Már néhány évnyi itthoni túrázási tapasztalat, valamint az első magashegyi és via ferrata túrák kipróbálása után egyszer csak megláttam az egyik utazásszervező cég honlapján, hogy terveznek indítani túrát Ausztria 4. legmagasabb pontjára, a 3666 m magas Großvenedigerre. Egyből éreztem egy erős vágyat, hogy nekem ezt meg kell próbálnom, ugyanis kíváncsi voltam rá, hogy a szervezetem mennyire bírja a magaslati levegőt (3000 m felett már jelentkezhetnek a hegyi betegség tünetei), valamint milyen egy gleccser, meg hát a kihívást is szeretem. Ezek után került sor a túrára 2010. július elején.

Éjszakai utazás keretében mentünk Ausztriába, a buszon elég könnyen sikerült átaludnom az éjszakát, a viszonylag gyors elalvás után nagyon jó érzés volt reggel a szememet úgy kinyitnom, hogy már egy igazi alpesi hegyek között járunk (közben egy benzinkútnál azért volt ébresztő). Az ébredés után már nem is sokára megérkeztünk Hinterbichl faluba, a túránk kiindulópontjára.

Mivel a busz a völgy aljában tett ki minket, a szállás pedig a csúcsra vezető út kb. 2/3-dánál volt így teljes menetfelszerelésben, nagy hátizsákkal kellett túráznunk. Mivel már érkezésünk után kiosztották a gleccserjáró felszerelést (hágóvas, jégcsákány, beülő, sisak), de ezekre még a túránk elején nem volt szükség, így ezekkel is tovább kellett nehezíteni a hátizsákunkat. Ez volt számomra az első nagyhátizsákos túra is. Ahogy megpakolva először felvettem a hátamra a hátitáskát, egyből úgy éreztem, hogy összeroskadok alatta, érdekes volt abba belegondolni, hogy ilyen súllyal a hátamon oxigénhiányos levegőbe indulok. Ezután a táskámat még gyorsan levehettem, ugyanis a Johannishütte-ig Venediger taxival mentünk, ez ahhoz hasonló buszjárat, mint ami pl. a Börzsönyben jár Királyrét és Nagy-Hideg-hegy között. Ezután viszont újra fel kellett vennem a zsákomat, de mindenben csak a kezdet szokott nehéz lenni, így túrabotokkal azért már nem volt olyan nehéz haladni a szállásunkig, a Defreggerhaus-ig igazi, erdőhatár feletti magashegyi tájon. Ahogy haladtunk felfele, a hófoltok egyre nagyobbak lettek. Az első napon a fényképezőm lencsevédője nem mindig nyílt ki rendesen, ezt sajnos nem vettem észre, így néhány képben található árnyék, ezekért a képhibákért elnézést kérek.

Azért, hogy nehogy kimerüljünk, így a túravezetőink igyekeztek többszöri pihenők beiktatásával kényelmes tempót diktálni. A szállás elfoglalása után picit relaxáltunk, majd a ház melletti egyik hófolton a túravezetőink kialakítottak egy csúszkapályát, s ezen gyakoroltuk a jégcsákány használatát kicsúszás esetén (szerencsére másnap élesben nem kellett használnunk). Este még kíváncsiságból megmérték a pulzusunkat és a véroxigénszintünket, ami nekem 100-ról 94-re ment le. Állítólag 90 fölött számít jónak. Ha jól emlékszem, a csoportunkban egyvalakinek volt 88 körül az értéke, és ha nem tévedek, ő volt az, aki másnap a csúcsra kimerültség miatt nem jutott fel.

