Rövidke kis írás lesz ez. Nőnap alkalmából a többi túratársnőmnek elsősorban, de egyébként mindenkinek.

Reggel 8 órakor álltunk a leánykámmal a hideg villamosmegállóban többedmagunkkal, amikor hallottam, hogy valaki beszél hozzám. Oldalra néztem, és megpillantottam. Először úgy gondoltam, egy hajléktalan, de hiányzott a jól ismert tesco-s, avagy spar-os madzagosfülű szatyor, így kopottas kabátjából, viseltes sapkájából, borostás arcából, érdekes színű, sapka alól kivillanó hajából, otromba cipőjéből arra következtettem, hogy ez szimplán egy jobb sorsra érdemes, de valószínűleg szerény körülmények között élő ember. Rámosolyogtam, merthogy ugye az nem kerül semmibe.

Rámnézett és halálkomolyan azt mondta, lesz ma valamelyik csatornán egy film, ajánlja, hogy nézzem, mert a szerelemről szól, és a birtoklásról és a boldogságról... ledöbbentem... az látszott, hogy emberem már nem teljesen százas talán agyilag (mint ahogy lehet, én se:)), de azért a ráncos, borostás, sokat megélt arc mögött ott volt az a mély intelligencia, amit sokan még egyetemi éveik alatt sem tudnak elsajátítani... folyamatosan beszélt... picit örültem, hogy csak két megállót megyünk, mert kicsit zavaros volt a mondanivalója, de lelkesen figyeltem... :) ... amikor leszálltunk, egy szaloncukrot halászott elő a zsebéből és felém nyújtotta: 'Boldog nőnapot!' felszólítással... Szépíthetném, de nem teszem... meghatódtam... mert hát erről van szó... nem kell ehhez sok...  még a legszegényebbnek is van valamije, amit adni tud egy másik embernek... nekem széppé varázsolta a reggelem és az egész napomat...

A lányom csak ennyit mondott: 'Anya, téged mindig megtalálnak...' No comment. :)

Boldog, szaloncukros nőnapot kívánok minden kedves Túratársnőmnek!