Túra és Túratárs kereső közösségi oldal
Üdv a Túratárs-on, jelenleg Vendégként vagy itt. Jelentkezz be vagy Regisztrálj itt <<<
TÚRATÁRS CHAT | RAKJ A KEDVENCEKBE
TÚRABLOGOK  
 



100 év nagy idő
2010/01/10 19:57:40 Küldte: rokker1

2003.június 21.

Előzmények. A Harley-Davidson 2003-ban ünnepelte fennállásának 100. évfordulóját. Terveztük, hogy kiutazunk az USA-ba, ahol egész nyáron át rendezvénysorozatok lesznek e nagyszerű amerikai termék dicsőítésére. Milwaukee-tól egészen Miami-ig. Sajnos  a saját motorok kijuttatása hatalmas teher lett volna, főként, hogy a repülőtársaság minden soros megbeszélésen dárágább és drágább árakat mondott a szállításra. (1 gurigáról a harmadik tárgyaláson már 1,5 guriga lett.) Megtudtuk azonban, hogy Európában is lesz rendezvény, méghozzá Barcelonában, Katalónia fővárosában. Nem kellett sok győzködés, hogy bevállaljuk a spanyol utat. Inkább, mint a spanyol náthát...

Amig az út csak terv volt legalább 100 fő akart jönni, de az indulás véglegesítése után csupán hatan maradtunk. A sok szájhős mind elszivárgott.

A túra résztvevői:

Sanyi (aki azonos Sanyival a Kerkira túráról) egyedi építésű és fényezésű Fat Boy-a (amely a Kerkira túrán még Józsi motorja volt, de már elmúlt) nyergében vág majd neki Spanyolországnak. A 200-as hátsó kerék maradt, de nagy íves klasszikus sárvédőket kapott a motor és renggeteg egyedi kézimunkát. A fényezést ismét Művész készítette. A bronz színt egy korintoszi márvány sordísz választja el a feketétől. (Képről látható a www.wild.hu honlapon. Born to be Wild, archív lapszámok, 96. szám.)

Sanyi jövendőbelije, Kriszta.

Peti, aki frissen vásárolt türkizkék Sportster 883 custom-ján próbálja túlélni a túrát.

Petit jelenlegi neje Szilvi kísérte el.

Én, mint road captain, aki immár egy Dyna Wide Glide-ot hajtok. A koncepció maradt a régi, magas kormány, semmi csicsa. Az önindító kiállt a játékból 2 éve, helyét a biztos berúgókar váltotta fel. A motor 0 kilométeresen került hozzám, de az első év telén atomjaira szedtük. Kikerült belőle 5km huzal, a koncepció az volt, hogy 3 drót a hátsó lámpába, 4 az elsőbe, plusz két szál a gyújtásjeladóból (azóta is hibátlan az elektronika). A gyújtás semi-electronic, azaz nem megszakítós, de röpsúlyos, mivel ez kellett ahhoz, hogy berúgókarral is induljon. A fényezést Sapka és Tóni készítette. A márkaképviselet nyilvántartásában a mai napig a szín rovatban ,,halálfejes lángos veres" szerepel.

Barbara - jelenlegi ex-em - útját én finanszírozhattam.  

Természetesen megint szükség volt kísérő autóra. Ennek megszerzését Peti vállalta magára, mivel öccse Tibi autónepper, dehogy is, tisztességes autókereskedő, miket is írok. Tibi két hétre kiutalt nekünk egy Ford Mondeo kombit, diesel kivitelben. Ez gazdaságosságban bőven űberelte öreg Oldsmobile Cutlass Cierra-mat (nehogy megbántódjon, kényelemben biztos nem). És kényelemben magasra tette a mércét Sanyi Opel Combo-jához viszonyítva. Tibi egyetlen kikötése volt csupán, hogy az autót Petin és Barbarán kívűl más nem vezetheti. Mivel Peti egy se*el két lovat nem tudott megülni, a pilóta szerepe Barbarára jutott, aki akkor még aktív motoros volt, saját motorral, de bevállalta.

Velünk tartott továbbá 50kg konzerv és zacskós kaja, valamint félelmetes mennyiségű női ruha. Nyáron a spanyol tengerpartra?! 

Az autóba való csomagjainkat az indulás előtti este átvittük Petiékhez, hogy reggel Sanyinál tudjunk találkozni, és onnan egyből indulhassunk a fővárosi dugók elkerülése végett.

A túra:

Reggel nyolc órakor találkoztunk Sanyinál Szentimrén. Gyorsan berámoltak a kocsiba és a kávé után azonnal indultunk. A belvárost kikerülve az M1-es autópályán Hegyeshalom felé vettük az irányt. Az idő ragyogó, nincs kánikula, elkel a kabát, de a nap végig bearanyozza a napunkat. Eseménytelen sztrádaszakaszt tudunk magunk mögött, amikor Győr magasságában Peti oldaltáskái elkezdenek lobogni. Kényszerszünet. Szerencsére egy műhelynek elegendő szerszám volt a kocsiban. Gyorskötegelővel és némi tartalék csavarral a problémát fél óra alatt orvosoljuk az út szélén. Mosonmagyaróvár előtt egyszercsak a km órám mutatója lezuhan a nullára, de egy pillanattal később minden visszaáll. Lehet, hogy csak a szemem káprázott. Kár volt ezt hinni, egy percen belül megismétlődik, a motor leáll menet közben. Félre állunk, elő a voltmérőt, hosszas keresés után megállapítjuk, hogy az akksi cellazárlatos lett. Gyors telefon Bajzáth Petinek - a győri H-D dealernek - aki megnyugtat, hogy van új akku a készletén, és már akssza is a töltőre. Mivel az akksi még garos volt szóltam Tóninak, hogy Bajzát Peti fog neki vinni egy cellazárlatos aksit, cserébe adjon neki egy újat, mert én most az övét einstandolom ingyen. A Forddal visszatéptünk Győrbe, elcseréltem a sz*rt egy újra, majd vissza a leállósávban hagyott motorokhoz. Persze az autópálya rendőrség végig szívózott, hogy csak műszaki hiba esetént lehet a sávban tartózkodni. 

- Az akku nélküli motor műszaki hibának számít? kérdeztük.

- Igen, de akkor elszállíttassuk a géppjárművett. 

- Oké. De csak akkor járulunk hozzá, ha a telephely Barcelona. Ezt már nem értették, csakúgy mint a tréfát.

- Na, jó, de ha visszagyüvünk ne lássuk itten magukat, meg a csopperjejiket, mer' beszállíttassuk!

Szerencsére nem ,,gyüttek" vissza. Így tovább indulhattunk, miután betettük az új akksit. 

Bármikor világjáró útra indultunk, mindig volt valami, ami azt sugallta, forduljatok vissza. Sosem fordultunk vissza, és sosem bántuk meg. Ezeket az eseményeket sem tekintettük égi jelnek, de sajnos eltoltunk 3-4 órát, így össze kellett szedni magunkat, ha a kijelölt kempingben akartunk éjszakázni.

A határon a három rosszarcú motorost kipakoltatták, de nem vágták le, hogy az összes cuccunk az utánunk sorakozó autóban van. Barbarát meg sem állították a kocsival. Innen az A4-esen haladtunk tovább Bécsig, majd onnan az A1-esen nyugat felé. Alaposan szedtük a lábunkat, akarom mondani a gumijainkat, mert a határátlépés miatt is csúsztunk egy órát. Salzburgig eseménytelenül faltuk a kilométereket, és onnan egy huszárvágással behatoltunk Németországba. Előző portyázásaim alatt felfedeztem, hogy íly módon egy hatalmas kerülőt lehet levágni, mert ezen a részen Németország benyúlik Ausztriába, mint egy nyelv. Ezen a környéken akkor már dúlt az Unió, határátkelőnek se híre, se hamva nem volt már. Kb. 50km után visszatértünk sógorékhoz. Emlékezetemben még élt, hogy egy nagyon hangulatos kemping van Lofer és St. Johann között. Szerencsére megtaláltam a kempinget, amely kedvező áraival is elnyerte tetszésünket. Ahogy begurultunk a kemping kapuján sötétség ereszkedett a tájra. A kilométer magas derékszögű sziklafal mögött úgy tűnt el a nap, mintha leoltották volna a villanyt. A járművek lámpafényénél felütöttük jurtáinkat, és a kis gázfőzőn remek sóletkonzervet főztünk, majd elvonultunk aludni. Rendesen elfáradtunk, mivel lenyomtunk kutyafuttában 600km-t.

Június 22.

Csodálatos napsütésre virradtunk. Megtisztálkodtunk az egyébként patyolat tiszta vizesblokkban. Reggeli után sátorbontás, pakolás, majd Liechtenstein felé vettük az irányt. Az útról osztrák területen nem tudok sokat írni. Nagyon jó minőségű aszfalt a legkisseb mellékuton is. Gyönyörű hegyvidék, minden csupa zöld, és nincs szemét. Mivel a 14km hosszú Arlberg tunnel (alagút) fizetős, inkább átkelünk az Arlberg pass-on. A hágó tetején egy remek kis kávézó teraszán ragyogó napsütésben megkávézunk és gyönyörködünk az alpesi legelők és a végeláthatatlan fenyveserdők buja zöldjében. Ennyire intenzív zöld szín csak a magashegységekben található. Dél körül léptünk be Liechtenstein törpeállam területére Feldkirchnél. Az országot úgy kell elképzelni, hogy tulajdonképpen egy város, meg vagy két falu az egész. A határőrizetet Svájc biztosítja. A legszigorúbban ellenőriztek bennünket belépéskor. 

Utazó, ha arra jársz ne legyen nálad semmiféle fegyver, még kés sem, mert úgy elkobozzák, mint a pinty.

A bicskáinkat elvették, hiába magyaráztuk nekik, hogy kempingtúrán vagyunk, mivel fogunk szeletelni, nem nagyon érdekelte őket. Mutattak egy németül írt rendeletet, ami erre feljogosítja őket, úgyhogy elbúcsúztunk késeinktől és tovább álltunk. Több alkalommal jártam már a miniállamban, de Vaduzt egy esetben sem tudtam megcsodálni, mert minden alkalommal eltereltek bennünket. Egyszer még tervezek egy külön Vaduz túrát, mert valami biztosan van ott, ha ennyire féltik. Kb. 20 perc múlva már Svájc üvegbetonját koptattuk. 

