A nap már erősen ereszkedésbe fogott, amikor a hosszú és a vénasszonyok nyarának kánikulájában égő nap után elcsigázva és láztól felforrósodva felértem a Tátika-hegy oldalába, egészen pontosan Also-Tátikára. Az egyre alacsonyabban vetődő fénysugarak, a fák kérgének egyre sötétülő árnyalata már egyértelműen jelezték, itt az idő a sátorbontáshoz és a nap lezárásához.

Immáron sokadik vadkempinges éjszakámnak néztem elébe, hol volt már a nagyvázsonyi virrasztás, a nyálcsorgatóan édes alvás a Csobánc tetején és a suttyomban lopott sátrazás egy szigligeti szőlősgazda telkén – persze szigorúan a gazda tudta nélkül és pontban a háza háta mögött – valamint a vaddisznós éjszaka a Kőorrán és az első igazi őszi harmatos ébredés Hévíz határában! Mind a hátam mögött voltak már ezek az élmények, akárcsak a kilométerek és a napok, melyek közöttük álltak.

Ezalatt az idő alatt megtanultam hordozni a hátizsákomba gyömöszölt életem vállnyomasztó súlyát – hogy néha, egy-egy rövidebb otthoni kirándulás alkalmával már szinte hiányzott a hátamról a többkilós teher. Megtanultam, hova érdemes sátrat felverni, hogyan lehet zsába nélkül jót aludni a puszta földön és végül, de nem utolsó sorban megtanultam, hogy az éjszaka hangjai közül sosem a négy vagy többlábúak okozta neszek rejtik a veszélyt, mint inkább a kétlábúaké.

Mindezen tudás és élményanyag birtokában immár a legnagyobb nyugalomban fogtam neki most a szálláshely keresésnek. Korábban, még a túra tervezési szakaszában a térképet vizslatva Alsó-Tátikát néztem ki magamnak alvóhelyül, hiszen a térkép itt egy félkör alakú, némileg sima fennsíkszerűséget jelölt, melyre gondolatban és fantáziámnak igencsak engedve ráültettem egy magas fáktól körbevett, védett tisztást, melyen magas fű hajbókol az esti szellőben, mely fű a sátor lapja alá fektetve mindenkor puha derékaljat ad megfáradt vándornak.

Ezzel az elképzelt képpel, a kékjelzést követve kezdtem meg az ereszkedést a hegy oldalában, sasszemmel figyelve, hogy az itt burjánzó ősvadon rengetegjében hol nyílik valami rés, ami minden bizonnyal az én rétemnek lesz a bejárata. Ám hiába kémleltem, néztem jobbra-balra, a lankán óvatosan lefelé haladva nemhogy nem ritkult, hanem éppenséggel egyre sűrűbbé vált a növényzet. Összeborult bozótosban, kidőlt, vastag, mohás fatörzseken keltem át, körülöttem indák szövevénye, hálóba fonódott ágerdő, egy igazi őserdei dzsungel vett egyre inkább körbe, melyre a lemenő nap fénye vöröses-szürkés fátyolködöt vont.

Az idő haladt a maga medrében, én meg a tekergő, hullámzó ösvényen botladozva lassan rájöttem, újabb hiú álmot kergetek, hiszen itt nincs semmi nyiladék, tisztás avagy füves terület, csak a mindenfelé összezárt növényzet és a csupasz föld, melyen még avar se nagyon pergett. Mögöttem; keleten a színek már elkezdtek kivonulni a tájból, ahogy a szürkület egyre előrébb haladt és eljött a perc, mikor egy lapályra érve végleg feladtam a keresést az ideális sátorhely után.

Két egymás mellett álló, fiatal akácfa között dobtam le a hátizsákot, fejem fölött pár centivel már összeborult a lombsátor, lábam alatt pedig száraz, tömör, döngölt erdei föld néhány makkal és ággal beborítva. Az erdő kietlensége, vadsága folytán már azzal sem törődtem, hogy az ösvénytől, ami itt csak egy kb 5 cm széles fakóbbra kitaposott földsáv volt, távolabb verjem le a sátrat, hogy valami rögtönzött rejtekkel védjem magam az éjszakai látogatóktól. Itt az elvadult sűrűben szemmel láthatóan csak a kéktúrázók gátolták meg a növényzetet abban, hogy végleg teljes mértékben összezáródjon és egy ilyen késői órán már talán ilyen túratársra sem kellett nagyon számítanom, hát kb két lépésre az ösvénytől, némi makktalanítás és gallytalanítás után nekiálltam fészket rakni.

Fura érzés volt ennyire a sűrűben, ennyire zárt lombok alatt felverni a sátrat. Kicsit úgy éreztem magam, mint aki egy zárt helyiség közepén épít magának még egy kisebb kuckót és hiányzott a kilátás is, amit az eddigi sátrazások alkalmával úgy megszoktam, hogy már-már a vadkempinges esti rutinhoz elengedhetetlenül hozzá is tartozott a palackból zuhanyzás, a gyors vacsora és hálózsába bújás után még a csendes szemlélődés a sátorajtón és ablakon benéző tájban, ami most maximum a körülöttem félkar-nyújtásra lévő bokrokat és fákat jelentette.

