Aki olvasta az előző beszámolót, most szomorkodva – vagy épp vidáman – konstatálhatja, hogy az almáspécé gabonaálló. Az evangélium után viszont csapjunk is a lecsóba.

Bár feltétlen tisztelője vagyok az élet minden formájának (olyannyira, hogy szívem szerint fényt ennék), ma estére azért átkukkantottam a Sötét Oldalra. Haláli programot szerveztem a csellengőknek és a gyógyítással így vagy úgy foglalkozó ismerősöknek. (A nyugati kultúrában ökumené, a keletiben rimé van. E kettő ötvözeteként meghívót kapott a mádzsárisztáni bejegyzésű Csellengés, a keleti természetgyógyász és a nyugati gyógymasszőr vonal is.) A Váci1-ben a héten zár Az emberi test (The Human Body) című preparátumgyűjtemény bemutatója, és gyógymasszőr tanoncként úgy gondoltam, hogy kár volna kihagyni. Egyedül borzongani viszont nem akkora poén, így szerveztem köré egy kis csapatot. (Látjátok, ez a marketingblabla. Valójában a 400 forint kedvezményre gyúrtam, amivel a csoportjegy olcsóbb.)

Odabent fekete alapon félhomály fogadott, a lényeget szpotlámpákkal emelték ki. A jegykezelés viccesen zajlott: a kezünkbe nyomták a papír belépőt. Egy srác leolvasta a vonalkódot, majd visszaadta a jegypénztáros szépleányoknak, hogy ollóval vágják le róla a fekete-fehér léckerítést. Rimé itt is: csodálatosan megfért az űrtechnika a kőkorszaki megoldással.

Belépve a csontrendszerrel kezdtünk, majd hamar beláttuk, hogy a legjobb, ha mindenki saját tempóban halad. Nekem Atus lett a párom (a keleti vonalról, de hósárgítás kapcsán túráztunk már együtt), akinek a párja viszont így egyedül maradt. (Mi túl részletesen megbámultuk az ízületi felszíneket és a szeletelt férfiakat, ő viszont egyenlőbben végignézett mindent – de erről majd később.)

Nekifutásnál még mindent elolvastam. Ráadásul angolul, mert sajnos egyre inkább az érik bennem, hogy itthon kényszervállalkozóként, ha az ember becsületesen befizeti az adóforintokat – márpedig én szeretek nyugodtan aludni (a füvet sem próbáltam soha. Már csak azért sem, mert én az a lúzer típusú diák voltam, akinek első dolga lett volna megkínálni a civil ruhás rendőrt. Így is mindig az én táskámat pakolták ki és engem motoztak meg – miközben a szomszéd padon ott tekertek az osztálytársaim... Na mindegy, ez is rég volt, talán már nem is igaz...) –, akkor abból sosem lesz gyerekszoba. Ergo a hétvégén megint szóba került a külföldi kiruccanás lehetősége. Peti rögtön Hollandiát, Amszterdamot mondta. (Ezek után aztán magyarázhatom a füves történetet, úgysem hiszitek el... Pedig így igaz. Bezzeg ha hazudnék valami hangzatosat, arra mindenki hevesen bólogatna, ezzel tisztában vagyok.) De mindez nem kapcsolódik szervesen (máj, vese, lép...) ide.

Szóval nyelvlecke. A második vitrinnél letettem róla, mert már ott láttam, hogy így sosem érünk a végére. Azért a csonttan kapcsán ez a rész nem okozott nyelvi nehézséget. A későbbi termek egyre inkább. Mígnem aztán beláttam, hogy magyarul sem olvashatok el mindent, csak szemezgetni van idő (apropó: láttatok már szemet szeletelve?), szigorúan az fér bele, ami tartogat valami érdekeset, valami újat.

Nem írom le részletesen az összes vitrin tartalmát. Nem is tudnám, mert azért elég tömény volt ez így egyszerre. Annyit csak, hogy az első terem után az emeleten folytatódik a kiállítás. A csonttant az izomtan követi, majd bemutatják a keringés, a légzés, a kiválasztás és a szaporodás, az emésztés szervrendszerét, valamint az embrió illetve a magzat fejlődését is. Utóbbi egyeseknek sokkoló lehet, erre egy nem túl központi helyen (a jobb kéz felőli tartóoszlopon) egy nem túl nagy tábla is fölhívja a figyelmet. (Lehet, hogy telefonon – az enyém épp ekkor csöngött volna, ha nincs lehalkítva. Így csak diszkréten zümmögött, amíg kicsi családom meg nem unta a banántot.) Azért nekem sem volt egy vidám sztori, bár igyekeztem nem arra figyelni, hogy micsoda karmám van a gyerekekkel, inkább tudományosan álltam a dologhoz. Elképesztő például, hogy egy négyhetes, néhány milliméteres csöppségnek (na jó, embrió – érzelmileg nem megyünk bele mindebbe!) már van szívhangja! (Ezek után hogy is állunk azzal, hogy ilyenkor nem tekintik őket önálló élőlénynek?!) Vagy hogy a második és a harmadik hónap között micsoda óriási fejlődésen megy keresztül. Nagyobbacska babszemből (amin azért már szinte minden látszik, még a kéz- és lábujjal is egyenként) gyerek lesz (bár még csak akkora, mint egy Barbie-gyerek).

Vissza két termet (mert ott a mosdó, de nem csak amiatt): amin teljesen lehidaltam, az az érrendszer. Elképzelhetetlen volt számunkra, hogy ezt hogyan lehet így preparálni. Ugyanis az egyre apróbb érpályák tökéletesen kirajzolják az adott szerv alakját. Tényleg ennyire be vagyunk hálózva! És ami ezzel kapcsolatban számomra nagyon érdekes volt, hogy a kiemelt helyeken (például a kézujjak körömperce, ahol a tapintásnak különösen nagy szerepe van) gazdagabb az érhálózat. Az már csak a hab volt a tortán, hogy ezek a szegény kicsi kapillárisok le-letörtek (eleve nem értem, hogy hogyan lehet ekkorka ereket megtisztítani, letakarítani), és ott gyűltek a dobozok alján.

A kiállítást mindenkinek jó szívvel ajánlom. Atusnak a varrás utáni hegem nagyobb sokkélményt hozott, mint a kiállítás végignézése, tehát ha józanul, kicsit tudományosan állunk a dologhoz, a látványtól nem leszünk rosszul.

Mielőtt az EXIT táblát követnénk, egy teljesen fölszeletelt ember fogadott bennünket. Tényleg mint a gépsonka az ABC áruházban: néhány csentis szeletekre föl volt vágva, a szeletek pedig jó távolságra álltak egyástól ahhoz, hogy meg lehessen nézni. A legmeglepőbb az volt, hogy mindennek nagyjából testszíne volt – kivéve a tüdőnek. Itt ért véget a kiállítás. A fekete tüdőkből okulva aztán a csúcsforgalmú Rákóczi úton sétáltam haza – adjunk a szervezetnek! Folytatás egy szűk hónap múlva, mivel a másik hasonló kiállítás is zár.

Címkék: Csellengés Kiállítás