Kalandozások az Északi-Velebit Nemzeti Parkban

Reggelre az eső elállt, a szél maradt. Pietrelének pedig „nadselü” ötlete támadt, mégpedig az, hogy tegyük át székhelyünket a Zavižan-turistaházba, mert még egy estét nem bírunk ki a füstben, ha a szél esővel párosul. Akkor nem tudjuk kint a ház előtt kivárni, míg estére meleg lesz és a füst is kiszellőzik. Na jó: kibírnánk, de nem élveznénk. 100.- kunára saccolom a szállást koponyánként. Pénzünk ugyan nincs sok, de egy éjszakát meg tudok finanszírozni a társaságnak, a többit meg majd jól meglátjuk. Reggeli után összecsomagoljuk tehát a betyárbútort és megdöbbenten konstatáljuk, hogy 2 nap alatt milyen jelentős mennyiségű szemetet termeltünk – amit viszünk magunkkal, vissza. Rövid morfondírozás után a házban hagyok egy 2 literes ásványvizet. Jó lesz az utókornak, én ugyan nem cipelem, van elég az autóban...

Röpke két óra alatt az autóhoz érkezünk. Judit és Béci felszaladnak a házba és megtudják, hogy mindössze 80.- kuna a szállás a közös hálóteremben. Remek! Két éjszakára való pénzünk ugyan nincs, de majd másnap reggel Pietrele lemegy újabb belépőt váltani, s egy füst alatt „leszalad” Zenggbe, automatából pénzt felvenni.

A jövő ilyetén körvonalazódásán fellelkesülve megszálljuk a házat, ahol az egyedüli vendégek vagyunk. A gazda, a legendás Ante Vukušić egy üveg travaricával köszönt bennünket. A velebitsko travarica gyógynövényekkel tuningolt finom törkölypálinka. Emlékeim szerint jóféle ital, a srácoknak is ízlik. Étvágyat is csinál, így gyors ebéd következik, hogy aztán délután megrohamozzuk az Északi-Velebit legmagasabb csúcsát, az 1699m magas Mali Rajinacot.

De előbb még elmondom, mitől legendás Ante Vukušić? Hát attól, hogy csaknem 40 éve üzemelteti hanyag eleganciával a turistaházat és a mellette található meteorológiai főállomást. Még a turistatérkép borítóján is ő látható, amint egy csoportnak magyaráz a hő- és légnyomásmérő házikó lépcsőjén állva, s a Zavižanra vonatkozó időjárás előrejelzést a napilapok is közlik. Nem celeb, hanem kedves, visszahúzódó személyiség – Horvátországban mégis mindenki ismeri. Itt látható a brit The Guardian vele készült rövid riportfilmje: http://www.guardian.co.uk/travel/video/2011/apr/28/croatia-walking-velebit-national-park

Szóval, ott tartottunk, hogy ebéd után – egyre javuló időben – elindultunk a legmagasabb csúcs megmászására. Az odaút szép erdei kirándulás, melynek során útba ejtettük a Vukušić sniježnica (jégbarlang, 1490m) bejáratát, a barlangba azonban nem volt kedvünk lemerészkedni a meredek hólejtőn. A barlangtól még jó darabig mentünk lefelé, majd megkezdtük a felkapaszkodást a Mali Rajinac oldalában. A hegy – a jelzett turistaúton haladva – semmiféle nehézséget nem támaszt a turista felé, a leküzdendő csaknem 400m szintkülönbséget leszámítva.

A táj gyönyörű és nehezen járható őserdő, hatalmas fákkal, a tisztásokon eddig nem látott növényekkel (csillagos nárcisz, illír sáfrány, sárga és lila kosborok). A csúcs környéke már törpefenyős, sziklás... Ránktör egy zápor, de ugyanavval a tempóval el is rohan, s mire a csúcsra érünk, zavartalan az élvezet.

Körpanoráma, leírhatatlan. A tengerből csak egy falatka látszik, de körülöttünk az Északi-Velebit vad, csipkés sziklarengetege, távolabb a Közép-Velebit össze-vissza dobált hegyei, a Likai-medence, a horvát Hegyvidék (Gorski kotar) erdőrengetege, fehér csúcsai... szóval, ezt látni kell! A Mali Rajinac 1699m magas, a tőle délre lévő alacsonyabb, de nagyobb tömegű, jóval kopárabb, sziklás hegy a Veliki Rajinac (1667m). Nevük a paradicsommal, sőt a Paradicsommal kapcsolatos. Arra a másik Rajinacra is fel kellene egyszer vergődnöm végre...

