Kedves Túratársak! Ismételten nem kifejezetten túrás történet következik, de azért van némi köze a dologhoz. Pontosabban ahhoz, hogy mennyivel érdekesebb dolgokba botlik az ember, ha nem odabent ül, hanem odakint nézelődik. Akárcsak egy buszmegálló várótermében, ami az egyik legeseménydúsabb helyiség tud lenni, ha az ember nyitva tartja a szemét. Én mindig nyitvatartom.

Ma esett meg a következő eset, s nem bírom megállni, hogy meg ne osszam, mosolyogjanak mások is, hátha át sikerül adnom valamit az ottani hangulatból. 

Sztori a következő: buszmegálló váróterem (nekem egyik kedvenc helyem), bementünk leánykámmal melegedni és milyen jól tettük... mindig mondom, hogy nem kell a tv-t bekapcsolni, mert a téma, azaz műsor az utcán hever... szituáció: a váróteremnek két oldalról van bejárata, mindkét oldalt dupla ajtó... de csak az egyik nyílik... nos, egyik oldalon, valószínűleg egy apróbb vandalizmus vagy hasonló eredményeként, csak az egyik ajtófélen van fogantyú... de az túl egyszerű volna, ha az nyílna... nem, nem... a másik nyílik, a fogantyútlan... és hát, mit tesz az egyszeri ember, ha be szeretne menni valahová, valószínűleg ahhoz nyúl, amelyiken fogantyú van, mert hát úgy lenne az logikus... én megálltam, leányom leült... nem telt el fél perc, és utas érkezett, erőteljesen megkapta a fogantyút, de hát nem nyílt... no még egyszer... most sem... majd megvilágosodott és benyitott a másikon... lenéztem leányomra, aki (ahogy sejtettem) belefúrta fejét a kabátja ujjába, úgy rötyögött... én is, de én befelé, mert én felnőtt volnék, vagy mi... közben letelepedett lányom mellé két éltesebb úriember a padra... ők is nézelődtek, így a következő 'áldozatot' már ők is nyomon követték... nos, a lényeg, ahány ember jött azon az oldalon, az 97%-ban a rossz ajtón akart bejönni... mintha kandi kamerát néztetek volna, de élőben, egyenes adásban, és ezt az élet rendezte... ... és a poén... aki bejött, és leült, az onnantól figyelte az ajtót, és a következőn már ő is nevetett... végül már én sem fogtam vissza magam és nyíltan nevetgéltem... Dórimmal már elég volt az ajtóra néznünk és kész... ... de mellette az úriemberek a padon dettó... így lassan hömpölygött végig a jókedv és nevetés a helyiségen... és tudjátok, mindig vannak a határozottabbak, akik nem adják fel rögtön, és még jól megrángatják egyszer-kétszer, némelyikük majd feltépte az ajtót... de a csúcs az a lány volt, aki fel is adta, azt hitte, zárva van, meg sem próbálta a másikat nyitni... és elment... ... nos, ez tette fel a koronát... mindketten úgy voltunk vele, hogy sajnáltuk, amiért jött a buszunk, és ott kell hagynunk ezt a jó játékot, mert alig vártuk, hogy jöjjön valaki befelé... ...  és az is jó volt még ebben,  hogy figyeltük az embereket, az odakint még mogorva, rosszkedvű egyén, amikor az ajtó megviccelte és ráébredt, hogy mi a szitu, már nevetve jött be... ez nagyon nagy áldása a tömegközlekedésnek, mert ilyen kis szösszenetekkel így találkozik az ember, ez az igazi 'való világ' ... jó néha szétnézni, mert tényleg jobb az adás odakint, mint odabent...

... ezért osztottam meg hát ezt a kis történetet, mert ismételten kiderült, hogy olyan icike-picike kell ahhoz, hogy egy ember napja kellemesebbé váljon... és az élet többnyire gondoskodik is ezekről, csak észre kell tudni venni...