Ha kopott a gumid és Svájcon keresztül kell haladnod, még itthon cseréld le. Az aszfaltba üvegtörmeléket kevernek, hogy a tapadás tökéletes legyen, viszont emiatt a gumi futófelülete úgy fogy, mintha késsel faragnák. Az új gumiabroncs viszont másfélszerese az itthoni árnak.

Természetesen a táj nem változik sokat, hiszen még mindig felfelé tartunk a kb. 2500m magas Furka pass felé. Itt is több alkalommal keltem már át, de minden esetben meg kell állni a Panorama Hotel und Restaurantnál, mert a hágón van egy gleccser, ahol muszáj hógolyózni júnus végén!!! Szerencsére gyér a forgalom a fel és le szerpentinen, mivel van autópálya is. Errefelé inkább kirándulók járnak. Mivel pont vasárnap volt, megszámlálhatatlan régi autó és motorcsodát láthattunk az úton. Vezetőjük és utasaik természetesen korabeli ruhákban ültek az 50-100 milliós kifogástalanul restaurált vagy megőrzött veterán járművekben. Hiába, ahol jólét van... A hágóra feljön a vonat is, igaz a mi fogaskerekűnkhöz hasonló módon tud csak feljutni. Egyszer biztosan kipróbálom, mert csodálatos a táj, amit közúti járművön vezetés közben nem nagyon lehetett élvezni, mivel a szerpentinen bármikor eléd kerülhet egy túristabusz, ami csak úgy tud befordulni, ha mindkét sávot igénybe veszi.

A hágóról lefelé egy rövid szakasz szerpentin van még, igazi fékbetétevő, mert hirtelen csökken a magasság és ezáltal meredek az út is. Innem a Rhone folyó alakította síkvidéken haladtunk tovább Brig-en át Sierreig, ahol megálltunk a térkép szerinti kempingben. Ez egy egyszerű, de olcsó kemping volt, jót nem tudok róla írni, rosszat meg nem akarok. Ez a nap nem volt túl megerőltető, mivel csak úgy 550km-t mentünk. 

A svájci emberek véleményem szerint borzasztó pénzorientált emberek. Nem mondanám kedves vagy barátságos népségnek. Ha a jóisten megsegít, egy másik túra kapcsán mesélek egy hajmeresztő történetet egy ottani fogadós ,,vendégszeretetéről" és az átázott, átfagyott motorosokról. Nehéz kitalálni kik voltak azok.

Június 23.

Reggel sietve hagytuk el a kempinget Sierre mellett. Sion felé vettük az irányt, majd Martignyben megtankoltunk. Ez már francia nyelvterület, az emberek is olyanok mint a franciák. 

Svájcban a német oldalon a német egy furcsa változatát beszélik, délen olasz az elfogadott, míg nyugat felé a francia nyelvet használják. Van még egy nyelv, amit a magashegyek lakói beszélnek: a rétoromán. A Szt. Galleni motoros barátaink szerint leginkább a portugálhoz hasonlít. Szerény véleményem szerint semmihez sem hasonlít. 

Személy szerint nem vagyok kibékülve a franciákkal. Azt hiszem nem képesek észrevenni, hogy elmúltak azok az idők, amikor a francia kultúra alap volt még az orosz cári udvarban is. Csak azóta eltelt 300 év, és még mindig ugyanarra büszkék: a múltjukra.

Martigny-től kezdődött az utazásunk legszebb szakasza, amely a híres síparadicsom Chamonix felé vezetett. A Mont Blanc megmászása minden hegymászó álma. Mi is hasonló késztetést éreztünk, amikor a több mint 4000m magas csúcs alatt kb. 3000 méteren motorozhattunk az Alpok nyugati végében. Most megúsztuk eső nélkül, nem úgy mint '99-ben, amikor hazafelé jövet egésznapos felhőszakadás kíséretében intettünk búcsút Franciaországnak. A káprázatos napsütésben ragyogó felvételeket készítettünk magunkról a háttérben tornyosuló csúccsal, mely Európa legmagasabbja. Innen leereszkedtünk Albertvillebe, majd ismét a Rhone folyó mellett csodaszép vidékeken haladtunk célunk felé. 

Aki Franciaországban jár és olcsó benzint vagy étkezési lehetőséget keres, ajánlom figyelmébe a nálunk is ismert ,,madaras teszkót" vagy a legalább olyan elterjedt Super Marché-t. A színvonal olyan, mint nálunk, de még annál is olcsóbb. Én nagyon szeretem megkóstolni a különböző országok ételspecialitásait, ezért alig vártam, hogy szokásom szerint jól bekészletezzek a kiváló francia sajtféleségekből, és a méltán nem híres francia sörféleségekből.

