Már bizonyára unjátok a bringás balesetemet. Én is. Hát tessék: április 23-án kivették a fémlemezt és a hat csavart, a május 2-i varratszedéssel pedig tényleg véget ért a terminátor-lét. Operáló orvosom az utolsó kontrollon így búcsúzott: „Meggyógyultál. Most már mindent csinálhatsz, amit az esés előtt. Legközelebb csak akkor gyere, ha valami panaszod van.”

Különben a műtét és az ezzel kapcsolatos kórházlátogatásom elég vicces volt – a gyengébb idegzetűek ugorják át a következő néhány bekezdést.

Vasárnap délután befeküdtem. Gondoltam, majd adnak infúziót, de semmi. (Csak vacsorát adtak. Dupla adagot. Meg is ijedtem, mert a kivégzés előtt állóknak jár kétszeres koszt.) Pedig emiatt kezdtem el literszámra inni a vizet. Emlékeztem még, milyen rossz, amikor újra és újra szúrnak egyre följebb, mert annyira sűrű a vérem. Aztán 10 percenként futhattam pisilni, a szobatársak csipkelődő megjegyzéseitől kísérve.

Nyugtatót nem kértem. Mondtam a nővérnek, hogy nekem elég, ha Nagyi (Nagy Imre főorvos úr, János-trauma – a legjobb orvos, aki valaha műtött. Persze az egyetlen is; de tényleg nagyon lelkiismeretes!) nyugodt.

Viszonylag átaludtam az éjszakát. Sokszor fölkeltem (már nem vizelni), de vissza is aludtam. Reggel fél hatkor aztán nem volt több visszaalvás: lázmérő, majd csodálkozó szavak: „Hát ti nem kaptatok infúziót?” Tagadtunk. „Pedig ti lesztek az első és a harmadik műtét.” Azzal Sanyi nővér már belém is nyomta a branült. (Aki nem tudja, mi az, perverz nyerítés helyett guglizzon. Köszi!) Aztán egy szépséges lány bejött, hogy leborotválja a kés alá szánt testrészeinket. (Különben a trauma és az aneszt jó hely: olyan doktor nénik vannak, hogy egészen kedvem lett visszajárni.)

A literes infúzióból 4 deci ment le, amikor értem jöttek. Szerencsére kasza nem volt a srácnál, csak a betegkocsi. Addigra már elbúcsúztam a gyógyítós ismerősöktől – megígérték, hogy gondolnak rám. 8 órakor be is toltak a műtőbe. Hatalmas ablaka volt, gyönyörűen besütött rajta a napocska. Kirándulni lett volna kedvem, de végül is ez is elég nagy kaland lett. Bár ezt akkor még nem tudtam, sőt, még csak sejteni sem mertem...

Mivel a műtő egy jégverem volt, remegtem, mint a miskolci kocsonya. Pedig béka nem is volt bennem, sem békanő a hasamban. A szállító srác (a nemkaszás) ezért adott egy második takarót. A műtőssegéd egy harmadikat, az aneszteziológus pedig egy nyugtatót. Ez már elég volt ahhoz, hogy időlegesen megszüntesse a reszketésemet. Az orvosoknak látszólag sokkal kevésbé okozott nyugtalan perceket a műtétem: hétköznapi dolgokról fecsegtek, majd összevitatkoztak azon, hogy hanyadikát írunk. Megsúgtam nekik, hogy a helyes válasz most nem 42, csak 23. (Jó vicc, má' csak tudom a saját operációm időpontját – annyi vegyszert még nem pumpáltak belém.) Ők közben kedélyesen folytatták az előkészületeket. EKG föl a mellkasomra, véroxigénszint-mérő a bal mutatóujjamra, majd lekötözték a combomat, a bal alkaromat (mert azt nem kellett vagdalni), közben egyre többen jöttek-mentek. Már abban sem voltam biztos, kinek köszöntem és kinek nem. Persze a sok zöld ufó között nem egyszerű különbséget tenni. Nagyon hasonlítanak az emberekre, csak – a magasságukat leszámítva – mind egyformák. Persze más és más kínzóeszköz van náluk: fecskendő, valamilyen spray, egész tálcányi morbid felszerelés és hasonlóak.

