Fél négy, a francba! Még a rigók is csak most fordulnak a másik oldalukra. Ki a fene találta ki, hogy ilyen korán... nem fejezem be a gondolatot, mert eszembe jut, hogy ki volt... naná, hogy én. Magamnak kerestem a baj, hát most tessák. Szokásos reggeli menetrend. A konyhában útjára indítom a kávét, míg próbál lefőni, egy gyors zuhannyal életre keltem a testemet...a gondolataim életre keltését a kávéra bízom. Kávé, tej, cukor...5 perc...10 perc valami mozdul fejben: a hátizsák leltár. Bepakolni kaját, vizet, eső elleni akármit, még egy flakon vizet, nap elleni dolgok, naptej, napszemüveg, naptár, (na jó ez lehet hogy nem kell), bicska, kötszer, fejlámpa, túrabot, bakancs a kézben és Bárány. Bárány egy lengyelországi úton, Zakopane-ban csapódott hozzám. Azóta a hátizsák hálós oldalzsebében üldögél és nézeget kifelé. Mosolygós ábrázata van. Akkor is mosolyog, amikor én összeszorított fogakkal kapaszkodom egy szál drótkötélbe, és eszem ágában nincs mosolyogni. Ez olykor elismerő mosoly egy jól sikerült túra, vagy egy jó kis kapaszkodás után. De bezzeg amikor a Tátrában, nyári túraholmiban, augusztus közepén, jégkását kapunk a nyakunkba, vagy combig szakadok a hóba, és akkor még csak a törpefenyők tetejénél járok - és azt is sülyedésben, akkor meg mernék esküdni, hogy gúnyosan mosolyog :) Nem szívbajos na. Megvan minden, indulás. Ötkor útitárs a nyugatinál. Míg várok, nézegetem a buliból hazfelé induló arcokat. Némelyiket elnézve eszembe jut a régi poén: "érdekes arca van, érdekes, hogy ez arc" és inkább nem nézek a tükörbe.

Túratárs érkezik szemből. Erikával egyszer találkoztunk egy teára, hogy mielőtt nekimegyünk a hegynek, legalább világosban megismerjük egymást. Az arcáról nehéz megmondani, hogy egyszerűen csak álmos, vagy két percen belül lemondja a részvételét. Hamar kiderül, csak álmos. Semmi gond, vagyunk így egy páran. Akkor nincs is mire várni. Útnak igazodunk Ausztria felé. Gyakorlatilag végig autópálya, nem kicsit unalmas. Kb 4 óra múlva érkezünk Losenheimbe. Gyors eligazítás: itt megyünk fel, ott vfent égig, amott meg le és itt lent vissza. Elszántságunk nem ismer határokat, rögtön sífelvonóval kezdünk. Első megállónk a felvonó felső végétől alig 200 métere lévő Edelweishütte. Gyors rákészülés és naptejből álló sminkelés után nekivágunk a hegynek. Jelzést nem keresek, irány a Fadensteig. Jártam már itt párszor, tehát az utat ismerem, de soha nem tudom megunni. Fenyvesben indulunk, ami rövid törpefenyves után egyszercsak sziklás oldalban folytatódik. Itt végre kitárul a táj, a reggeli napfény bevilágítja a völgyet ahonnan érkeztünk, és ahol az autó várja az esti hazautat. Ez persze nem ok arra, hogy ne menjünk tovább. Nincs nagy forgalom, bár nem vagyunk egyedül a hegyen. Elszánt sítúrázók cipelik a hátukon a léceiket, hogy az olvadó hó utolsó foltjain még a szezonban utoljára csússzanak egyet (ha elég gyorsak akkor még kettőt). Jól megyünk. Itt-ott a túrabotot felváltja a kezünk. Egy kissebb morénán szembejövőkkel találkozunk, kicsik, gyorsak kőkemények. Hiába a kiáltás Erika karját eltalálja az egyik tojásnyi kő. Nem gondolkodunk sokat azon, hogy egy arasznyival odébb már fejre ment volna. Hamarosan egy újabb, meglehetősen meredek morénához érkezünk. Itt nem gurulnak a kövek, nem tudnak a hó alatt. Szerencsére a kapaszkodáshoz van drótkötél is, ámbár sokat nem segít, mert szintén a hó alatt várja az olvadást. Végülis ügyesen átlépegettünk. Innen már szinte semmi érdekes nincs, csak kövek, meg víz, meg sár, meg még egy kis sár, meg kövek, megy egy kis sár. A rajttól számítva