Üdv, Mindenkinek!

Egyszer volt, hol nem volt, amikor december 27-én volt egy teljesen magányos szabad vasárnapom Karácsony után. Mint rendes sportember, aki érzi magán, hogy a nagy karácsonyi trakták során rárakódott némi plusz tömeg, úgy gondoltam, hogy itt az ideje egy kis zsírégetésnek. Régi vágyam volt, hogy sétáljak kicsit a Bükk általam még egyáltalán nem ismert északi részein is, így hát nekivágtam egy kellemes útnak Garadnáról-Kazincbarcikára.

Reggel jól megtömtem a hasamat, aztán ugyanezt tettem a hátizsákkal is. Vittem magammal egy kis bejglit is, hátha útközben ráfanyalodok és el fog majd fogyni. Aztán villamosra buszra fel, majd Garadnán leugrottam a kicsit sem tömött (rajtam kívűl egy sofőr és helyi lakos) buszról. A buszmegállóban rögtön nézeteltérésem támadt egy - szerencsére megkötött - kuvasszal. Aztán hamarosan csatlakozott egy erdélyi kopó is, ő már lánc nélkül. Volt nálam ugyan túrabot, de mégsem ebnevelésre szerettem volna használni, így aztán megálltam csendesen és hagytam, hogy körülszaglásszon a jószág. Kicsit még ugatott, de aztán ennyiben maradtunk. Előkerült viszont a gazda, aki még valószínűleg a szentestei pálinkától volt csutka részeg és kellemesen eldiskuráltunk a szabadidő hasznos eltöltésének mikéntjéről. közölte velem, hogy amit én csinálok - t.i. a túrázás - az nem sport, ellenben az ő megboldogult legénykorában művelt NB 3-as labdarúgó karrierjével. Mivel ő rendelkezett mind a kuvasz, mind a kopó használati engedélyével csak kicsit vitatkoztam és igyekeztem megvalósítani - szakértő kifejezéssel élve - a taktikai visszavonulást. Nagy nehezen sikerült. Ezek után már csak a túra nehézségeivel kellett megküzdeni és élvezni az út csodálatát. Az első nehézség az Aranylépcsőnek nevezett sziklamászással vegyes kaptató volt, illetve csodálnivaló, hogy honnan került elő az a rengeteg víz, ami mind a túristautat változtatta rohanó patakká. Hiába volt a kamásli, a frissen impregnált bakancs, úgy döntöttem, hogy inkább az erdő fái között folytatom utamat. Az Aranylépcső után kellemes ereszkedő séta következett a sárga jelzésen, majd erről jobbra fordulva a kék következett. Itt kezdődött a kaland, mivel innentől kezdve ismeretlen terepen jártam...

Mivel korábbi kellemetlen tapasztalataimból okulva vittem magammal gps-t is, bátran indultam neki a kütyü által járhatatlannak titulált úton. Pedig részben igaza volt. De, végül is megküzdöttem, mind a Harica patak partjának bokán felül érő sarával (vicces emberek úgy jelölték ki a turista utat, hogy többször keresztezi a patak medrét), mind a Bükk anno letarolt erdeinek még fel nem aprított útvesztőjével, mind az őshonos szeder, csipke és hasonló szúrós, tövises, vendégmarasztaló bozótjaival. Közben emberrel nem találkoztam, leszámítva Varbó magasságában egy orv favágó stihl fűrészének hangját, illetve közvetlenül Barcika előtt két kutyasétáltatót, akik medvényi harcikutyáikat csak a zöldben merték szabadon engedni. ezektől már nem féltem, mivel az ilyen jószágok szerintem jobban félnek az erdőben - lévén ott nem "őshonosak" -, mint egy kerítés mögött biztonságban.

Aztán volt még egy kalandom a Ludna-tó-nak nevezett posványos réten áthaladva, ahol a cseppet sem jól jelzett út, egyszercsak térdig érő mocsárba váltott át, amin csak át kellett küzdenem magam. És, hát hiába voltam én óvatos, amikor a derék fölött érő "elefántfű" eltakart minden tankcsapdát. Szerencsére volt nálam váltó zokni - nem győzőm eleget hangsúlyozni a fontosságát egy túrán -, illetve némi papír (igen, olyan...) amivel ki tudtam szárítani a bakancsot.

A végére maradt a fáradtságon és a magammal cipelt több kiló koszon, sáron ésnövényi maradványon kívűl az élmény, a teljesítmény és annak a jónéhány vadnak (őzek, szarvasok, sasok) a látványa, amikkel egyébként egy "zsúfolt" hétvégén nem találkozna az ember az erdőben.

Nektek is hasonló élményeket kívánok!