A brutális rész most kezdődött. Jött egy ufóhölgy, aki aneszteziológusnak adta ki magát. Azt mondta, hogy most meg fog szúrni (gyerekkorom óta rajongója vagyok ennek a mondatnak – arról nem is beszélve, ami utána jön). Villámokat kell majd éreznem, és akkor szóljak. És nem viccelt: tényleg belém szúrt. Semmi. Mozgatta a tűt – semmi. Nekifutott újra, ezúttal kicsit máshová szúrva a fecskendőt. Megint semmi. Mozgatásra csak az utóbbiak. Megjegyezte, hogy olyan határozatlan vagyok. Megmagyaráztam neki, hogy tudom mit kell érezni, és ez a fájdalom nem az. Aztán nagy nehezen megtalálta. „Ez volt az” – mondtam. „Ne akkor szóljon, amikor volt, hanem amikor van!” – torkolt le Ursula. „Jó, akkor EZ AZ!” – zártam rövidre a vitát, mire telenyomott 22 százalékos lidokainnal. (De lehet, hogy ez a koktél volt, nem bírtam követni a vitájukat a másik hölggyel, aki fölszívta a szert a fecskendőbe. Ugyanis előkészítettek valami erősebb érzéstelenítőt, amire egy ilyen rövid műtéthez nincs is szükség.) Gyorsan elkezdett zsibbadni a karom, de itt meg is állt a történet. Olyan érzés volt, mint amikor a fogorvosnál már megy ki belőled a cucc. Nem voltam boldog. Tompult ugyan az érzékelésem, de még az enyém volt a karom. Kicsit aggódtam, hogy olyan erősen gondolnak rám az ismerősök, hogy a végén nem fog hatni a csillapítás. Na de komolyra fordítva a szót: még csak két perc telt el, és az ufó azt mondta, hogy húsz perc alatt hat. Az érzés azonban egy fél óra múlva sem változott. Aztán megcsípte a könyökömet. (Mint a csípés nyomából kiderült, valamit belémspriccelt, mert a műtét után kijózanodva szúrás nyomát fedeztem fel a sajgó ponton. Tíz nap után is sajog, meg az a vállam is, ahol a hónaljárkomat szurkálta – valamit tud a magyar egészségügy!) Én közben azzal játszottam, hogy a behajlított könyököm milyen viccesen hull a műtőasztalra – pedig világosan letiltottak erről a mozdulatsorról. (Lehet, hogy nem is ők tehetnek a könyökfájdalmamról, hanem a sok hyperextensio, amit okoztam magamnak? Pedig ugyebár ez fiúknál nem is normális jelenség.)

Lekötözték a jobb vállamat is. Mikor néztem, hogy most mi történik, boldogan konstatáltam, hogy mire meg lettem villámcsapva (AC/DC: Thunterstruck szinkronfordítása megvan? A TeCsőn, azaz a YouTube-on meglelitek), addigra egy fél liter vérem már a lepedőt áztatta.

...és akkor beütött a krach! Az óra közben negyed tizenegyet mutatott – kiemelném, hogy nyolckor toltak be. (Persze közben elhangzott egy kellemes párbeszéd: „Az orvos bemosakodott már?” „Á, még meg sem érkezett.” Gondolom, a szokásos értekezlet, konferencia, vagy milyen jelzővel illetik itt a fölösleges fingreszelést és szájtépést.) Eleinte úgy gondoltam, egy fél órás műtétet lábujjhegyen is ki lehet bírni – de addig készülődtek, hogy már megint. Nem csigázom tovább a Tisztelt Rózsafüzéreket (vagy ez itt nem szinonima az olvasóra?) – a hólyagom focilabdányira hízott a traccsparti alatt. Szóltam hát, hogy most már elég volt a várakozásból, kacsázni szeretnék. A nyugtató, a lidokain és az álmosító okosság (amely szintén igencsak mérsékelt hatást gyakorolt rám – legalábbis én így éreztem. Aztán a nemkaszás felvilágosított, hogy nagyon off a fejszerkezetem, tehát mégiscsak ért valamit... Nekem minden esetre féknyomos lett volna a gatyám – ha le nem kellett volna venni minden ruhadarabot –, mert már-már láttam, ahogy élve felboncolnak...) következtében lehet, hogy a járásom is kacsázó lett volna, de szerencsémre toltak az előkészítőig. Műtőben ugyanis nem illik sárgázni – pedig a vizelet normális esetben steril.