A Rhone völgye csodálatos, és végre nem kellet fáznunk, lekerültek a kabátok, majd a pulóverek is. Innen igazi örömmotorozás vette kezdetét. A városok és falvak pont úgy néznek ki arrafelé, mint a XIII. században. A helyben kitermelt kövekből épített kis várak és templomok falához épített lakóházak képezték a települést, és ma is ugyanúgy néznek ki. Csupán az előttük parkoló autók rontanak a látványon. A kis pékségekben isteni baquette-ket vásároltunk (amit itthon árulnak az silány utánzat csupán). Ezeket leginkább a szintén helyi sajtokkal fogyasztottuk. Mesés volt... Számomra ez a vidék igen kedves. Egyetlen kedvesebb vidék létezik nekem a világon a Po folyó síksága. Nem siettünk nagyon, inkább szívtuk magunkba a nyarat, és a csodás vidék látnivalóit, így mikor kezdett a nap nyugovóra térni, mi is kerestünk egy kempinget. Thiézac után találtunk is egy kedvező árfekvésűt, így ott éjszakáztunk. Az éjszaka azonban nem telt nyugodtan, ugyanis a kemping extrái közé tartozott egy feszített víztükrű medence, amiben nem volt víz, csak amennyi az esők után maradt. Viszont kiváló élőhely volt ez számos különféle békafajnak, akik a medence akkusztikáját kihasználva kb. 600 decibellel ,,üvöltöttek" egész éjszaka. Szerencsére volt nálunk némi serital. Hamar a nyakára hágtunk ebbéli készleteinknek, de legalább aludtunk tőle, mint a bunda. Az egész estét betöltő kuruttyolásról is csak a hölgyektől értesültünk, akik ugye nem isszák a sört. Úgy kellett nekik. Ez a szakasz sem volt megerőltető, 560km-t utaztunk.

Június 24.

Reggel békacombot reggeliztünk, a kifogott békákból. A tulajdonos lehet, hogy tenyésztési szándékkal tartotta a medencében a sok kétéltűt, mert reggel nagy merítőhálókkal szedték ki az állatokat. Ismét csodás időben indultunk Bordeaux felé. Hogy miért? Mert még sohasem jártunk az Atlanti óceánnál. Időnk volt, nekivágtunk.

A ragyogó napsütésben ismét örömmotorozásban volt részünk, és ezt csak erősítette a táj szépsége. Hegyes-völgyes, dimbes-dombos vidékeken keltünk át, elhagyva ódon várakat, városokat, falvakat.

Nagyon érdekes párhuzamot vonni a magyarországi és a franciaországi várak között. Szerintem hasonló korú építményekről beszélhetünk, mégis a mi várainknak csupán a torzója kapaszkodik az ég felé, míg a francia várak ma is úgy állnak, mint saját korukban. Tudom, hogy váraink a történelem viharaiban váltak rommá, de ott is nyilván ostromolták az eődítményeket, és az eltelt évszázadok is pusztítják a komor köveket. Azt gondolom, hogy nagyobb gondot fordítanak a múltra, mint mi Magyarországon.

Ezen az úton történt velünk egy incidens. A motorokkal a szűk országutakon is könnyedén haladhattunk, nem úgy a kísérő autó. A mobiltelefonok korában azonban a kapcsolattartás nem jelentett gondot a két kontingens között, így bizonyos időközönként bevártuk a Fordot. Éppen egy vasúti átjáró piros jelzésénél álltunk, mikor dudálásra lettünk figyelmesek messze a hátunk mögött. Barbara dudált, mert egy férfi éppen rángatta ki a kocsiból. Persze rögvest kirúgtuk az oldaltámaszt és odasiettünk. Kiderült, hogy a férfi nacionalista, és mélyen sértette, hogy egy magyar rendszámú autó egy női vezetővel meg merte előzni. Ennek egyébként hangot is adott. Nos, én nem adtam hangot semminek, de újdonsült barátunk feje igen, méghozzá az aszfalton. Azóta mégjobban gyűlöli az idegeneket, és erre mindig emlékeztetni fogja a nyakában hordott fogsora. A hirtelen verbuválódott közönség elismerően tapsolt, és biztosítottak támogatásukról, ha az ipse esetleg lépéseket tett volna ellenünk.

Mire elrobogott a tehervonat, már útrakészen álltunk. Kis idő múlva megálltunk ebédelni egy feledhető kisváros melletti Super Marché-nál, és én idióta a hátsó féktárcsámba lakatot biggyesztettem. Prímán beebédeltünk, olcsó baquettet és remek sajtokat finom sonkákkal, alkoholmentes sörrel öblítettük le. Olyan 15:00 óra lehetett, amikor rászántuk magunkat az indulásra. Az áruház körül hatalmas tömeg volt, biztos valami ünnepre készültek, ezért egy fergeteges indulást terveztünk. Nagy hang, jól kihúzatva, ezt kajálják a népek. Mutatták is, hogy húzzuk a gázt. Látványosan berúgtam a vasat, majd egyesbe tapostam a váltókart, nagy gázt húztam és egy hatalmasat estem. A tárcsalakatot ugyanis nem vettem le, az beakadt a hátsó lengővillába, leblokkolta a hátsó kereket.  A motor kifarolt és már feküdtem is. Azon a napon másodszor tapsoltak meg. A fejemnél csak a vérző végtagjaim voltak pirosabbak. Persze rögvest felpattantam, leakasztottam a lakatot, majd amilyen gyorsan csak lehetett elmenekültem a helyszínről a többiek után, akik a hasukat fogták a röhögéstől úgy 100 méterre. Menetközben kiderült, hogy nem úsztam meg ennyivel, ugyanis a hátsó féktárcsám iszonyúan meghajlott az eset következtében. Mindig a leggyengébb láncszem enged.

