Igen, nyájas olvasók, ez a Kerkira 1 folytatása.

Engedjétek meg azonban, hogy először a honlap karbantartóját szólítsam meg.

- Vazze, oké, hogy a blog tárhelye véges, de legalább jelezné valami, hogy ne írj tovább csíra, úgyis elveszik az éterben!!!

Elnézést a kis közjátékért, de kénytelen voltam fogni egy számítástechnikust, majd felnégyeltem, és kitűztem a darabjait a monitor négy sarkába, örök mementóul. Most pedig lássuk, mi történt ezután.

Este még elmegyünk csajozni az egyik Discoba, de lerí rólunk, hogy csórók vagyunk, úgyhogy le se köpnek bennünket.

Az éjszaka nyugodtan telik, de hajnali 5 órakor járkálásra, zörgésre ébredünk. A szobalányok és a takarítók húzgálják az ágyneműket, hurcolják a ruhákat, takarítanak. Józsi megkéri őket, hogy a hajó másik végén vigyék ki a mosnivalót, takarítani meg nem kell, minden nagyon tiszta. Most már biztos, hogy minden görög ért magyarul, mert innentől a légy zümmögését is lehetne hallani, ha lehetne légy a legdrágább szinten.

Szeptember 26.

Reggel 10:00 órára érünk triesztbe. Borult esős idő fogad bennünket. Bíztunk benne, hogy elhagyjuk a rossz időt, de nem. Fájdalmas búcsút veszünk a HOG-os pajtásoktól, és a nyártól, majd a város szélén átlépjük a szlovén határt. Sima határátlépés után Ljubjana helyett Fiume (a horvátok szerint Rijeka, de annak semmi értelme) felé indulunk, mert arra derültebbnek látszik az ég. A horvát határt is simán vesszük. Fiumét elkerüljük a körgyűrűn, csak a lepattant toronyházaknak integetünk. Innen Karlovác felé haladunk. Akkor az autópálya még a mesében sem volt, ezért átvágunk a több órás szerpetinen, ami vizesen olyan, mint a jégpálya. Nem fér zabszem a se*be.

Aki járt régebben a Jugoszláv tengerpartra nyaralni, emlékezhet rá, hogy a hegyi út azfaltjába a helyi mészkövet keverték, amitől nagyon tartós lett, csak vizesen életveszélyes. Rengeteg autó csontváza hever a szakadékokban a mai napig is figyelmeztetésként. 

Karlovác után Zágrábig autópályán haladunk, végig lóg az eső lába, de nem ázunk meg. A fővárost szerencsére elkerüli a sztráda és még tart is egy kicsit, de aztán ráterelnek az országútra, ahol a kis falvak egymást érik. Lassan haladva érjük el Csáktornyát (a Cakovecnek sincs értelme), majd a késő délutáni napsütésben lépünk magyar földre. A közlekedési morálból azonnal észre lehet venni, hogy itthon vagyunk. Nálunk másféle szabályok vonatkoznak a motorosokra, mint a széles nagyvilágban. Hazánkban a motorosnak nem kell megadni az elsőbbségét. Előzésnél vigyázni kell rá - különösen kamionnal -, hogy 1 cm-nél távolabb ne kerüljünk a motortól, és azonnal vágjunk be elé, hogy méltón fejezzük be a manővert.

Sajnos ez ma sincs másképp.

A hazavezető út a kitaposott 7-esen kezdődik a Balatonig, végig az elsötétített déli parton. Igazi felüdülés az M7-es betonkockáin ültetett motorokkal közlekedni. Ki is rázza a jobb oldali kormánykezelő csavarjait a remek autópálya. A csavarok nem lennének nagy veszteség, de a gázmarkolat innentől elforog, úgyhogy meg kell álni szigszalagozni. Éjfél körül érünk Budapestre. Elsőként Józsit rakjuk le Óbudán. Akkor még Tripoliszban laktam, ezért én búcsúzok másodiknak. A csajom már otthon vár, de előtte még elviszem a motort a garázsba. Mielőtt odaérnék letörik a bal első lábtartókonzol is. Szerencse, hogy nem korábban, mert váltogathattam volna kézzel. Az utolsó nap egy kicsit húzós volt, lenyomtunk kb. 700km-t egy seggel. Ez már hülyeség...

Életem addigi legjobb nyaralása volt a korfui. A társaság borzasztóan összekovácsolódott, rettentő jó volt a hangulat. Gondolom ez a leírásból is lejött. Sajnos, mint azt említettem az összes párkapcsolat füstbe ment azóta. Minket is szétsodort a szél. Attila a legjelentősebb MC tagja lett. Sanyi a legtehetségesebb motorépítő Mo.-on. Ferryvel csúnyán összevesztünk. Azt sem tudom most hol van, tulajdonképpen semmit sem tudok róla. Józsi visszavonult a motoros közélettől. Jómagam is lecsillapodtam azóta. Akkor elképzelhetetlen volt, hogy gyalog, vagy kerékpárral járjak. Ma viszont ezeket helyezem előtérbe. Egy ideje már nincs autóm, és meglepő, de nem is hiányzik. A Spory is eladó sorba került 10 éve. Egy ideig követtem a sorsát, de eltünt a szemem elől. Nem kell azonban megijedni, a profilképen nem kölcsön motor van (jelenleg is ezt hajtom). Egy kicsit felcsövesedtem, hogy aztán legyen mit elveszíteni...

Az élet már csak ilyen: egyszer fenn, egyszer lenn!

A cél: az út maga.

Vége

KÖSZÖNET és HÁLA:

Ez az írás nem jöhetett volna létre az Easy Rider című film nélkül. Ha azt nem látom gyerekkoromban, ma valószínűleg számítástechnikus lennék (nálam ez olyan, mint az USA-ban cipőboltosnak lenni).

Ezért álljon itt néhány emlékezetes és tanulságos sor a filmből. Denis Hopper és Jack Nicholson párbeszéde a szabadságról.

,,- Tudjátok valamikor csodálatos volt ez az ország. Nem értem mi a fene történt vele.

- Mind beszari lett, az a baj. Nem engednek be egy vacak szállodába. Egy vacak motelba sem, érted? Félnek, hogy elvágjuk a torkukat. Be vannak szarva.

- Nem tőled félnek. Attól félnek, amit a szemükben képviselsz.

- Olyan valakit képviselünk, akire ráférne egy birkanyírás.

- Dehogy! Tudod mit képviselsz? A szabadságot.

- De hát mindenki erről papol! 

- Igen, igazad van. Mindenki erről papol. De dumálni róla és annak lenni az két különböző dolog. Nehéz szabadnak lenni, ha az embert adják-veszik a piactéren. És ne mondd nekik, hogy nem szabadok, mert tüstént gyilkolni kezdenek, hogy bizonyítsák, mennyire azok. Megállás nélkül szövegelnek az egyéni szabadságjogokról. De ha látnak egy szabad egyént, azonnal teli lesz a gatyájuk.

- És félelmükben nem szaladnak el.

- Nem, inkább veszélyesebbé válnak."