A kis közjáték után visszatoltak a panorámás első emeleti helyemre. Mivel közben megint remegni kezdtem a fázástól és gondolom az idegességtől, a stressztől is, kaptam egy újabb milliliter (vagy köbcenti? Ki tudja már...) nyugtatót. Aztán még hármat, amikor egy „sátorral” (ha jól értettem, a szakzsargon így nevezi a lepedőt a páciens és az ő föltrancsírozandó szerve között – a lényeg, hogy ez volt a szó, ami a bejegyzést alkalmassá teszi egy túrabeszámolókat tartalmazó felületen való közlésre. Érthető voltam?) eltakarták előlem a karomat. Aztán nem emlékszem semmire. Nyilván beadták az igazi altatót. Ami ilyenkor történni szokott: cut, Ctrl+X, varrás, kötözés, jó reggelt (keksz nélkül, mert 3 ill. 24 óráig nem ehetsz – a műtét nagyondurvaságától függően).

Ám itt nem ez volt a sorrend! A Ctrl+X közben helycsere történt. „És az utolsó csavar...” – mondta Nagyi, mire félénken közöltem, hogy „Jó reggelt! Én közben felébredtem.” „Fáj?” – kérdezte egy lényegre törő hang. Tagadtam, ma már másodszor. „Akkor nem baj.” És folytatták a melót. Azt azért éreztem, hogy irdatlanul nekifeszülnek a karomnak – de orvos barátnőm (lánybarátom – vagy hogy kell korrektül fogalmazni) később megnyugtatott, hogy ez egy ilyen kávéház. Fájdalom nincs, minden más van. A tompa érzés hatására, amit a csavarozáskor és a lemez kiszedésekor éreztem, nem sok jót ígért a varrás idejére. Az orvosok megbeszélték, hogy kell-e csomó, aztán egy csomó (hihi) idő múlva közölték, hogy kész. „A csomó?” – gondoltam. De már húzták is el a sátorlapot, és a befáslizott karom fogadott.

Visszatoltak a megfigyelőnek címkézett kórterembe, ahol fájdalom, fizikai érzékenység, SMS-értesítők postára adása és alvás volt a program. Estére azért már virgoncabb voltam. Az alvás biztos jót tett, erősítette a szervezetemet: a reggelit még kanüllel, a vacsorát már kanállal adták. Anyu is volt bent, hozott melegebb ruhát – a műtét után jellemzően fázik az ember.

Éjszaka beszélgettem a nővérrel (aki nem volt szép, viszont nagyon kedvesen viselkedett, és a vacsoramaradék levesemet is megmelegítette nekem). Másnap reggel a másik szobatársunkat borotválta a szép néni, minket csak átkötözött, illetve belőlem kihúzta a vákuumvámpír csövét. (Andi aztán elmagyarázta, hogy nem Drakulának, hanem drainnek hívját a vérszívót, és a barátunk.) Délután bejöttek hozzám a gyógyítós ismerősök közül ketten, majd amikor elmentek, Sanyi nővért megkérdeztem, hogy mikor rúgnak ki. Nem tudott róla, hogy erre ma számíthatnék, úgyhogy expedíciót indítottam Nagyi felkutatására. Amikor a reményhal is feldobta már a pacskert, a főorvos úr szembe jött a folyosón. „Mindjárt megírom a zárójelentést, aztán oda is viszem.” Így lett vége a mégis-mégsem című játéknak, amit a hazamenetelem körül játszottunk. A zorrón a szokásos roboráló étrendet javasolták (mindig minden csak javaslat, ez egy demokratikus intézmény). Kötözés két nap, varratszedés másodika. Utóbbihoz összeszedtem magam, és végignéztem – amikor velem művelik a dolgokat, mindig sokkal rosszabbul viselem, felkavaróbb élmény, mint amikor mással valami durvább történik. (Lásd varratszedés illetve vérvétel versus boncolás vagy műtét.) Papírnyúl vagyok, ez van...

Ez volt hát a lemeztelenítésem története. De miért ezt meséltem el, mikor a négynapos hosszú hétvégét szeretném megosztani veletek?! Jahápersze: ez volt az első igazibb kültéri program a kórházlátogatás óta. Az erdőn át ugyan mentem már dolgozni, de egész napos szabadtéri banzájom nem volt még.

GYENGÉBB IDEGZETŰEK, INNEN FOLYTASSÁTOK! Ugorjunk hát egy kicsit az időben. Tiszteletbeli keresztcsaládoméknál landolunk, akiket nem kell bemutatnom: ismeritek már a zsiványokat. „Este van, este van: kiki nyúgalomba!” Szokás szerint későig beszélgettünk, társasjátékoztunk – de ők nem a pánikolós fajta: majd amikor fölébredünk, akkor indulunk neki kempingezni. Nem kell ide vekker! Pihenni vágyunk a hétvégén, nem rohanni, mint hétköznap. Respekt a hozzáállásukért!