Most kérdezhetitek kedves olvasók: miért olyan nagy baj a görbe tárcsa? A féknyergekben nincs visszahúzó rugó, ezért a féktárcsákban néhány század milliméter ütést tesznek a gyárban, hogy a fékpofákat egy kicsit visszatolja, így nem kopnak állandóan, élettartamuk megnő, valamint nem melegszik a fékrendszer, ezáltal a fékolaj sem, így biztosítva az állandó egyenletes fékhatást. Azonban, ha túl nagy ütés van a tárcsában, túlságosan széttolja a pofákat (2-3mm), és a főfékhenger nem képes egy nyomásra összetolni a betéteket, így a hátsófékem hatástalanul működött. Én még úgy tanultam, hogy azért van a motoron első és hátsó fék, mert mindkettőt használni kell (ma már vannak ennek cáfolói, de én maradok a megszokott módszernél).

Persze azért simán eljutottam első fékkel is Bordeaux-ba, ahol biztosra vettem, hogy találok Harley kereskedőt. Kis kavargás után egy ipari területen rábukkantunk a pici üzletre. Volt is raktáron a szükséges alkatrész potom 150€-ért, ami akkor közel 30.000,-Ft-ot kóstált. Mondtam a srácoknak, hogy nem lopom én a pénzt, keressenek nekem egy használtat, a régit meg számítsák be, mert ki lehet egyengetni, van rá módszer. Ezt ők is tudták, és kisvártatva hozott is az egyik szerelő egy elszineződött, de szinte vadonat új tárcsát. Valami amatőr széttaposta a fékjét, ami felmelegedett és elszínezte a tárcsát, amit a szerelő sajnálkozására azonnal lecseréltetett. Megnéztem és tudtam, hogy pont ez kell nekem. 5€-ért (kb. egy ezres) meg is vettem nyomban. De ostoba fejjel hallgattam Sanyira, aki azt javasolta, hogy meneküljünk ki a városból, mert jön a csúcsforgalom. Majd a kempingben kicseréljül. Természetesen 2 órát kínlódtunk a motorokkal is a délutáni csúcsban. Semmit sem nyertünk, viszont eleredt az eső, és nem látszott, hogy még aznap el is fog állni. 10 percenként felhőszakadásba kerültünk, úgyhogy abba maradtunk, keresünk egy szállodát, amit a csajok nagyon támogattak, pedig ők az autóban ültek, és nem áztak, mint az ürgék. Sajnos szállodát nem találtunk, de még kempinget sem, mivel az egyik FORMA 1-es hotelben elmondták, hogy bordeaux-i vörösbor hét van a városban és környékén, vendégekkel a világ minden tájáról. Ezt jól kifogtuk...

Végül nekivágtunk az óceánpartnak, hogy majd ott vadkempingezünk. Arésbe érve elállt az eső és találtunk egy jó kempinget jutányos 10€-os áron. Csak később jöttünk rá, hogy a tulajdonos álma volt ez a kemping, és egy kis ékszeresdobozt hozott létre az Atlanti óceán partján. A vizesblokk (nagyon alpári kifejezés arra, ami ott volt) mediterrán stílusú volt, benne pálmafák, gyönyörű burkolatok és patika tisztaság. Ott láttam először olyan WC ülőkét, amire minden ráülés előtt új, steril huzatot teker. A papucsokat egy kis cipőtartóra kellett tenni, mert nem lehetett belépni vele a zuhanykabinokba. Hatalmas letolást kaptunk a tulajtól, mert a hosszú hajunkat benne hagytuk a lefolyóban. Rohantunk vissza kiszedni, mert igaza volt...

Szóval, ilyen kempiget azóta sem láttam sehol. El is határoztuk, hogy maradunk még egy éjszakát. Másnap kicseréljük a tárcsámat, és megfürdünk az óceánban. Ezzel a tudattal, átázva és fáradtan tértünk nyugovóra. 400km-t mentünk aznap. 

Június 25.

Reggel borongós időre ébredtünk, és a levegő iszonyatosan lehűlt. A csajok készítettek reggelit, amit jóízűen elfogyasztottunk. Ezután kerestünk egy fatuskót, amire ráemeltük a Wide Glide hátulját.

Azért kellett felbakolni, hogy el tudjuk forgatni a hátsó kereket, ezáltal könnyebben hozzáférjünk az 5 féktárcsacsavarhoz. Szépen kicsavartuk mind az ötöt, majd kihúztuk a tengelyt. Kicsúsztattuk a görbe tárcsát, és helyére becsúsztattuk az újat. Visszatoltuk a hátsó tengelyt és becsavartuk az 5 tárcsarögzítő csavart, melyeket előtte bekentünk menetrögzítővel. Tudni illik a H-D annyira ráz, hogy kipereg belőle minden csavar, ha nem használunk menetrögzítőt. 

A szerelés után a rossz idő ellenére elmentünk az óceánhoz. Arés az Arcachon öbölben fekszik, ezért mi kimotoroztunk a nyílt óceánhoz.

Ezen a partszakaszon is német védelmi vonal volt kiépítve a II. Világégés alatt, csakúgy mint Normandiában. A  nagyon finom kavicsos, majdnem homokos óceánparton ma is állnak a betonbunkerek, bár a belsejét WC-nek használják, a külső falait pedig graffity-sek rajzolják teli. Láttunk egy tetejére fordított bunkert is. Fel nem foghattuk, hogyan borították fel, mivel volt vagy 15m átmérőjű és 5m magas a betonépítmény. 

