Túra és Túratárs kereső közösségi oldal
Üdv a Túratárs-on, jelenleg Vendégként vagy itt. Jelentkezz be vagy Regisztrálj itt <<<
TÚRATÁRS CHAT | RAKJ A KEDVENCEKBE
TÚRABLOGOK  
 


One More Tour, Guys? (1-2. nap)
2012/06/08 23:03:23 Küldte: Maty

A szobám egy romhalmaz. Mindenütt izzadt pólók, büdös zoknik, és már a nadrág is megáll a sarokban, ha letámasztom oda. Vagy magától elmegy odáig... Most azt gondoljátok, hogy panaszkodom, pedig dehogy! Épp ellenkezőleg: dicsekszem! Az imént értem haza Raxisztánból, ahol az elmúlt mesebeli három éjjelt és nappalt töltöttem a Csellengéssel, hogy egy fantasztikus társaságot fölvigyek a Schneebergre, majd klettersteigesdit játsszam velük a Rax meredélyei között.

Pedig a szervezés során eljutottam a fáradtságnak azon fokáig, hogy a) el sem megyek, b) végigalszom mind a három és fél napot. Rengeteg tanulságot hozott azzal kapcsolatban, hogy ki is vagyok én valójában, hogy hogyan működik az emberi faj, és hogy e kettőnek mi a gyász köze van egymáshoz. Dióhéjban legyen elég annyi, hogy ha egy éjjel öt órát aludtam, az már emberfeletti teljesítménynek számított. Az utolsó utáni pillanatig változott a program, a résztvevők – és ennek következtében az autók – száma, valamint az időjárás-előrejelzés hírei.

Mindez azonban egy csapásra szertefoszlott, amikor pénteken kettőkor fölálltam a munkaasztal mellől, és elköszöntem a kollégáktól, hogy elinduljak a találkozási pontra. A rengeteg kavarás és svédcsavar végeredményeképp négyen-négyen ültünk egy autóban, ami a délutáni és esti fuvart illeti. A maradék két delikvens már korán elindult. Hajnali 11 órakor kaptam tőlük üzenetet, hogy már német nyelvterületen járnak: most érték el Wudersch községet. Nem volt rossz próbálkozás a srácok részéről, egy-egy kegyelemkettest nálam megért. Ugyanis én is sváb faluból származom, és – bár sajnos ma már letagadhatnám – óvodás korom óta gyűröm a németet. (Hiába, a rutin meg az évek, amelyeket agyam elpókhálósításával töltöttem, megtették a magukét.) Wudersch pedig Budaörs. Buda pedig – mint Toldi óta tudjuk – arra van...

Nekünk viszont Kaiserbrunn felé kellett indulnunk. Azaz először Szecső felé. Szecső azonban esetünkben nem a helyet jelenti, hanem Lacit, aki Biatorbágyon dolgozott, hogy aztán onnan egy kényelmes bepakolás után ő is becélozza Ausztriát.

Szóval valamikor 5 óra magasságában afelé a félkör felé indultunk, amelyet Dani és Krisz (-tián, nem -tina), a hajnali rajtolók a sátrakkal körberaktak. A félkör centrumában (sőt, talán epicentrumában – utalva a szóval szegény szomszédainkra, akik aludtak volna, így bennünket mindenképp katasztrófaként értékeltek) a lengyel figyelt. A lengyel egy tűzokádó szörnyeteg: a fajtájához képest hatalmas hasa van. Három literes! A lengyel tehát Dani gázfőzője. Vele jelölték ki Krisztiánnal a közösségi területet. Köré pedig földobtak az öt sátorból négyet. Az ötödik Zsoltéknál volt.

Azt hiszem, ideje, hogy bemutassam azokat, akik eddig megérkeztek a történetbe. Vegyük akkor indulási sorrendben az elkövetőket: Kriszt és Danit már ismerhetitek, mint a rossz pénzt. Utoljára talán az őrbottyáni arborétumból, ahová nem jöttek el, mert parasztétteremben voltak.

A másik autót Csík prezentálta, akit viszont Szecső prezentált. Már a szakközépben is egy kollégiumban osztották a népet, és ezt most is elkövették, csak a kolesz helyét a sátortábor vette át. Csík egyébként eredetileg Csikós, de aztán Csíkossá lett, hogy végül Csíkká szelídüljön.