Kempinget írtam, mert az egynapos autós kirándulás bográcsozással számomra leginkább ezt a fogalmat fedi le. (Találtam egy blogot, a címe tulelniatermeszetben.blog.hu – itt fejti ki a tájékozott kolléga a természetben tevékenykedés típusai közti különbséget. Kezdő természetjáróknak sok hasznos okosság van itt. Amúgy nem kapok jutalékot a látogatottságból. Különösen azért nem, mert ennek a mondatnak semmi értelme. Látogatottság meg jutalék? Nooormális?! Margit...!)

Későn kelve, komótosan összekészülődve elindultunk Visegrád felé, a Mogyoró-hegyre. Bevásárlás közben jutott eszünkbe, hogy pár apróság még otthon maradt. Így van ez, amikor nagycsaládos túra van. Erre emlékszem gyerekkoromból is, és ezt látom most tiszteletbeli keresztcsaládomon. Amolyan „Elindulni három nővel”-típusú megmozdulások. Ezért szeretjük őket.

Másodikra már csak lényegtelen dolgok hiányoztak, így a Duna partjáról ezek nélkül kanyarodtunk rá a Fellegvár felé vezető szerpentinre, és enélkül parkoltuk le a személygépjárművet a Mogyoró-hegyen. Jó sokára... Történt ugyanis, hogy nem is olyan kicsi dugóba keveredtünk Szentendrén. Azt hittük, mindenki a leányfalui pancsoldába siet ilyen melegben. Aztán azt hittük, a rendőrlámpa szurkol ellenünk. Aztán azt hittük, hogy ennek sosem lesz vége... Ám HoTaRótól is tudjuk, hogy az életben minden véget ér egyszer. A dugó is. Valahol Tahitótfalu vagy Dunabogdány táján vehettük észre, hogy jéééé, haladunk. Peti beengedett egy sufnituning narancssárga ős-Opelt, mi meg azon kezdtünk viccelődni, hogy majd ő foglalja el az utolsó tűzrakóhelyet. Persze nem így lett, egy benzinkútnál kiszállt a KRESZ élesben című társasjátékból.

Tehát Mogyoró-hegy. Fék, kiszállás, felderítés. Nagyon sok kisgyerekes család volt már itt, aminek őszintén örültünk. Kerestünk egy szimpatikus helyet a bográcsnak. Elsőre úgy tűnt, nem könnyű vállalkozás, tényleg annyian piknikeztek (na, ez az a szó! Ez fedi le legjobban a mai napot!) Aztán találtunk egy elfogadhatót, majd egy ideálisat is. Utóbbi a fák árnyékában volt, közel az erdőhöz, így az égetnivaló karnyújtásnyira volt. Egy pad is hívogatott bennünket – hát maradtunk. Odaköltözködtünk a kocsiból: bogrács, állvány, rengeteg víz (állítólag le kell locsolni a tüzet magad után), alapanyag a gulyáshoz, eszcájg – és persze a játékok.

A nagyobb gyerekek szaladgáltak erre-arra, segítettek tűzifát szedni, főzőcskézni, majd egy nagyobb csoporthoz csatlakoztak métát játszani. Nagyon ügyesek voltak mindketten! A kisebbik tesó közben el-elcsatangolt, de az egyik szemünk mindig rajta volt. Nem úgy, mint egy még nálánál is kisebb fiúcska esetében. Nagy szabadságában a métázók közé vette az irányt – ott meg ugye ütő, labda, rohanó emberek. Rossz ötletnek tűnt, úgyhogy kézen fogtam, és elvittem odébb. Aztán anya is megjelent hozzá, úgyhogy innentől a kegyeire bíztam a csöppséget. Ismét elszontyolodtam, hogy nem lehetek óvóbácsi: a színtévesztők zöld törzsű fái nem EU szabvány szerinti színkombinációban pompáznak, úgyhogy unsubscribe. Persze fényképész lehettem – de az megint másik sztori. Azzal nem hátráltatom mások lelki fejlődését és beilleszkedését a társadalomba. Bár ha belegondolok, amikor az emberek meglátják magukról az igazolványképet... (Különben megfigyeltétek már?Három típusú igazolványkép létezik. Az egyik az Áldozat, a másik a Tömeggyilkos, a harmadik pedig a Fölbujtó. Nekem volt időm tanulmányozni az újpesti műteremben, amikor szakmai gyakorlaton voltam. Iskolai beiratkozáskor naponta százával jöttek a népek. És bizony olyan is volt – most a nagy nyilvánosság előtt meggyónom –, hogy „elfelejtettük” beütni és a kasszába tenni az ezrest. Ebből lett aztán a gyrosunk. Azért merem csak leírni, mert már úgyis elévült. És biztos vagyok benne, hogy Főnök is tudta, hogy időnként rontjuk a karmánkat...) Na jó, ha már arcvonások: annyit még az így-lettem-fényképész-dologról, hogy még seggig érő hajam és kecskeszakállam volt, és ehhez egy csodálatos rózsaszínű lencsés szemüvegem (Ozzy rulez!), amely a színtévesztést valamelyest korrigálta. Így mentem át az alkalmasságin...