Az óceán annyira hullámzott, hogy 3-4m-re dobott ki bennünket a partra egy-egy hullám. Egész délelőtt ezzel szórakoztunk, főleg én, mert vittem magammal a könnyűbúvár felszerelésem, és az 5-ös neoprene-ben nem fáztam az amúgy nagyon hideg vízben. Sajnos az idő nem javult sokat, néha szemerkélt is az eső, úgyhogy visszamentünk a kempingbe, ahol kajáltunk, majd activity-vel töltöttük el a délutánt. Besörözve sokkal szórakoztatóbb a játék. Például az egyik hölgy (kinek nevét szándékosan hagyom az ismeretlenség fátylába burkolva) kijelentette, hogy újat húz, mert azt tudja, mi az a hab, de a ,,zóbor"-ról fogalma sincs. Vacsora és tisztálkodás után korán lefeküdtünk, mert a következő estét már az andorrai határ közelében szerettük volna eltölteni. A mai motorozás nem haladta meg a 100km-t. 

Június 26. 

Reggel elbúcsúztunk a csodálatos La Cigale kempingtől, amelyet mindenkinek csak ajánlani tudok. Visszatértünk Bordeaux-ba, és onnan Toulouse felé vettük az irányt, Pamiers-t és Foix-t elhagyva beértünk a Pireneusokba. Mivel az idő ezen a napon sem vot bíztató, nem mertünk nekivágni a magas hegységnek, mert ha a hágón ránk esteledik, könnyen megfagyhattunk volna. Kerestünk hát egy idilli kempinget, ahol pazar autókkal és lakókocsikkal kempingeztek a jómódú nyugati túristák. A velünk szemben horgonyzó hollandok luxusyachtnak beillő lakókocsijuk italhűtőjéből sörrel kínáltak bennünket, aminek fergeteges mulatozás, meg nyársalás lett a vége. Ugyan nem értettük egymás nyelvét, de a sokadik sör és zsírcsöpögtetős szalonna után ez sem jelentett gondot, mert a Born To Be Wild-ot ők is ismerték, és aki esetleg a kempingben addig nem ismerte, az is megtanulta örökre. A szalonnasütést egyébként nem nagyon értették, de mikor látták, hogy mi meg is esszük, ők is kipróbálták. Egyébként a kemping is gyönyörű volt, nem is beszélve az arborétumnak is beillő környezetről. Kb. 400km-rel a hátunk mögött tértünk nyugovóra, s már előre izgultunk a holnapi andorrai városnézés miatt.

Június 27.

Gyors reggeli után még mindig borongós időben indultunk Andorra felé. Előző este kitört a féltékenység a nők között. Barbara is akart motoron ülni, de Krisztának még nem volt rutinja a vezetésben, és nem mert egyedül vezetni. Tettek egy próbát még Franciaországban a síkvidéken, de majdnem tömegkarambol lett belőle, így többet nem próbálkozhatott Kriszta a vezetéssel, Peti meg is tiltotta.

Barbara autóvezető oktató volt fénykorában, de ő is azon a véleményen volt, hogy nem Krisztának való a vezetés.

Végül mégis összeveszés lett belőle, amely egy régi barátság felbomlásához vezetett. Szomorú ezt leírni, mert Sanyival szinte egész Európát bejártuk együtt vagy másokkal is, de sohasem vesztünk össze semmin. Sajnos ki kell jelentenem:

A motorozás nem nőknek való.

Sikerült megmételyezniük a teljes hátralévő nyaralás hangulatát.

Andorra egy Pireneusokban fekvő kis törpeállam. Fővárosa Andorra la Vella gyakorlatilag egy fényűző kisváros. Minden csupa luxus és pompa. A város nagyon látványos és gyönyörűek az épületek, de rettenetesen drága minden. Próbáltunk bejutni a helyi Harley üzletbe is, de akárhányszor arra sétáltunk, mindig zárva találtuk. Azért egy fotót készítettünk a portáljáról, amint Sanyival éppen megpróbálunk bejutni.

Ezen az estén, már Barcelónában szerettünk volna kempingezni, ezért délben elindultunk Andorrából. A Pireneusok szerpentinjein haladva egy csodálatos természeti jelenség tanúi lehettünk. A szikrázó napsütésből egyszercsak beértünk a hegylánc csúcsain tanyázó felhők közé. Gyakorlatilag a felhőkben motorozhattunk. Nem esett az eső, mégis vizesek voltunk, mintha vízpárában haladtunk volna előre. Azóta sem volt részem hasonlóban.

Még egy apróság Andorráról. Köztudott, hogy Franciaországban és Spanyolországban elég drága a benzin, de a törpeállamban az adómentesség miatt az üzemanyag ára alig több mint fele a két szomszédos államhoz képest. Utazó! Ha arra jársz, ott tankolj!

A Pireneusokból lefelé haladva elértük a napfényes Katalóniát, de ez a napfény csak tűnő délibáb volt, mert egyszercsak elkaptunk egy ,,sohavégetnemérő" zivatart. Gyakorlatilag ebben a zivatarban haladva értük el Barcelonát. Autópályán haladtunk, mivel semmi értelme sem volt szakadó esőben kanyarogni a mellékutakon. Szerencsére a nagyvárosba érve elállt az eső és ismét szikrázó napsütésben parádézhattunk Barcelóna főútjain. Ezt azért tettük, mert nem találtuk a tengerpartra vezető utat. 