Csúcscsokizunk, bohóckodunk, fényképezkedünk, aztán eltelve a látottakkal, megindulunk lefelé. Dolinák sorába irtott havasi legelők láncolatán át visz vissza az utunk a turistaházba.

A házban az egyetlen hiba, hogy a hálóteremben 10 fok van, de az legalább stabil. Az étkezőben viszont ég már a tűz a cserépkályhában, s hamarosan birtokba vesszük a konyhát is. Odakint meg süt a nap, így aztán kint is vagyunk, bent is vagyunk, belakjuk az egész házat, ahol rajtunk kívül más vendég nincs most. A társaság élvezi a napsütést, a remek horvát söröket, az ajándék travarica maradékát, a csodálatos panorámát és – szerencsére – egymást is. Elnézzük, ahogy a gazda óránként kivonul a kis elkerített meteorológiai állomásra és komoly arccal böngészi a műszereket.

Aztán... egyik pillanatról a másikra feltámad a szél, Vukušićné bekapkodja az ablakból a virágokat, sötétszürke fellegek száguldanak felettünk, meg a mellettünk levő hegynyergen át a tenger felé – pillanatokon belül ki is tör a vihar. Szaladok a házba a fényképezőgépért, s az ajtóban az öreg Vukušić-csal futok össze, ő szintén fényképezőgéppel a kézben törekszik kifelé. 40 éve itt él, télen-nyáron, de szemmel látható, hogy még nem unja...

Míg a vihar kiszórakozza magát, mi degeszre tömjük a bendőnket, aztán beszélgetünk, kártyázunk, térképet böngészünk, élvezzük a nagy ház nyújtotta civilizációs sokkot, aztán meg az esti fényeket a tengeren. Azt mondják, ez az igazi, a Zavižan csoportból vagy valamelyik „parti csúcsról” nézni a naplementét. Hát, tényleg gyönyörű! (A másik ilyen velebiti látványosság, amiért érdemes visszatérni: a Rožanski kukovi a telihold fényénél. Ehhez még nem volt szerencsém, de még lehet...)

Vihar utáni esti fények és a Kvarner szigetei

A harmadik nap képei:https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/EszakiVelebit3Nap

Az éjszaka nyugalomban telik. Tombol ugyan a szél, de a nagy házba valahogy kevésbé szűrődnek be a zajok. Hajnalban Pietreléék lemennek Zenggbe pénzért, de hamarosan mi is felkelünk, hogy ne érje szó a ház elejét. A tiszta időben elindulok fel, a ház fölötti Vučjakra, de alig érek a ház mögé, az 1600m fölötti csúcsok felhőbe borulnak, így nincs értelme tovább mennem, visszafordulok hát, s jól bereggelizem.

A mai napra egy elég kemény túrát eszeltem ki. A táv ugyan csak 18km, viszont szintkülönbség van benne bőven. Ha a legmagasabb és a legmélyebb pontot nézem, akkor 700m-t megyünk le, ugyanennyit föl, de ezen kívül még vannak azok a kis alattomos, hullámvasutazós 50-100-150 méteres szintek, amik a térképen alig látszanak, az életben viszont alaposan megdolgozzák az embert és bőven 1000m fölé srófolják a napi szintkülönbséget. Parti túra lesz a mai.

Van egy, a Nemzeti Park teljes hosszában, a Velebit főgerincével, illetve a tengerparttal közel párhuzamosan futó jelzett ösvény, a „primorski uzdužni put”, ez 1000-1300m tengerszint feletti magasságban fut és a Velebit oldalában levő falvak népének egykori nyári szállásait köti össze. Mondják, hogy aki igazán meg akarja ismerni a Velebitet, az a tengerpartról induljon fölfelé. Én azt mondom, aki igazán ismerni akarja a Velebitet, semmiképpen ne hagyja ki ezt sem, a nyári szállások „parti” útját! Ennek az útnak a középső részét járjuk be ma.

Meredeken ereszkedünk a Vučjak hegyről a tenger felé; előttünk a szigetek fehér sziklái világítanak a reggeli verőfényben most épp világoskék tengeren. Hamarosan elvadult gyümölcsösök, tisztások, omladozó kőfalak válnak állandó kísérőnkké. Miről van itt szó?