másfél óra alatt elérjük a plató peremét, ahol megtapasztaljuk azt amit eddig csak sejtettünk. Fúj a szél, de tényleg, rá lehet támaszkodni, jól jön a túrabot. A Platón baktatni akár unalmas is lehetne, ha nem lenne körpanoráma, de van, és nagyon szép. Délre érünk az úticélhoz, a Fischerhütte-hez. Ezen a néven mindig elgondolkodom egy percre: Halász-menedékház 2049 méter magasan, régen biztos több halász járt errefelé :) Igazi hütte, barátságos, közvetlen hangulattal, hegymászó relikviákkal mindenfelé, és ha nincs szabad asztal akkor szorítnak helyet. Egy gombócleves és egy bratwurst kicsit eltikkasztja a lendületet, ezért igyekszem, hogy ne ragadjunk bent. Innen már csak egy macskaugrás a Klosterwappen. A Schneeberg valódi csúcsa 2076 m. Gyors tanakodás után eldöntjük, hogy az eredeti útiterv szerint megyünk továb. Az esetleges lentről nem látható hófoltok miatt felmerült, hogy a biztosabb úton megyünk vissza, ott ahol feljöttünk. Az eredeti tervben a Herminensteigen mennénnk, de ez egy olyan út, ahonnan nem könnyű visszafordulni. Mivel nem egyedül vagyok, igy nem csak magamért felelek, nem szeretnék munkát adni a hegyimentőknek. Erika meggyőzött, hogy nem lesz gond. Nem hát, de nem csak magamról van szó. Akkor menjünk! A Damböckhaus felé leereszkedünk a csúcsról, egy kellemes havas leejtőn. Még egy kis bakancssízésre is futotta, bár erősen olvadt már. Tippelgetünk, hány fok lehet, és mennyit vesz el a szél. A Damböckhausnál megnézzük a hőmérsékletet. Mindketten eltaláltuk, két hőmérő közül az egyik 20 fokot mutat a másik 15-öt. :) A ház mögött, a keleti oldalon megcélozzuk a plató peremét, ahonnan a Herminensteig indul lefelé. Még egy pillantás a tájra és elkezdünk ereszkedni. Könnyebb mint gondoltam. Mivel egy kitett, sziklagerincről van szó, így régen leolvadt és leszáradt róla minden amitől csúszhatna. Nézelődni azért nincs sok lehetőség, mert eléggé észnél kell lenni. Az út nem hosszú, km-ben, de időben annál inkább. Az sem volt normális, aki idefestette az utat. Lefelé ereszkedve a jelzés egyszercsak eltűnik egy 25-30 cm széles sziklahasadékban. A hangulatot fokozza, hogy a hasadékon átnézve a másik oldalon mintha nem lenne semmi. Átkúszunk és a másikoldalon kiderül, hogy mégiscsak van ott valami, egy görgeteges leejtő a meredekebbik fajtából. :) Nem sokkal lejjeb egy lehasadt szikla oldalán kéne lelépni, ha tudnánk ekkorát lépni, de kettönknek együtt sincs olyan hosszú lába, ami ehhez kéne. Mindenesetre letornázuk magunkat. A zergék sírva röghögnek :) Lassan haladunk de nem baj, inkább biztosan menjünk mint gyorsan. Mikor leérünk már erősen délutánba hajlik a nap. A hegy keleti oldalára még oda-odasüt a nap így nem aggdom, hogy ránk sötétedik (na meg úgyis jártam már itt sötétben). Egy hosszú hullámvasutazás jön vissza Losenheim felé, csak sokkal lassabban, mint a sikítoztatós vonat. Az út a hegyoldalban vezet hófoltokon, kuloárokon, morénákon keresztül. Némelyiken látszik hogy valamikor télen engedett a hó a gravitációnak, és letarolta a fenyvest lavina formájában. Ettől szerenecsére nem kell már tartani. Hosszas baktatás után érünk vissza a losenheim-i sípályára, ahonnan a felvonóval indultunk. Jól esik végre megszabadulni a bakancstól. Egy gyors önellenörzés után megállapítjuk hogy itt ott elkelt volna még egy kis naptej, de ez elenyésző probléma az egész nap élményeihez képest, így nem is foglalkozunk vele sokat. Hosszú unalmas autózás után fél 12 felé érünk haza. Egy kiadós zuhany és egy hideg sör végre oldja az egész napi fáradtságot és ...és holnap munkaszüneti nap :)