Éjszaka jött a következő próbatétel, 2962 m magasan kellett aludnunk egy tipikus osztrák matraclágerben. Meglepő módon könnyen elaludtam, azonban az éjszaka közepén hasgörcsre ébredtem, ami persze lehetett a magasságtól is és mástól is, de nem nagyon szoktam máskor ilyenre ébredi, és ami még furcsa volt, hogy ez szerencsére nem párosult semmi mással, és sikerült ilyen körülmények között is újra elaludnom. Mindenesetre nem volt egy bíztató előjel a másnapi csúcsmászás előtt. Amikor reggel ismét felébredtem, már semmit nem éreztem az előbbiből, teljesen fitt voltam. Ahogy illik egy magashegyi csúcsmászásnál, így reggel viszonylag korán, fél hétkor indultunk útnak teljes lelkesedéssel.

A ház után gyorsan elértük a gleccsert, amelyen a gleccserhasadékok miatt kötélpartikban haladtunk. A csoportunk 4 kötélpartiban haladt, mindegyik parti egy túravezetőből és 4-5 túrázóból állt. 3000 m felett feltűnő érzés lett, hogy sokkal fáradékonyabb vagyok, mint más túrákon, de az akaraterő viszont nagy volt, a legfőbb vágyam az volt, hogy a csúcson készüljön rólam fénykép; meg hát nagyon összehangolva sikerült haladnunk, bármelyikünk is szólt, hogy picit szeretne pihenni, vagy fényképezni, akkor azonnal megálltunk egy kis időre. Így azért szép lassan fogytak a szintek, egyszer csak azt vettük észre, hogy fent vagyunk a csúcs előtti gerincen, majd a csúcson.

A lehető legszebb időjárási körülményekhez volt szerencsénk, még felhő is alig volt az égen, az erős napsütés hatására a hőérzetünk a csúcson is kellemes volt, elegendő volt az aláöltözet fölé egy polárkabát. A csúcskeresztnél jól kipihentük magunkat, gyönyörködtünk a kilátásban és láthattunk egy érdekes természeti jelenséget is, a Napot kör alakú szivárvány vette körül, ilyet máshol nem láttam még. Egy újabb magashegyi tünet is előjött, az orrom véres lett annak ellenére, hogy nem voltam náthás, de ezt a „csúcsérzés” közben észre sem vettem, a többiek szóltak. Készítettem egy videót is a fényképezőgépemmel, ez megtekinthető itt: http://youtu.be/ZIm_8-ck3xA

Ezután még hosszú ereszkedés várt ránk, ugyanis még aznap lementünk egészen Hinterbichl településig, az utolsó szakaszon már a Venediger taxi segítségével. Lefele még, egy nem mindennapi látványban is volt részünk, találkoztunk egy biciklissel is a gleccseren, a bicikli is be volt kötve egy partiba. A társai gyalog mentek. Kár, hogy nem fénykpeztem le őket. Mire leértünk, jó alaposan leégtünk annak ellenére, hogy vastagon kentük magunkat magas faktorszámú naptejjel. A Napocska az erdőhatár felett bizony félelmetesen égett, gleccseren napszemüveg híján tán nem is lehetne látáskárosodás nélkül megmaradni. Ahogy levetettük a sisakot, az arcunkon jól látszódott a sisak pántjának a nyoma is. Közben a fejem is elkezdett tompán fájni.

Az utolsó napon a hazautazás előtt még tettünk egy levezető sétát a Großglockner lábánál, eléggé ki voltam merülve, de azért még tudtam tartani a társaság tempóját. Azt viszont be kell vallanom, hogy ezen a túrán a Großglocknerre már nem bírtam volna felmenni, ekkor tettem is egy fogadalmat, hogy többet nem megyek 3000 m fölé. Persze kipihenve már egészen másképp gondolkodtam, így tavaly meg is szegtem az előbbi fogadalmamat, de erről majd a következő blogomban írok.

Aki szeretné kipróbálni a gleccsertúrát, tudom ajánlani a Venedigert, ugyanis sima trekking út visz fel rá, sehol nem kell mászni, emiatt egy könnyű 3000-es csúcsnak számít. azonban jó kondíció szükséges hozzá.