán nem fázok, szusszantok kettőt, gyors log a ládánál, majd élvezem a tökéletes kilátást. Rövid pihenő után a túloldalon elkezdünk ereszkedni, előbb a tanösvény útján kanyargunk, aztán toronyiránt célba vesszük az első Árpádvárat, amit túravezetőnk esztergomi jelzővel illet. Útközben teszek egy kis kitérőt, megnézem a 7. számú hadifogoly tábort, I. világháborús külföldi katonák nyugszanak itt..

Gyorsan utolérem a többieket, éppen a Pékmalom patak nádasán küzdik át magukat a néhol bokáig érő vízben. Nincs sok kedvem bevizezni magam, még akkor sem, ha vízálló a bakancsom. Követem a természetet és egy vadcsapáson gond nélkül kijutok a túlpartra. A nádasból érdekes hangok jönnek, ahogy a társaknak sikerül a zsombék alatt vizet is találni J

Tovább folytatva az utat, a Méhes völgy kaszálóján, majd a műutat is használva jutunk el a  Nagy-Cserepes tető aljához. A következő várunk a hegy tetején természetesen, mindenki nekivetkőzik a mutatványnak, és uzsgyi fel. Vagyunk 3-an, akik belekukkantunk a térképbe is és olcsón megoldva, kihasználva egy erdei utat, szinte kényelmesen felbaktatunk, a nagy többség tökön-paszulyon keresztül jut fel, utánunk 6-8 perccel. Nem lehetett egyszerű! Géza erről a várról is átad sok infót, amit lehet megmutat a terepen is, aztán tovább a Fehér-sziklához. Újra leválok a csoportról, ők kerülnek a turistaúton, én bevállalom a rövidebb, de fájdalmasabb utat, toronyiránt előre. Nem mondom, hogy mire felmásztam, nem pusztultam majdnem bele a légszomjba, na de mi az nekemJ.

A szikláknál újabb ládakeresés, persze nincs meg! Mint kiderült egy kisgyerekes család éppen logolt, náluk volt. Logolok én is, kiülök a kellemes „tavaszi” napsütésbe és érzem, hogy nekem most jó! Lassan beérnek a többiek, addigra én pótoltam az elveszett kalóriákat és hallgatom a történeteket. Felfrissül mindenki, irány a következő, egyben utolsó Árpádvárunk, nem messze a Rám-szakadéktól. Folytatom antiszociális üzemmódban, bőven a többiek előtt csapatom, de most nem csak az erdő hangjai érdekelnek, hanem beterveztem egy újabb kitérőt. Irány a piroson Pilisszentlélek. Ha már erre járok, akkor nagy hiba lenne kihagyni a romokat. Megérte!  A Z+on követem a csapatot, a Hoffman vadászháznál be is érem őket. Ekkorra a talaj már felengedett annyira, hogy egy-egy csúszás is belefért a sárban, néhol figyelni kellett. Érintve a Szakó nyerget, hamar elértük a várat, ami sokak elégedettségére már nyomokban fel is volt ismerhető. Volt várfal nyomvonal, torony nyom. Itt kezdett érlelődni bennem a gondolat, hogy talán ide, vagy az előző várhoz kellene telepítenem első ládámat…Majd meglátjuk. Géza itt is kiváltotta sokunk elismerését felkészültségével és már robogtunk is lefelé a meredek lejtőn. Aztán eljött a választás ideje is: Lukács-árok, vagy Rám-szakadék? Számomra egyértelmű volt és már száguldottam is a Rám-szakadékban. Ahogy visszanéztem, a csapat megfeleződött, ki-ki erőnlétének, bátorságának megfelelően választott. „Istenicsodálatosanjó” még mindig a Rám. A tavalyelőtti esőzések megviselték a korlátokat, de mindien gond és bonyodalom nélkül, simán végig lehet menni rajta. Egészen Dömösig egy szimpatikus csoporttárssal mentem, jót beszélgettünk. Az óránként közlekedő buszt elértük, bár így sem a vezetőnktől, sem a nagy többségtől nem tudtam elbúcsúzni, remélem ez bocsánatos bűn. Így itt ragadom meg az alkalmat: Sziasztok! Jó pihenést! Köszönöm a túrát!

Mert mennem kellet...