(Az megyula peczér viselt dolgaibul vala)

Megint egy régi túráról írok, mely ízlésem ellen való volt, de különleges már, ami a résztvevők számát illeti.

Kénytelen voltam részt venni, mert mint azt a „Mozgássérült gyermekek óvodája” c. blogomban olvashattátok, régi sportegyesületemben túrákat szerveztem. A túravezetőnek pedig illik részt venni a túráján. Szezonzáró túrát szerveztünk az egyesületnél. Augusztus vége felé jártunk akkor. Szeptemberben kezdődik az iskola és a versenyszezon, tehát túrázásra már nem jut idő a gyerekeknek. Valami jó nagy, sok mozgással járó bulit akartunk a judokáknak és egy kellemes kis túrával egybekötött gasztronómiát a szülőknek.

A terv: Dobogókőről a Rám-szakadékig, ott hússütés a felnőtteknek, számháború a gyerekeknek utána a szakadékon le Dömösre és onnan hajóval Bp.-re. Sajnos a hajót nem tudtuk megoldani, tehát maradt a busz. A rengeteg húst és salátát előző nap otthon befűszereztük, pácoltuk és csomagoltuk. A két városból a szülőkkel együtt hatvanegynéhányan voltunk. Afféle népvándorlás volt, amit ugyan utálok, de muszáj. Budapestig vonattal mentünk, nagycsaládos jeggyel, mert a csoportos drágább lett volna. Szerintem azóta sem adtak el annyi nagycsaládos jegyet egyszerre az állomáson. Pomázig nem volt gond, de a buszt alaposan túlterheltük, nyögött rendesen az emelkedőn. Egy kis séta fent, azután indulás lefelé. A szakadék előtt a pihenőnél letáboroztunk. Egy kis gombászásra vittem pihenésképp a gyerekeket, addig a felnőttek a mester vezetésével meggyújtották a tüzet. Míg sült a hús, addig számháború, amit természetesen az én csapatom nyert a mester csapata ellen. Sajnos utálok veszíteni, ha csatát vesztek az nem baj, de a háborút nekem kell nyerni!

Ravasz és kockázatos taktikát választottam, de bejött. A csapat nagy részét hátrahagytam a zászló őrzésére. Három gyerekkel elindultunk az ellenfél táborától ellenkező irányba, félig megkerültük a hegyet és a gerincen át hátba támadtuk az ellenfél táborát, melyet csak három gyerek őrzött. Nem számítottak a csúcs felől jövő támadásra, főleg nem arra, hogy kúszva érkezünk. A völgy felé figyeltek, az ott zajló csata hangjait hallgatták. Mire feleszméltek már kettőt leolvastunk. Saját kezemmel hoztam el a zászlójukat.

Mivel a hús még nem készült el, egy rögtönzött gombakiállítást készítettünk az arra járók számára. Kedvező volt a nyirkos, párás idő a gombáknak, sok faj volt. Természetesen étkezési célból is szedtünk, jó volt a hús mellé.

Késő délután volt mikor elindultunk lefelé a szakadékon, mely akkor még nem volt teli rozsdamentes hulladékkal. Csak néhány rozsdás lánc volt segítségképpen, ami bőven elég volt, a csapat nagy része még azt sem használta. (Valamikor kedveltük gyakran jártunk oda. Mióta denaturálták már nem járok arra és soha többé nem is fogok, ma már nem az a hely, amit egykor szerettem.) A túlsúlyos anyuka is végig járta velünk. Segítség, rozsdamentes korlát, lépcső és más rondaságok nélkül! Megint nagyon elfáradt, de ismét élvezte a túrát. A nagyobb gyerekekkel mindenféle extrákat is tettünk bele, falmászást többszöri patakátkelést, stb.

Hétvége volt, de alig volt forgalom, mindössze néhány bringás jött szembe, a kerékpárokat a vállukon hozták. Éjszakai túrára készültek, fentről le a bringaúton. Már alkonyodott mikor leértünk, mire pedig a faluba már sötét volt. A busz az orrunk előtt ment el, meg kellett várni a következőt, de az nem tudott elvinni úgy tele volt. Aggódtunk a vonat miatt. Még a szervezéskor akartunk kiegészítő járatot kérni, de nem sikerült egyezségre jutni a Volánnal. Mikor beállt a busz, nem akart elvinni, mert már azon is sokan voltak. Meggyőztük a vezetőt, de beletelt vagy 10 percbe mire sikerült minden köbmillimétert kitölteni az utastérben. Külön tortúra volt a megállókban a fel és leszállás. Lassan, de beértünk a városba. A metrón már látszott, hogy nem érjük el az utolsó vonatot. Azon tanakodtunk mitévők legyünk mikor az egyik szülőnek eszébe jutott, van egy rokona az igazgatóságon és talán tud segíteni. Szerencsére volt már mobil és némi térerő is, a rokon is tudott segíteni. Kaptunk 5 percet, hogy odaérjünk. Mikor a metró megállt hárman előrefutottunk. A kalauz már türelmetlenül, bosszúsan toporgott a szerelvény előtt.

 – Magukra várunk? – Kérdezte komoran.

Látszott az arcán, hogy mit gondol, de azután mikor meglátta a rohanó csapatot megenyhült. Nem tudom milyen indokkal tartották vissza a vonatot, de nagyjából három perccel előttünk ment volna el és hajléktalant játszhattunk volna reggelig.

Annak ellenére, hogy utálom az ilyen tömeges túrákat, jólesik emlékezni rájuk. Mindig jóleső érzés tölt el, ha valamelyik résztvevő emlegeti a túrákat, mert azt jelenti nyomot hagyott benne, maradandó élményt nyújtott neki.

Címkék: Megyula Túra Gyalogtúra