Szecsővel utoljára a cseh paradicsomban túráztam mintegy két évvel ezelőtt. Dani viszont ott volt vele azon a DDD-n, amit én a kórházi kiruccanás miatt a Skip feliratú gomb megnyomásával illettem. Anitára a vadasparkból emlékezhettek – természetesen kerítésen innen. A kerítés túloldalára inkább Danit és engem kellene odaképzelni, vagy -tenni, de ezt megint csak tudjátok már. Ez eddig három. A negyedik te magad légy, mondta a költő, amikor nem jól idézett saját művéből. Tehát én is beültem a jobbkettőbe.

A harmadik autót Zsolt fogja vezetni, akivel a Venedigerre fölfelé szalonnáztam, és akivel ugyanott bivakoltam – hálás köszönet az ott kapott zsákért és tapasztalatért. Élete párja, Noémi számomra eddig ismeretlen volt, mert Crna Gorában én, annak az afterpartiján pedig ő nem volt. Azóta viszont tudom, hogy aranyszívű angyal. Hátul a túra utolsó két jelentkezője ül majd: Kata, aki civilben egy tündér, és akit még az őszi Rax vendégtúrán láttatok, valamint Saca, a szép szemű kolleginája, aki tanulmányútra vagy önképzésre jön (de erről majd később), és aki nem kevésbé csodálatos lány, mint a fentebb nevezettek. Utóbbi két pszichomókussal az ősszel túráztunk, viszont csak két D-ig jutottunk: Dobogókőről mentünk le Dömösre. (Sacát ezen a túrán ismertem meg. Olyan csillogó szemmel itta a szavaimat, hogy szóltam Katának, hogy kéretik őt is elcipelni ide. Aztán nem is kellett cipelni, jött ő magától – méghozzá igen lelkesen.) Ők ketten adtak nekem menedéket a három éjszakára, mert végül papírnyúllá változtam, megfutamodtam a hideg elől, és a hegyi levegő tiszta hűvöse és mezítelen csigabigái helyett a kellemesen belehelt sátrat választottam. (És persze két ilyen kedves lánynak a férfiember nehezen mond nemet. Különösen, ha a Kos csillagjegyét viseli magán...)

Azonban a harmadik autó legénysége/leánysága még javában dolgozik, mi viszont száguldunk a fekete kombival. Az első sorban ugyan van némi félreértés, hogy hová is kell menni, ám ez legyen az ő gondjuk, ne a miénk, akik hátul ülünk. Nincs ugyanis egyetértés abban, hogy merre kell balra fordulni. Szerencsére a gyógyszertári kiruccanás után elérjük az M1-es autópályát, ahol aztán már nem könnyű elvéteni az irányt. Nekünk sem sikerül. A századik kilométernél tankolunk, majd legközelebb egy fatelepnél állunk meg – de ez már német nyelvterületen fekszik. Csík és Szecső természetesen idáig sem értett egyet abban, hogy autópályán gyorsabb-e, vagy válasszuk inkább a kétszámjegyű főutakat. Mivel a volán Csík kezében volt, a sztráda nyert. Nekem hátul ez is mindegy: az autópálya kanyargós útjain már rég nem jártam – utoljára talán a fent említett Grossvenediger felé haladva. A másik úton valamivel többször, mivel mi úgy szoktunk jönni Raxisztánba. A végeredmény szempontjából azonban ennek semmi jelentősége. A pár másodperces bizonytalanságot megoldja a térkép, úgyhogy még világosban üdvözölhetjük a láger alapkövének letevőit.

Megölelem Danit, kezet szorítok Krisszel, és azon veszem észre magam, hogy már iszom is Dani sörét. Az elsőt. Aztán a következőt. Aztán velkámdrink pálinka Szecsőéktől, aztán megállapítom, hogy ennyit az elmúlt egy évben összesen nem ittam. (Pedig ha sejtettem volna, mi vár rám... Szegény májam elszokott már ettől. Sebaj! Tartózkodunk a szélsőségektől: néha ennyi belefér.)

Közben észrevétlenül lemegy az éltető napkorong, helyét a csillagos égbolt takarója veszi át. A hold még csak egy sarló, de az alakja megmutatja, hogy egyre több fénnyel ajándékoz meg majd minket. Amikor aztán odáig jutnánk, hogy a harmadik autó sosem fog ideérni, így jobb volna nyugovóra térni, fényt pillantunk meg a távolból. Érzem, hogy Zsolték. Aztán ahogy lefékez, látom, hogy tényleg ő az – és a három virágszál.