Közben már pattog a tűz. Petivel odatettük magunkat, és a száraz gallyakból máglyát raktunk, hogy a fahasábok is meggyulladjanak. A félig korhadt ágaknak azonban nincs akkora fűtőértéke, így a hasábokat is inkább csak elszenesítettük. Azért mire a hozzávalók elkészültek (Zsuzsi felvágta a húst, meghámozta a zöldséget, majd közösen összeaprogattuk – ezt a szót pedig nem ismeri az OpenOffice; ezek szerint összeaprítottuk), addigra volt hol főzőcskézni. Körülbelül négyre el is készült az ebéd. A gyerekek addig lejátszottak két kör métát, Beni csatangolt egy félmaratont, mi meg kolbásznak érezhettük magunkat, úgy fölfüstölődtünk.

Ebéd utánra a legkisebb pocoknak már igencsak alvásidő volt. A szülők ezért úgy beszélték meg, hogy az autóban, a gyerekülésben elalhat, amíg leugranak a nem túl közeli faluba, aztán majd úgyis ölben bárhová el lehet cipelni. Az ikrek szeparálódtak: Lilla a családdal ment, Csongorral kettecskén leültünk társasjátékozni. Mire visszaértek a többiek, egy számomra szerencsétlen fordulat segedelmével elkalapált. Pedig végig nekem állt a zászló. Mondják, hogy a verseny a célban ér véget. A bringás tömegbukásokkor szoktuk mondani, hogy az addig vezető elesett a győzelemtől. Én is húztam egy Í. J. kártyát (t. i. így jártál), és végem lett, mint a Twin Peaksnek. (Két pontért: hol hangzott el ez a mondat?) Bánatomban leittam magam alkoholmentes sörrel a sárga zöldig.

Mikor a legény fölébredt, meghánytuk-vetettük a továbbiakat. Peti úgy fogalmazott, hogy ha már úgyis félúton vagyunk, beugorhatnánk az esztergomi bazilikába egy Miatyánkra. Elzártuk a rezsót, összecuccoltunk, aztán beültünk a közben ismét katlanná vált autóba. Az alá gurult ásványvizes flakont természetesen megkerestük, mielőtt teli állapotában reccs. Bár ha jól emlékszem, ezek egy tankot is kibírnak. (Előző életemben PET palack voltam a háborús övezetben.)

Mit ad Isten, Petinek nagyon pontosan igaza lett: épp az átváltoztatásra értünk oda a szentmisére. Ugyanis előtte rontottuk kicsit az államkasszát: a bazilika előtt áll egy ötforintos-vasaló, amivel emlékérmet lehet préselni a legkisebb forgalomban levő pénzdarabból. Nem voltunk egész pontosak, így Csongor egy teljesen egyedi darabot készített magának: az egyik felén a bazilika, a másikon egy fél Szent István található. (Nem tudom, a szentek ilyenkor csak egy boldogot érnek?) És ez még csak a pénzdarab fej oldala! (A hülye vicc ugye megvan: ilyen nővel voltam az éjjel.)