A Nap már régen lement a zalai dombok mögött, mikor az esti rendezkedés végére értem és utolsó cuccomat is a helyére téve egy nagy sóhajtás kíséretében hanyatt dőltem a hálózsákomban. Szokás szerint a sátor bejáratával szemben helyezkedtem el úgy, hogy a felhúzott szúnyoghálón keresztül még egy kicsit nézelődni tudjak. Velem szemben  egy olyan nyiladékra láttam a fák között, amely kör alakban futott az ágak rengetegében és bármennyire is messze járt már a Nap a Föld másik féltekén, az ég alja vörös fénye még sokáig azt az érzetet keltette ebben a fénycsatornában, mintha még mindig a nap korongját látnám magam előtt. Hanyat feküdtem és csak bámultam bele a mélyülő vörösbe és hagytam, hogy a gondolatok csak úgy jöjjenek-menjenek a fejemben.

Annak ellenére, hogy már túl voltam az esti hűsítő fürdésen és jó ideje már csak heverésztem, szinte meggyulladtam a melegtől és folyt rólam a víz hogy egy idő után hálózsákot is ledobtam magamról. A láz, ami egész nap velem volt, csak épp nem hagytam érvényesülni most végre úgy érezte, eljött az idő, hogy kitombolja magát. Persze megint én voltam a hibás, már eleve betegen, náthásan indultam el és a Keszthelytől Tátikáig tartó szakaszon bizony sok a csupasz betonút vagy árnyék nélküli mező és szántóföld, ami ezen a forró, napsütéses szeptemberi napon nem sokat segített a vírussal amúgy is küzdő immunrendszeremnek.  

Rezibe például pont délben értem be, és a kocsmában szempillantás alatt akklimatizálódva a helyi viszonyokhoz rögvest a kocsmaasztal alatt találtam magam, mély álomba ájulva. Csak jó fertály óra múltán  a játékgép dobolása tudott felébreszteni. Mikor szédelegve próbáltam feltápászkodni az asztal alól, vettem észre, hogy a körülöttem lévő padok alól hasonló zombik másznak elő, igaz őket a delírium traemens fertőzte meg, engem meg csak az influenza.

Mikor az utolsó vörös sáv is kihunyt már a horizonton a madarak abbahagyták esti éneküket és az erdőben olyan mély lett a csönd, hogy szinte vágni lehetett. Mindent puhán körbeölelt a koromsötét nyugalom és a friss erdei illatok és a bennem dolgozó láz-meleg ha lassan is, de biztosan álomba ringatott. Csak legyen csendes álmom ma éjjel is!

Kb tíz óra felé feljött a hold, a telehold és kerek arcával benézett a sátorablakon. Tekintete hűvös érintésétől felriadtam és megdöbbenve tapasztaltam, hogy bár alig aludtam két órát és még mindig emészt a forróság, valahogy mégis friss vagyok és kipihent. Kényelmesen elfészkelődve kíváncsian figyelni kezdtem környezetemet – milyen is az igazi erdő éjjel?

Az első dolog, amit érzékeltem, hogy az addig szinte halotti csend hirtelen zajokkal telt meg, az éjszakai erdőben motozni kezdett az élet és a sátram környékén élénk neszezés indult. Először egy gusztusos csámcsogást hallottam a fejemtől nem messze a ponyva másik oldalán, amit élénk nyeldeklés követett. Először azt hittem valami mókus vetette rá magát a szerte-szana heverő makkokra, de egy viszonylag halk, de nem kevésbé bugyborékoló böfögésnek álcázott röfögésből rájöttem egy sündisznó motoz mellettem.

Aztán lábdobogások hangzottak fel majd minden irányból. Többen voltak a nem tudom kik, de rohanvást jöttek, mintha az orient expressz dübörgött volna le a hegyről. A lezúduló tömeg éles fékcsikorgás közepette szinte egyszerre torpant meg tőlem kb 2-3 méterre. Lendületük szele kicsit behorpasztotta a sátor feléjük eső oldalát. Egy pillanatra ismét halálos csönd lett.

Ők szaglásztak, én figyeltem, majd ők figyeltek és én arra gondoltam, jó lenne orrot fújni.

Azonban nem mertem megmozdulni, mert attól tartottam, hogy ha vaddisznóék álltak fel mellettem tizenegyes vonalban, akkor esetleg egy rossz hang az irányomból támadásra késztetheti a csorda hirtelen haragú matrónáját avagy kanját. Ez az aggodalmam még abban is meggátolt, hogy óvatosan elforduljak és a sátor nyitott ajtaján kikukucskálva szembenézzek váratlan látogatóimmal. Hanyatt fekve a sötétben csak megérzések útján tudtam, de nagyon is biztosan, hogy bár tisztes távolságra, de körbeáll egy tömeg és vár. Kivár.

Várnak, hogy mi lesz. Kell-e támadni, kell-e menekülni. Én meg a sátor mélyén azt várom, támadnak-e, vagy elmenekülnek. Hosszú percek telnek el, kész pszichikai hadviselés – ki bír tovább higgadtan maradni, ki az, aki megadja magát a feszültségnek és kirobban.