A Velebit meredeken szakad bele az Adriába, teljes hosszában is csak valami féltucat halásztelepülés alakult ki, mert a part kikötésre alkalmatlan. A többi település nem is közvetlenül a parton, hanem kissé följebb, vagy 3-500m magasságig felhúzódva alakult ki, a rettenetesen sziklás terepen azonban művelésre alkalmas föld alig akad. Persze, 1000 méter fölött sem sokkal jobb a helyzet, de húzódik itt egy gerincvonulat (néhol csak sziklataréj), ami mögött valamivel mélyebb talaj képződött és maradt meg. Nem a karsztvidék köves váztalaja (rendzina), hanem rendes erdőtalaj. A nyári szezonban tehát feljárt ide a lakosság, a jobb talajú területekről kihordta a követ, abból kerítést, házat épített, s miközben a háziállatai tején (tejtermékeken) élt, kelkáposztát, hagymát, répát, babot, almát, cseresznyét termelt. Ősszel aztán levonult a falvak népe a téli szállásra, s vitte magával „a nyár gyümölcseit”. Nagyon kemény élet lehetett ez, viszont érthetővé teszi, honnan volt a napszámos munkaerő és honnan volt a terméskőből szárazon rakott időtálló támfalak építésének évszázados tudománya a kezekben a Premužićeva staza születésekor.

Žive vodice / Pázsitos nőszirom

Ahol – akárcsak időszakos – forrást találtak, ott medencéket vájtak a sziklába, a kövek hézagait agyaggal kitapasztották, s az így összegyűjtött vizet itták ők is és – külön medencéből – az állatok is. A helyi infrastruktúrához tartozott még a közösség megbecsült tagja, Iván, a cigány kovács, aki a törött szerszámokat javította. Felesége járta a hegyi szállásokat, összegyűjtötte a javítandó szerszámot, kikézbesítette a javítottat, beszedte az árát – nyilván valamilyen termény formájában. Voltak aztán helyek, ahol a fiatalok gyűltek össze táncolni, énekelni, romantikázni. Különleges világ lehetett ez. Ahogy a dalmát szigetek utazó nyugdíjasai rácsodálkoznak itt nálunk egy-egy kukoricatáblára, úgy csodálkozunk rá mi is arra, hogy itt, így lehetett élni. Hogy mikor szakadt meg ennek az életformának a fonala, arra nem jöttünk rá, egy a biztos, hogy régen. Összesen két kunyhó volt ugyanis, ahol a tetőszerkezet fa elemei még felismerhetőek voltak, s az elhagyott utakat is már csak a turisták meg a hegyi állatok használják, azok sem sűrűn.

Ligetes, erdős, bozótos, változatos tájon haladunk tehát. Odafönt a főgerinc felhőben van, itt lent verőfényben fürdünk. Néha kimegyünk egy-egy sziklakiszögellésre, ahonnan karnyújtásnyira látszik a tenger, s a fene sem gondolná, hogy több, mint egy kilométerrel vagyunk fölötte. Valószínűleg itt élnek a tengeri medvék. Mert amúgy nagyon vad, zegzugos a táj, s igazán nem volna kedvem belegyalogolni valami békésen legelésző, bocsos mackóné asszonyságba. Nem is bánom, hogy a srácok hol fütyörésznek (természetesen indiánfilmek zenéit), hol meg dalra fakadnak (Völgyvidéken és hegygerincen át..., Mint a mókus, stb.). Ezzel a dologgal valahogy mindig úgy vagyok, hogy „jó volna medvét látni, de még jobb volna nem”.

Aztán egy tisztáson elágazáshoz érünk, sőt el is hagyjuk, s talán még mindig dél felé mennénk, ha a sereghajtó Pietrele nem huhog ránk, hogy ácsi az eleje, mert itt kell felmennünk a Rossi-kunyhóhoz. Visszamegyünk, s meresztem a szememet, hogy ugyan hol, amikor se út, se tábla, se jelzés... Aztán egy sziklán meglátom a nyilat, némi keresgélés után pedig egy fán a tovább vezető jelzést is. Megyünk hát tovább, most már jobbára felfelé, az eddigieknél még elhagyatottabb, igazi vadonban. Közben megállapodunk, hogy az ősembernek igazán nem lehetett könnyű dolga, ezen a terepen elég nehéz mászkálni.

Amúgy a táj gyönyörű, szerintem idén senki nem járt erre, és lehet, hogy tavaly sem... Ahogy emelkedünk, egyre inkább kitárul fölöttünk-köröttünk egy sziklakatlan pereme, aztán az utolsó előtti nekifohászkodás után egy szikláról megpillantom a Rossi-kunyhót. Soha nem látott szögből: szemből, alulról, ahogy odatapasztották a Pasarićev kuk oldalába. Nem először laktam már benne, mégsem gondoltam volna, hogy ennyire látványosan jó helyen van!