Tehát a Miatyánk tényleg megvolt. Hogy az ökumenének vagy rimének – hovatartozás függvényében a megfelelőt húzzátok alá – eleget tegyünk, hazafelé Dobogókőnek kormányoztuk a vasat, és a saolin (igen, ezt magyarosan még mindig a kiejtés elve alapján írjuk, ezért a hábötűnek nincs helye benne) faluban tartottuk a következő fotóstoppot. Tiszteletünket tettük a mesterek meditációs barlangjánál, majd Csongor igazi úriember volt: a zsebpénzéből mindnyájunkat (!) meghívott vacsorázni. Zsuzsi nagyon büszke volt: nem gondolta, hogy a fia ilyen ifjú korában étterembe viszi. Mi is elismerően bólogattunk: szó szerint bármi áron (jó értelemben) végigvitte az akaratát. Ő éhes, és most az, és nem majd otthon, ha elkészül a vacsora. (Most azt ne higgyétek, hogy ez hiszti meg akaratosság volt! Nem olyan srácok ők! Talán csak néha – mint minden gyerek.) Adtunk hát a gyomrunknak egy kis kínai kultúrát. A felnőttekkel össze is néztünk: ez tette föl az i-re a pontot. Nem otthon kellett főzni, majd elmosogatni, hanem úriasan kirúgtunk a hámból. Csongor megkoronázta a napunkat!

Olyan jól elücsörögtünk – hála többek között a gyerekbarát ottdolgozóknak is – hogy Dobogókőre végül nem is másztunk föl, hanem egyenest hazagurultunk Pomázra. A kocsiúton Zsuzsi arról álmodozott, milyen jó lenne így körbeutazni a világot. Ha enyém volna az öttalálatos szelvény, ennek semmi akadálya nem lenne. Kár hogy nem lottózom...

A majálisra szintén ezen a hosszú hétvégén került sor. Suli után épp otthon próbáltam a káoszt száműzni, amikor megcsörrent a telefonom. Peti kérdezte, hogy nem megyek-e inkább ki megint hozzájuk. Boldogan bólogattam, elnapolva ezzel a rend létrehozását. Este ismét holnapig beszélgettünk, és május elsejére délutáni gyerekprogramot eszeltünk ki.

Reggel Bendegúzzal meglógtunk. Lillának ugyan szóltam, hogy eltűnünk, de a szülőknek nem, amit érthető módon kicsit zokon is vettek. Minden esetre egy minden sarkon balra fordulós járdakört megejtettünk – közben megcsodáltuk a pomázi űrközpontot. Hiába, majális és gyerekprogram ott is volt. Ebéd után (Zsuzsi isteni töltött paprikával lepett meg bennünket) megint az ezüstszürke Astra ülései szolgáltattak helyet a sziesztának. A Hajógyári-szigetre mentünk, hogy a gyerekek kicsúszdázhassák magukat. A jobbikos program valahogy mérsékelten dobott föl bennünket – bár Petivel kétségtelenül helyes színekben pompáztunk: mindkettőnkön fehér fölső, rajta piros, rajtam zöld nadrág – és még a hátizsákom is piros. Talán csak ez volt az oka, hogy nem vertek össze bennünket. Ugyanis boldog-boldogtalant kifiguráztunk. De mivel politikailag egyik oldalra sem vagyunk elkötelezettek, igyekeztünk mielőbb valami semleges területet találni. A Szent Margit nevét viselő egykori Nyulak-szigete épp megfelelt nekünk. Tehát amint véget ért a nagyok csúszdapartija, átbuszoztunk egy fél-szigetnyit délnek. Sétáltunk, fagyiztunk, a játszótéren néztük, ahogy Beni a galambokat kergeti. Aztán az ikrekkel hármasban elmentünk bringózni. Ők nagyon régen voltak, és én sem sűrűn tapostam a pedált az elmúlt évben. Úgyhogy a srácok felváltva kormányoztak, én a konstans erőgép (jobb helyeken: izmos állat) szerepében tetszelegtem. Félúton leesett a lánc, és kézzel nem sikerült visszatennem – cserébe nyakig olajos lettem. Tanulságképp mondom tehát, hogy mindig legyen nálatok 12-es csavarkulcs. Ennek ellenére csak pár perccel csúsztunk ki a bérleti időből. A nagyok szó szerint jól nyomták.

Visszatértünk a szülőkhöz, egy kicsit még mi is fürdőztünk a délutáni nap fényében, aztán ők a buszra, én a villamosra szálltam föl. Ilyen pihentető hétvégéket pedig fogunk még csinálni. Akár olyan formában is, hogy kölcsönkérem az ikreket, így a szülők tehermentesülnek egy kis időre. Néhány kintalvás és hazai túra után szerintem jöhetnek velem klettersteigezni. (Magyarul hogy mondjuk? Utat vasalni?) A mozgásuk szerintem megvan hozzá. Sőt!

Mit mondhatnék? Hegyre fel!

Címkék: Csellengés Majális Műtét