Két lakó- háló- vagy szobatársamnak (helyzettől és időzítéstől függően jelöljétek a helyes választ) segítek berámolni. Nagy költözködésre nem jut idő: a csajok máris előhúzzák a hátizsák rejtett bugyraiból az ágyas áfonyapálinkát. Konstatálom, hogy még nem kellett volna fogat mosni, majd – szigorúan a koraesti törköllyel való szakmai megmérettetés végett – belekóstolok ebbe is. Jelentem, nagyjából döntetlen. Hogy mégis el tudjam dönteni, hoznotok kell majd laborkísérleti fél litereket. Hát végre együtt a tíz kicsi néger!

Aztán amilyen hirtelen előkerültek az A betűs italok, olyan hamar tűnnek el – gazdástól és csellengőstől. Mind aludni térünk, mert holnap (ami már ma van) 6-kor kíméletlenül fölverem a bandát, hogy még világosban megjárjuk a Schneeberg legmagasabb csúcsát, a 2078 méter magas Klosterwappent.

Az éjszakát fura forgolódással töltöm. Nem alszom jól, mégis másfél óra után kivet az ágy (helyesebben a hálózsák). Megnézem közelebbről a vizesblokkot. Danival találkozom, aki a tavalyi csehekkel bulizás után idén a lengyelekkel lépett szorosabb kapcsolatba. Hajnali háromkor szürreális erről beszélgetni egy illuminált túratárssal. Szerencsére – némi segítséggel – Dani is újra aludni tér, én pedig megnyugszom, hogy az éjjel a hipotermia elkerüli barátomat. Alszom én is, most már csak ritkán fölébredve.

Reggel úgy kelek, hogy nem volt sem sok, sem túl pihentető az alvás, de kelni kell, mert menni kell. A mai célpont, a Schneeberg azért nem a trágyadomb az alföldi telkünk végében. Annál picit komolyabb magasságkülönbség van.

Ahogy sejtettem, a csapat kicsit elreggelizgeti az időt – amivel nincs is nagy gond, ezek a csúszások eleve tervezettek. Hirtelen nem is tudom, mit kezdenék magammal, ha egyszer időben el tudnánk indulni. Danival lemegyünk a patakhoz fürödni. A többiek is le-lejönnek páran lézengeni és asszisztálni, de nem nagyon lehet őket becsalni az „ilyen hideg” vízbe. Én azért megemberelem magam, és átúszom a túloldali kiülőhöz. Mivel nincs ott sem túl nagy meleg, gyorsan visszaereszkedem a vízbe (ugrani nem merek, pedig két éve láttam, hogy lehet, de én nem tudom, hogy hol milyen mély, és a víz kristálytiszta átlátszósága sincs ebben segítségemre), majd visszaúszom társaimhoz. A túlparton gyors törölközés. Nem érzem, hogy fáznék – a jéghideg víz (lehet vagy három fokos) teljesen konzervál. Aztán ahogy engedek ki, egyre jobban remegek. Ez az állapot eltart vagy jó negyed órán át, amikorra is a pálinka, a forró tea és a pulóver triumvirátusa végre hatni kezd rám. Mire megszűnik a rezgő mozgásom, a társaim is elkészülnek. Elmondom, hogy mit kell hozni, elmesélem, mi vár ma a csapatra – szóval próbálok felkészültnek, határozottnak és überkomoly túravezetőnek látszani – szóval vetítek ezerrel. Anitát visszaküldöm fejlámpáért, bár úgysem fog kelleni. Az ukáz után végre beülhetünk az autókba, és irány a Weichtalhaus parkolója.

Félreállítjuk az autókat. Egy gyors fejszámolás: minden és mindenki megvan-e, hogy állunk az idővel, milyen útvonalon megyünk... Minden rendben, indul a stopper, felszabadulnak a lóerők – és mi röpülünk fölfelé a Weichtal szurdokvölgyében. Az eleje talán a Holdvilág-árokra emlékeztet, majd ahogy egyre följebb és följebb érünk, a táj is kezd kicsit megholdbéliesedni, előkerül egy-egy létra, megjelenik egy-egy lánc. Itt már sokkal inkább érzem jellemzőnek és igaznak az összehasonlítást a Rám-szakadékkal.

Utunkat a kalauzok A/B nehézségűnek írják. Itt-ott valóban letámaszkodunk tenyérrel is, és a létrákon sem magától jut föl az ember. Azazhogy de, de ez is nézőpont kérdése – szóval értitek... A táj gyönyörű, én mindig nagyon örülök, amikor itt járok, hiszen – ahogy a Csellengés mottója is szól – a látvány felemel.