A város csordulásig tele volt Harley-kal, és köszönhetően a péntek délutáni csúcsnak, autókkal is.

Több órás dugóban bolyongás után kijutottunk a tengerparti útra, és kisvártatva találtunk is egy Biker kempinget, ahol elfogadható áron találtunk sátorhelyet az elkövetkező hétre.

Sietve felütöttük otthonainkat, és a kempinghez tartozó tengerpartra rohantunk, majd irány a tenger.

Ismét egy jótanács: nem érdemes Barcelona-ban strandolni, mert a város egyben egy hatalmas kikötő. Rengeteg óriáshajóval, és rengeteg szennyezéssel. Két-három faluval arrébb azonban már kristálytiszta a Földközi-tenger.

A kalandos nap után nyugovóra tértünk vackainkban. Ma csupán 350km-t utaztunk.

Június 28.

A kempingben volt egy remek kis közért, ahol reggel kiváló croissant-okat vettünk, és jól megreggeliztünk, majd felkerekedtünk, hogy megkeressük a rendezvény helyszínét. Hosszas keresgélés és kérdezősködés után (meg követve néhány ezer motorost) eljutottunk a Camp Nou stadionhoz. A fociarénáról azt kell tudni, hogy 1957-ben épült és korának letöbb nézőt befogadó épülete volt. A hatalmas komplexum hatalmas parkolóiban és a környező parkokban megszámlálhatatlan motor (99%-ban H-D) pihent, míg gazdáik a mások motorjait csodálták, vagy esetleg cinkelték. Rengeteg fényképet készítettünk, és különféle rendezvényeken tátottuk a szánkat. Az USA-ból, Milwaukee-ból oderepített Harley múzeumba sajnos nem jutottunk be, mert sajnáltuk a fejenként 300€-s belépődíjat (~45.000,-Ft). Erről este Sanyi mesélt. Nagyon sajnálom a mai napig is, hogy kihagytam, de akkor nem volt rá zsozsó. A kényszer nagy úr. Ez a nap elég is volt a Harley érzésből. Annyi motort láttunk, hogy nem is tudtuk feldolgozni a látottakat. Itthon átnézve a fényképeket rájöttünk, hogy nem is a motorokat fényképeztük, hanem a technikai megoldásokat, a színeket, a formákat, az egyedi részleteket.

A nyugati világban a motorok átépítése vagy átalakítása csupán pénz kérdése. Nagyszerű dolgokat láttunk, de ki merem jelenteni, hogy abban az időben itthon a pénztelenséget ötletekkel és kézimunkával hidaltuk át. Nem véletlen tehát, hogy a nemzetközi motorépítő bajnokságokon remek eredményeket érnek el a magyar mesterek.

Nyugovóra tértünk, de éjszaka motorokkal álmodtunk. Azért másnap jó volt arra ébredni, hogy az álom igazából valóra vált. És büszkeséggel tölt el a mai napig is, hogy nem voltunk restek 6.000km-t motorozni egy motoros rendezvény miatt. Ez már akkor sem volt divat a ,,motoros'' világban.

Június 29.

A vasárnap is városi motorozgatással telt és rendezvény látogatásokkal. Igazából erről már nem tudok sokkal többet leírni. Rengeteg motoros, motor. Ezt nagyon nem lehet elképzelni, ezt látni kellett volna. Én ilyet azóta sem láttam, pedig sokat látott motorosnak tartom magam.

A rendezvénysorozat valóban méltó volt a márkához és a 100 éves születésnaphoz, ami 100 év fejlődést ölelt fel úgy, hogy a hagyományokat maximálisan tiszteletben tartotta. Ez a mai fejlesztésekről már sajnos nem mondható el. Sajnos a Harley-Davidson is kénytelen volt felzárkózni a járműiparban tapasztalható (és számomra lassan követhetetlen) fejlesztési őrülethez. Nevezzetek maradinak, de szerintem teljesen felesleges évente új járműmodellek piacra dobása. De ebbe nem is szeretnék mélyebben belemenni, mert nem ez a túraleírásom célja.

Június 30.

Eljött a hétfő, de mivel nem kellett munkába menni, le se sz*rtuk. 

A reggeli után nekivágtunk Barcelona felfedezéséhez. A legfontosabb látnivaló talán a Sagrada Familia. Mi is ezt néztük meg legelőször. Ez a Gaudi gyerek nem volt semmi. A templom valami félelmetes. A mai napig sem fejezték be az építését, és szerintem nem is fogják soha befejezni. No nem azért mert nem dolgoznak a munkások, hanem azért mert olyan monumentális, hogy mindig lesz rajta munka. Ha a Google térképen felülnézetben megnézitek, láthatjátok, hogy akkora az alapterülete, mint a környező háztömbök alapterülete utcától utcáig.

Utazó, ha van lehetőséged, mindenképpen nézd meg, de számolj vele, hogy 1 egész nap kell a felületes szemlélődésre!

