Amikor Ferihegyi munkahelyemről 33 év után kirúgtak.  (Elbocsátottak, felmondtak, közös megegyezéssel, másfél évi végkielégítéssel kitessékeltek) Szóval sok féle képen lehet körbeírni, de a lényeg ugyan az. No, de ugyan mit várhattam volna tőlük, amikor a vezérigazgatóm is este a tv híradóból tudta meg, hogy ő aznap délelőtt a nyugdíjazását kérte…? Elmúlt, régen nem kesergek már rajta.

Szóval, mikor utcára kerültem – némi hányódás után – lakásomtól negyedórás gyaloglásra találtam új munkahelyet. Utam naponta kétszer a Pestszentlőrinci kertvároson át vezetett, ahol a kertek kutyái rendre megugattak, és kerítéseken át megacsarkodtak. Ez a dolguk! Ezért tartják őket. Ezért kapják az ellátásukat. Egy hét után – ki előbb, ki később – már nem ugattak, csak szagomat fogták, és tudomásul vettek. Kis idő elteltével már ismerősként üdvözöltek.  Persze én sem szótlanul mentem el mellettük és a hanghordozásból, a taglejtésből ők sokkal többet megértenek rólunk embertársainknál.

Nem telt bele tán két hét sem, s a hazafelé vezető utam már jó órásra nyúlt. Hiszen valamennyi új ismerősöm elvárta, hogy pár szót vele is váltsak. Elébb csak a hátukat dörzsölték a kerítéshez, kérve, hogy érintsem meg őket, simogatással szeretgessem is egy kicsinykét! Egy-két nap elteltével már a kezemet nyaldosták. (Aki még nem érezte, fogalma sem lehet mennyi szeretet fér egy kutyanyelvbe!) Tudom, veszélyes az ilyen barátkozás, és óvatosan is teszem. Mert újdonsült ismerősünk - további játékok reményében - óvatosan harapdálva igyekszik beljebb húzni minket a kerítésen át. Szegény azt nem érheti fel ésszel, hogy csak a kezünk fér át a rudak között, testünk bizony fenn akad. Ruhánk, néha bizony bőrünk is bánja, ha ezt időben fel nem ismerjük.

Simogatás, nyalakodás és apró, kedves harapdálások közben sok mindent elmeséltek nekem.

-         Bizony, gyakran unatkozunk. – mondta az egyik vizsla - Gyalogos alig akad már az utcában, akikről el lehetne ugatni a szomszéd ebekkel. Olyan meg, aki szóba is elegyedne velük? Kár is róla vakkantani… legfeljebb otromba módon káromkodnak! Már a postások sem a régik, a reklám újságosokról jobb nem is beszélni…

Egy öreg farkaskutya egyszer így fakadt ki:

-         Gazdáink, míg kicsik voltunk eljátszottak néha velünk, de ma már csak – mint egy rabnak - az ennivalót lökik elénk. De ugyan mit is várhatnának tőlük, valamikor, régen, még kéz a kézben jöttek haza. Ma már meg sem ölelik egymást, csak puszit lehelnek egymás felé és futnak a dolgukra. Az a csoda, hogy van egyáltalán gyerekük. De hiszen azokkal sincs idejük foglalkozni. Folyton csak rohannak a pénz, a másodállás után. Már egy jó szavuk se igen van. Azt hiszik, boldogságot adnak a gyereküknek, ha új, drága játékprogramot vesznek nekik. Örül, ha el van vele, vagy naphosszat a tv előtt kushad. Addig se abajgatja, hogy gyere, nézd meg mit építettem! Igen, a gyerekük kéri ezt tőlük, mert az osztálytársuknak már van. De nem veszik észre, hogy a kérés mögött egyetlen kérdés (vagy inkább könyörgés) cseng csupán állandóan: „Anyu, vagy Apa! Szeretsz még engem? Ugye szeretsz még!? Akkor nem is kell az a drága gép, inkább gyere, csak egy kicsit foglalkozzál velem! Vagy legalább beszélgessünk. Ne csak, mint az üzenetrögzítő automata kérdezd meg, hogy mi volt az iskolában, hanem a válasz is érdekeljen! A gondjaimat úgy is nekem kell megoldanom. Elég, ha meghallgatsz, és ha néha ölbe veszel… Vagy elmondanád, hogy te az én helyemben mit tennél…

-         Hát igen, mit is várhatnék tőle? Nekem már az is öröm lenne, ha azt láthatnám, hogy a gyerekét nem az utca neveli… Pedig a gyereke is, és én is boldog lennék, ha naponta csak öt-hat percet egyedül neki, aztán meg nekem szentelne. Csak ennyit, nem többet!

A harmadik háznál két puli lakik.

-         Tavaly a gazdim - csak, hogy örömet szerezzen nekünk, - feleségemmel együtt ivartalanított. Azt mondta, meglátom mennyivel jobb lesz nekem így, ha nem lesznek vágyaim! S az asszonyt sem fogják a környék összes ebei körbe szaglászni és ugatni, ha nem fog többet tüzelni. Azóta bizony kutyául vagyunk. Elhíztunk, mint a disznó, csak remélhetjük, hogy nem fognak eladni valami kínai kifőzdének!

A sarkon túl is volt egy öreg afgán agár. Állítólag beteg is volt már. Azt elaltatták…

Szemben, az utca másik oldaláról is eltűnt a tacskó. Azt mondták, kirándulni vitték és elszaladt az erőbe. Hiába hívták, hiába várták, nem jött vissza…

Talán tényleg így történt…  Talán.

Vagy nem is kirándulni vitték? Csak kitették valahol az erdőben, s az óta minden ott leparkoló autót körbeszaglászik, hátha az ő gazdija jött vissza?

A sarkon túl új magyar vizslát kaptak a gyerekek. Öröm volt nézni, amint délutánonként együtt hancúroztak a kertben. Aztán egyik délután homlokát ráncolva, bánatos pofával nézett rám a kutyaházból. Nyaka körül műanyag tányér. Füle megnyirbálva, s a farkincája helyén csak egy sebes csonk éktelenkedett. Elmaradt a máskori jókedvű ugrándozás és nyalakodás a kerítésnél. Pofájára volt írva a fájdalom. Hetekkel később aztán beforrtak a sebek, lekerült róla a nyakra való, de már nem volt neki mit jókedvűen csóválni.

-         A gazdim bezzeg a saját fülét, farkát nem vágatta le!

Bizony kutyául bánnak az ebekkel!