Amin elcsodálkozom, hogy mennyi eredi egér rohangál. Az elsőn még csodálkoztunk, aztán később megszoktuk, hogy rengeteg kis jószág futkároz az aljnövényzetben, a korhadt ágak és avar között – és egyik sem fél az embertől. Persze megszokhatták: hétvégente a völgyet elözönlik a lelkes természetjárók, és több van belőlük, mint az egerekből – és az nem kevés!

Néhány pillanat múlva csörtetést hallunk bal felől: a domboldalban (mit domboldal... hisz ezek sziklák!) egy zergét pillantunk meg, amint végigrongyol a meredek falakon, majd egy ugrással a mélybe veti magát, hogy egy szempillantás múlva már hasonlóan meredek falon kaptasson fölfelé. Az egész jelenet alig néhány másodperc, mégis lenyűgöz bennünket. Aztán viccelődünk azon, hogy igazából mindez a fizetett program része, és VJ Schneeberg vetítette ki a falra, hogy elkápráztassa a csellengőket. A fizetős jelenetek fogalma aztán végigkíséri a programot: a másnapi felhősödés kapcsán például azzal nyugtatjuk a népet, hogy ebből nem lesz eső, mert már nem volt rá keret.

Nemsokára elérünk egy barlangot. Ott is találkozunk zergével, de szegény már erősen oszlásnak indult. Csak egy bordakosár és némi dögszag árulkodik róla.

Mintegy két óra alatt kiérünk a túra legszebb részét adó szurdokvölgyből. Itt keresztezzük az autóutat. Persze ne kétszer hat sávos autópályában gondolkozzatok: egy egyszerű szekér- vagy dózerútról beszélünk. (Most akkor melyikről is? Talán elő kellene venni a jegyzeteimet, gyakorolni egy kicsit, hogy aztán továbblépjek a bronzos túravezetői felé...) Tradíció szerint ez a tízórai szünet helye. Danival pisiszünetben megbeszélünk néhány technikai kérdést a túrával kapcsolatban, például hogy mikor induljunk tovább, beleférjen-e az O-Turm megmászása, vagy hogy hogyan is került ágyba az éjjel.

A nagy közös evészetbe mindenki bedobja, amit hozott: van itt minden az aszalt szilvától a retken-hagymán át a házi kenyérig. Amikor mindenki jóllakott, a néhány méterrel följebb csorgó forrás vizéből megtöltjük a kulacsokat. (Én mondjuk pont nem, mert épp az új 3 literes ivózsákot tesztelem, és a teára nem töltök rá. A színe így is elég bizarra sikerült: úgy néztek rám odalenn, mintha a katéterezés végtermékével flangálnék a sátrak között. Mondanám, hogy lesz...om, de jelen helyzetben inadekvát kifejezés volna – úgyhogy maradjunk annál, hogy fülig mosoly kíséretében nem foglalkoztam a kérdéssel. Utoljára ilyen érzésem a műtét előtti vér- és vizeletvizsgálat idején volt: majdnem rákérdeztem a doktornő teájára, hogy ugye nem...)

Szóval az éltető nedűvel föltöltődve tovább másztunk a Kienthaler Hütte felé. Tavalyról úgy rémlett, hogy itt is azért komoly mászóka vár ránk. Az idei év pozitív csalódás: mire épp belelendülnénk a mászásba, megérkezünk a ház teraszára. A háztól néhány – de tényleg csak négy-öt – méterre impozáns torony tör a magasba. Aki épp nem egy tál meleg levessel levesel, azokkal nekiindulunk. Összesen négy készlet mászófelszerelést hoztunk, hogy ne kelljen mindet cipelni. Ennyien úgysem tudunk együtt mozogni, és nem is mindenkit fog meg a szédítő magasság. A fele társasággal, Sacával és Katával, illetve Csíkkal és Szecsővel vágunk neki. Igen, jól számoltok: ez öt. Kata vissza is fordul, inkább mégis megvárja a beülőt. (Induláskor még nagyon tiltakoztak a csajok, aztán milyen jól jött odafönt az az ipszilon kantár...) A többiekkel haladunk szépen fölfelé. Sacának annyira nem tetszik a dolog. Érzem, hogy néha meg-megnyomja a piros pánik gombot – igyekszem hát mégjobban odafigyelni rá: segítem a mozdulatait, tölcséren öntöm belé az önbizalmat. Közben a mögötte haladókra is oda-odapislantok. Ők boldogulnak egyedül-együtt is.