Sajnos a mester, ez a bámulatos tudással és korát megelőző technológiai ismeretekkel rendelkező statikai zseni nincstelenül halt meg egy balesetben. Ha jól tudom elütötte egy tömegközlekedési jármű. Minden pénzét az építésre és a város szegényeinek felzárkóztatására költötte. Például iskolát épített és támogatott, hogy a szegény gyerekek is tanulhassanak. A város lakói máig rendkívül nagy tisztelettel gondolnak rá.

Az egyik központi téren van Kolombusz szobra. A tér körül 8! sávos körforgalommal és vagy 10! becsatlakozással, ahol az őrült spanyolok (bocsánat katalánok) össze vissza cikáznak, kisorolnak, besorolnak, és nincs baleset. Mindenki be-, illetve kiengedi a másikat. Nincs anyázás, csak mosolygás és karjelzés, hogy tessék menni.

A másik építészeti remekmű a Güell park, a Gaudi házzal és az általa tervezett épületekkel és templommal, és a központi térrel, ami egy stilizált kígyó. Az egész olyan, mitha az Aliz csodaországban mesébe csöppennénk. Minden ,,ojjektum'' valószínűtlen, formabontó és mesebeli egyben. Kihagyhatatlan látnivaló. Egyébként Gaudi házban megtekinthetőek az általa tervezett és használt bútorok is.

Érdemes egy kedvezményes belépőcsomagot vásárolni, amely tartalmazza a Sagrada Familia és a Gaudi ház a la Torre Rosa beléptidíjját. A park látogatása természetesen ingyenes.  

A parkból és a Barcelónát körülölelő magaslatokról gyönyörű kilátás nyílik a városra és a tengerre. Hazafelé menet észrevettük, hogy van egy Aquárium is a városban, és el is határoztuk, hogy másnap meglátogatjuk.

Csodás látnivalókkal lettünk gazdagabbak ezen a napon is. Kellőképpen kifáradtunk, így nem esett nehezünkre korán elaludni.

Július 1.

A mai napon elhatároztuk, hogy felkeressük a szórólapokon szereplő Aqualeon vizividámparkot és szafariparkot. Persze Sanyiéknak fontosabb dolga akadt, így ők ide sem jöttek el velünk. Egy-két órás motorozás után meg is találtuk a helyet. Azt kell mondjam, hogy egy nagyon színvonalas szórakozási lehetőséget találtunk itt (ráadásul nálunk abban az időben még nem volt ilyen), gyakorlatilag a gyerekeket leelőzve és kiszorítva csúzdáztunk egész délelőtt. Elfogadható árú gyorskajával feltöltődve mentünk át ebéd után a safari parkba. A safari park érdekes volt, de egy kicsit alacsony költségvetésű. Zebra festésű (figyelj Győzike!) buszokkal vittek bennünket a területen, ahol szabadon mozogtak az oroszlánok, tigrisek, medvék és néhány növényevő afrikai állat. Láthattunk ragadozó madár show-t is, de akkor még érezhető volt az alacsony költségvetés. Mára úgy hirlik már nagyon színvonalas lett ez a hely is.

Hazafelé motorozva az egyik településen arra lettünk figyelmesek, hogy az út közepén hatalmas a csődület. Odaérve láttuk, hogy egy kis traktor becsúszott az árokba, mivel a sofőrje egy kicsit (alig állt a lábán) ittas volt. Kb. 30 férfi állt az úton és rettenetesen veszekedett, hogy hogyan is kéne kiszedni a trakeszt. Petivel egymásra néztünk, majd kilöktük az oldaltámaszt. Kiemeltük a trakit az árokból (tényleg nem volt nagy), mire a népek észbe kaphattak volna. No lett erre nagy óbégatás, majd egy rögtönzött fieszta, ahol a traktorost mégjobban itattk, meg persze minket is és természetesen magukat is. Alig tudtunk megszabadulni.

Este még elmentünk a tengerparti vendéglátó sorra. Ne kérdezzétek merre van, mert ebben a városban én nem tudtam tájékozódni, pedig ez nem szokott gondot okozni. Elég annyi, hogy a külváros nyugati szélén van. Itt megkóstoltuk a helyi specialitásokat (rágós bébipolip, rákok, amikből mocsárszín lé csordogál, stb...), nekem annyira nem jött be. Utána még csavarogtunk egy kicsit, mert ott aztán van élet éjszaka, és nyugovóra tértünk, mert az nem a mi életünk volt...

Július 2.

A mai napi terv Monserrat és az Aquarium volt.

Folyt.köv.


Címkék: Motoros Túra





Bejegyzések 1 - 1-ig. Összes bejegyzésed: 1

pavluxek
2011/01/18 11:33:15

"100 év nagy idő". Ja. Sőt, egy év is sok. De már letelt. Nem folytatod?




*** Túratárs.com - Túra és Túratárs kereső közösségi oldal ***

Rendszerünkön keresztül a túrát és egyéb outdoor programokat kedvelő emberek megismerkedhetnek egymással, közös túrákat szervezhetnek melyet a túranaptárban helyezhetnek el vagy együtt csatlakozhatnak egyéb szervezett túrákhoz. Az oldalon lehetőség van saját profil kialakítására, melyen keresztül a tagok bemutatkozhatnak egymásnak, illetve feltölthetik kedvenc túrafotóikat. A kapcsolatfelvételről üzenőrendszer és chat gondoskodik.