Hullanak a percek a súlyos légkörben. Aztán valaki a tömegből lassan elindult, megfontolt léptekkel elsétált a sátram előtt majd méltóságteljes lábdobogással elcsörtetett a bozótosban. A többiek kis szünettel lassan szintén megmozdultak és szinte egyesével körbejárták a sátrat, majd a sűrű irányában elindultak. Bármennyire is óvatosan, finoman léptettek el a sátornál, a földön éreztem lábaik kemény dobbanását, majd mikor az utolsó játékos is levonult a porondról és beleveszett a bozótba egyszerre az egész társaság ismét futásnak eredt, az erdő megint robajló vágta hangjától visszhangzott, recsegett ropogott majd mindegyik fa és a levelek sziszegve kapaszkodtak bele a rohanva távolodó sok test által kavart menetszélbe.

Ezzel a találkozással kezdetét vette a beavatásom az erdő lakóinak közösségébe. Folyamatosan érkeztek új látogatók, ki kecsesen szökellve, de ugyanakkor hangosakat dörrentve a patás lábával a földet éréskor, ki dúvadként robogva, ki pedig sistergő hangot hallatva. A közös mindannyiukban az volt, hogy amint a sátor mellé értek, azonnal lefékeztek és ismét kezdetét vette a fent leírt türelemjáték, melyet végül az ismeretlen látogató odébb tipegése, majd az érkezéshez hasonló hangerejű távozása zárt le.

Nem tudom, hányan jöttek el megnézni engem, kicsit nagyképűen úgy képzeltem, hogy az erdőben végigfutott a sátor híre és mindenki, aki számított eljött megnézni, hogy tényleg itt van az az izé, amiből emberszag árad és mégsem történik semmi rossz.

Aztán valahogy úgy látszott elfogadott a társaság, mert lassacskán megszűntek a sátor melletti lefékezések, a feszült figyelések. A vadon éjszakai korzózói immáron ügyet sem vetve rám elkezdték intézni szokásos ügyeiket.

Szeptember vége lévén a szarvasok családi élete vitte a prímet. Valahol messzebb egy bika kezdett el bőgni olyan intenzitással, hogy néha már nekem is beindult a libidóm. A mélyen dörgő baritont az őzek magas hangú nyekergése ellenpontozta. A kórushoz az alkalmanként hatalmas faroppanások és recsegések adták az aláfestő zenét. Nem tartom kizártnak, hogy az érintett felek agancsütközetének lehettem fültanúja.

Az élénk erdei élet engem is elevenné tett. Kihámoztam magam a hálózsákomból és lehúzva a sátor szúnyoghálóját kiléptem az éjszakába.

Ami akkor és ott a szemem elé tárult az maga volt a legcsodálatosabb látvány, amit valaha is láttam!

Mint aki a sátorból egyből a végtelen világűrbe lépett volna ki! A szuroksötét éjszaka eggyé mosta a földet a fákat és az eget egy hatalmas, összefüggő  feketeséggé, amelyben  faleveleken átszűrődő és a valahol sejtett földfelszínről visszaverődő hófehér-ezüstös holdfény mindenfelé – lábam alatt, fejem felett és köröttem is körbe-körbe – galaxisokat, csillagokat, csillagködöket, csillagképeket formált. Ott álltam, mit álltam – súlytalanul lebegtem a világegyetem kellős közepén! Hihetetlen érzés volt!

Amikor a szemem jobban hozzászokott a látványhoz a hirtelen összeállt, körbeölelő világűr ismét felbomlott föld-ég-erdő alakzatokra és a galaxisokról és csillagokról kiderültek, hogy harmattól nedves falevelek, melyek úgy ragyognak a telihold fényében, mint a gyémánt.

Kicsit távolabb tőlem, ott, ahol korábban a lemenő nap vöröse szivárgott be az erdőbe, most a Hold hófehér, tömör, párás fénysávja ferdén vágott le a földre és szinte sisteregve felforrt Tüzében újra előbújtak az erdő valódi színei és az egybefüggő sötétségben élni kezdett a zöld, a kék, a rozsdabarna szinte minden árnyalata.

Bevallom a látvány annyira megrendített, hogy könny szökött a szemembe és némi sírás is lett a dologból. Ennyi szépséget egyszerre nem lehet bömbi nélkül túlélni!

Addig álltam és bámultam szerteszét, amíg már szédülni nem kezdtem. Az egész olyan megrázó volt, hogy a láz is szinte elinalt belőlem és az addigi kellemes melegségbe egyre inkább behatolt az éjszaka hűvössége. Nagyon nehezemre esett elszakadnom a látványtól és visszamásznom a sátorba, a hálózsák védelmébe. A Hold épp a sátor fölé ért, mikor megint nyakig begombolkoztam és elcsigázva ismét eldőltem.

A sátor ablakán át belefeledkezve a Nyugalom Tengerébe lassan átadtam magam az éjszakának. Álmomban azt láttam, hogy a Világegyetem, a Föld és az Erdő közepén vagyok a legjobb helyen….