Rossi-kunyhó (planinarsko sklonište „Rossijeva koliba”, 1580m), a Pasarićev kuk (1630m) alatt

Míg a szikláról fényképezek, a társaság előremegy és az utolsó nekifohászkodással beveszi a házat. Én még molyolok kicsit a panorámával. Természetesen mindig ilyenkor, amikor egyedül vagyok egy sziklán, a panorámafotózás közepén kell memóriakártyát cserélnem, mert betelt. Ha leejtem, örökre elvész a kis lapka a szikla repedései között, a 600 képpel. Szóval, mire felérek a házhoz a srácok már a kunyhó előtt ülnek és vigyorogva közlik, hogy „isszuk a vizedet”. Először nem is értem, miről beszélnek, hiszen a vizem még a hátamon levő zsákban van, mígnem kiderül, hogy azt az ásványvizet isszák, amit előző nap a házban hagytam az utókor számára. Már szinte el is felejtettem, olyan régen volt a tegnap reggel. Nos, az utókor eljött és jóízűen itta a 10 fokosra behűtött vizemet, áldassék a nevem!

A kunyhónál megebédelünk, aztán megesszük a Horváth Tibire emlékeztető csúcscsokinkat, s már éppen indulunk, amikor befut két turistapáros is. Napok óta nem láttunk turistákat így egy kissé zavarba ejtő ez az iszonyatos forgalom. Aztán rájövünk, hogy péntek délután van, ráadásul a pünkösdi hosszú hétvége. Ezek lehetnek az első fecskék a turistaáradatból. (A turistaáradat egyébként elmaradt, senkivel sem találkoztunk a későbbiekben sem ezeken a „fecskéken” kívül.)

A ház mögött ismét rákanyarodunk Premužić útjára. Egész más, mint eddig; nagy zsák, köd és szél nélkül, verőfényben valahogy még szebb az út. Elégedett vagyok a brigáddal, ezzel a mai kirándulással meg különösképpen. Úgy érzem, mintha lépésről lépésre nőne bennem az erő. El is határozom, hogy az út végén még „felszaladok” a Velika kosára, panorámát fényképezni, a szigetekkel.

Aztán persze kiderült, hogy a Velika kosára most sem lehet csak úgy felszaladni, mert a Zavižan-csoportban megint iszonyú szélvihar tombol. Társaimra bíztam hát a térképtáskát, jól bezártam a zekémet és nekidőlve a szélnek, elindultam fel, a kopár hegyre. Közben két dolog vígasztalt: a tiszta idő, meg az, hogy állva lehet maradni a szélben. Amikor először jártam ezen a hegyen, akkora szél volt, hogy csak négykézláb lehetett közlekedni. Úgy meg elég bajos körpanorámát fotózni, biztos, hogy csámpás lesz a horizont.

Engem, ahelyett, hogy lefárasztott volna, valahogy nagyon feltöltött ez a nap, legszívesebben nekiindultam volna a Velebitnek, hogy most végigmegyek rajta hosszában, de azonnal! Aztán persze engedtem a realitásoknak, előhalásztam valahonnan Vukušić urat és vettem a ház készletéből egy példányt a Velebitski Planinarski Put című (ez a Velebit gerinctúrája) kirándulásvezetőből. Fölösleges energiáimat ennek tanulmányozásával vezettem le.

Szép esti fényekkel búcsúzott tőlünk a nap. Este megint brutálisan bevacsoráztunk. Éjjel csillagos egünk volt, ki is mentem holdvilágos éjszakát fotózni, a szigetek fényeivel.

Másnapra már csak az összecsomagolás maradt. Reggeli után beírtunk a ház vendégkönyvébe, készítettünk egy búcsúfotót Vukušić úrral, majd – rövid kitérőt téve a zenggi szabadstrandon – hazakocsikáztunk.

A negyedik és ötödik nap képei: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/EszakiVelebit45Nap

A kirándulás mérlege? A sok élményen, a megismert remek embereken kívül? Érdekes. Szokott olyan lenni, hogy egy kirándulás végén azt mondom: ide még egyszer majd vissza kellene jönni. Van, hogy 1-3 nap is eltelik, mire azt mondom, hogy ide még vissza kell jönnöm (Ortler, Glockner). Ilyen viszont még nem volt a praxisomban, hogy még ott vagyok, el sem mentem, de már vissza akarok jönni. Valószínűleg nagyon szeretem ezt a tájat! Remélem, hogy ez az előbbi rengeteg szövegből is kiderült...

Címkék: Velebit Horvátország