Több sikertelen több naposra tervezett téli túra után (a lakásvásárlás fontosabbnak bizonyult a szabadságom alatt, mint a túrázás) végre összejött egy szép, egynapos téli kirándulás.

2012.01.28-án hajnalban indultunk Antival és Judittal a Bihar-hágóba hótalpazni. Itthonra derült időt mondtak, de Erdélyben felhős volt az ég. A napokban Romániában rendkívüli hóhelyzet volt, így kicsit aggódtunk az utak állapota miatt, de a meteoromania.ro oldalon a hótérkép biztatóan festett.

A hágóba érkezéskor meglepetten tapasztaltuk, hogy tömegnyomor van, rendőrök és csendőrök irányítják a forgalmat, ellenőrzik a szabályos parkolást, őrzik a lerakott autókat. Az út mentén végig kocsik álltak szorosan egymás mögött, a rendes parkolók már rég megteltek. Kivételesen én vezettem, és egy teljesen szabálytalan és pofátlan húzással sikerült gyorsan parkolnom, így megúsztuk a hosszas keresgélést.

A szokásos szedelődzködés után elindultunk, de előtte még fel kellett deríteni a környéket, hogy egyáltalán hol szabad átkelni az út mellett kihúzott szalagon, ugyanis olyan magasra tolták fel a havat az útról, hogy kerítés helyett ezzel próbálták távol tartani a gyalogosokat az út menti telkek kertjéből. Még az elején, a szánkópálya tetején "leszólítottam" egy heverésző kutyát, aki annyira megörült annak, hogy valaki foglalkozik vele, hogy egész úton elkísért minket. A nap folyamán 3 szendviccsel jutalmaztuk a társaságáért.

A piros jelzést megtalálva tömörített havon sétáltunk a nyugati sípálya becsatlakozásáig, ahova lovasszánnal is furikázták az erre vágyókat. Innen kezdve azonban érintetlen, mély hóban sétáltunk tovább az enyhén emelkedő úton. Ahol az út elér egy tisztást, és a jelzés meredek bal kanyarral nekimegy a hegynek a vízmosásban (most nem látszott a hótól, hogy ez egy mély vízmosás; ha nem jártunk volna itt már többször, nem tudtuk volna, hogy itt kanyarodik a jelzés), végre bekapcsolhattuk a sarokemelőket és megkezdhettük a kirándulás érdekesebb részét a fenyvesben. Lassan haladtunk, Anti nagyon megszenvedett a hótalp hiányától még úgy is, hogy a kipróbálásra hozott hágóvasamat felvette, itt ugyanis az még semmit nem kapaszkodott a puha, mély porhóban.

A vízmosásban jártunk még, amikor dél körül hirtelen kiderült felettünk az ég és kisütött ránk a Nap. Ahogy haladtunk felfelé, úgy kezdett keményedni a hó, egyre kevésbé süllyedtünk bele. Ahol az út eléri a tulajdonképpeni gerincet a sípálya tetejétől délre egy nyeregben, megálltunk Antit bevárni. Itt Judit (majdnem egész nap ő ment elöl a kutyával) már látott pár ember hótalppal és snowboarddal, illetve párat túrasível felfelé haladni, ők a nyomaik alapján a felvonóval jöhettek fel a hegyre, majd átvágtak a sípálya tetején a fenyvesen, így megspóroltak pár száz méter szintet. Ebben a nyeregben összevártuk egymást, és amíg Anti is kifújta magát, megpróbáltam ásni egy hóbarlangot egy fenyő tövében. Az elején elég volt hozzá csak a kesztyű, később elő kellett szednem a késemet, ahogy lefele keményedett a hó. Sajnos nem sikerült befejezni a "művet", ugyanis nekifúrtam egy hóból ki nem lógó fenyő törzsének, de szükséghelyzetben kényelmetlenül bár, de így is elfértem volna a kis vacokban. Aztán nem egészen 100 méterrel távolabb az út mellett olyan hatalmas hófúvást találtunk, hogy elgondolkoztam rajta, hogy ne is menjünk tovább, hanem ássunk egy rendes méretű hóbarlangot, de a többiek nem támogatták.

Később a gerincen hirtelen kemény és jeges lett a hó, és megjelentek az út mentén a hóba durván belefagyott fenyők is. Itt már Anti is csak időnként szakadt bele a hóba, és kezdett értelme lenni a hágóvasnak is, mert a hótalpak is csúszkáltak időnként, karmok ide vagy oda. Kicsit magasabbra érve, a délies kitettségű szakaszon meglepően hirtelen erős és jeges szél fogadott minket, pillanatok alatt sikerült felvennünk a kabátokat, sapkákat, később sálat és símaszkot is. Sokat innen már nem mentünk, egy kupaktanács után elindultunk ugyan az eredeti cél felé, de hamar vissza is fordultunk, és csak a Piatra Graitoare csúcsra mentünk fel a kilátásért.

A kocsihoz már épp sötétben értünk vissza, odaadtuk a kutyának az utolsó szendvicset, és otthagytuk szegényt. Ha nem egy kis lakásban laknék Tatabányán, és nem tudnám, hogy a mostani szabadsága után megbolondulna magában abban a kis zárt térben, egész nap egyedül, komolyan elgondolkoztam volna rajta, hogyan lehetne áthozni a határon, de így erre nem volt lehetőség, pedig ritka jó fej jószág volt.

Összességében megérte ez a kis túra, mert gyönyörű helyen jártunk, nagyszerű időben, legközelebb talán már mindannyiunk felszerelése lehetővé teszi, hogy "emberáldozat" nélkül elérjük a kitűzött célt.