Szecső aztán később elmeséli, hogy ő fölmegy bárhol, ahol biztosítás van, ergo biztonságban érzi magát. Ám amikor nincs drót, csak a Rolling Stones a talpunk alatt, akkor azért van adrenalin. (Persze ahogy az egyik nagy mászó mondta: nem akkor van a para, amikor zabszem van a seggedben, hanem amikor keresztbe fordul.) Mindezt többnyire osztom, de amikor túrát vezetek, akkor valahogy nem érek rá félni. Bezzeg amikor Andival ősszel a Börzsönyt jártuk... Ott nem ugráltam zergemód a várfalon... Tudjátok, azért van az a párkány, amitől keresztbe fordul a zabszem... Nekem meg főleg...

Amíg itt sztoriztam, Zsolt is megérkezik: utolér bennünket a tornyon. Természetesen rajta nincs beülő. Persze ő gyerekkorától mászik, tehát neki egy ilyen megmérettetés meg sem kottyan. Én azért érzem az egy év kihagyást, és kifejezetten örülök annak, hogy rajtam van a beülő. Így Sacának is jobban tudok segíteni, mert gond nélkül bele tudok terhelni a saját száramba. (Persze azért elsőre itt is megmozdul a fönt emlegetett gabona, de új felszerelés esetén úgyis kell próbálgatni, amíg meg nem bízik benne az ember.)

A tálcát és az átfordulást legyőzve aztán könnyebb a fölfelé haladás. A csúcskeresztnél néhány fotó és egy nagy ölelés a jutalmam – hadd hízzon a májam. Sokat persze nem időzhetünk odafönt, kell a szár a többieknek is. Elindulunk lefelé. Nemsokára Csíkot előre engedem, hogy a következő hadd öltözzön be. Így is lesz: mire mi leérünk a tálca alá, addigra Kata jön szembe. Fölmegy egyedül. Őt nem féltem: elég komoly mászásokon van túl, még a Himalájában is járt.

Ahogy újra talajt ér a lábunk, Saca sugárzik, mint Csernobil '86-ban. Tavaly Gyurit mászattam ugyanitt, az ő arcáról is hasonlókat lehetett leolvasni. Hiába rövid ez a torony, azért mégis egy önbizalomnövelő mászóka.

A háznál Csík már egy tányér levest lapátol. Én miután leadom a mászócuccot, visszanézek Szecsőért. Ő is lent jár már. Aztán egy újabb fél levesen alkudozik Csíkkal, aki viszont – mivel most evett – annyira nem motivált a témában. Így végül Szecső is lepihen a padoknál. Helycserés támadás: aki akar, még fölmehet. De nem nagyon akarnak, csak Kata. Ő viszont már a gerinc túloldalánál jár. Mire visszaér, a többiek már kipihenték az út izgalmait. Anita és Dani közben elindult a csúcs felé, mi nemsokára követjük őket. Mikor indulnánk, Noémi meggondolja magát: mégis fölmenne a toronyba. Zsolt fölmászik vele, mi viszont tényleg nekivágunk a Klosterwappennek. Majd fönt – vagy odalent – találkozunk.

Az út tavaly óta nem sokat változott: egyre törpébbek a fenyvek, amíg aztán el nem fogynak. Helyüket ekkor a füvek és az erős szél veszi át. A füvekben sokat gyönyörködöm: nagyon jól néznek ki a kitaposott, majd fűvel újra benőtt lépésnyomok, ahogy az is, amikor lábunk nyomán besüpped és újra kisimul a talaj. Ismét meg-megállunk – tavaly óta nem vagyok jobb formában. Vénülök, mint az országút? Ezt azért nem érzem, inkább csak az egy év kihagyás...

A csúcskereszt nagyon lassan közeledik, de egyszer aztán csak lesétál hozzánk. Örömünnep, csúcscsoki, száraz aláöltözet, szélkabát. Vizes ruhák a zsákra kötve, hadd szárítsa meg a szél. Mire átérünk a Fischerhüttéhez, valóban újra hordhatók. Azért mi mégis bemegyünk. Mindenki tölti magába az energiát. Sac engem is megvendégel egy tányér borsólevessel – amiért segítettem neki a toronyban. Vannak még feladataim az elfogadással, mert nem igazán értem, hogy a segítség miért ne lenne természetes. De azért jólesik a meleg, sós lé. És persze az, amit mindez jelképez.

Idén gyorsabbak voltunk, ám délután négykor így is eljön az idő, hogy nekiinduljunk a nyugati lejtőnek. Egy másik úton, a völgy másik oldalán ereszkedünk. Ha lehet, ez még gyönyörűbb. Hómezők, havasi csókák (nem is akármilyen közelségben), sziklák és törpefenyők. Nagyot szívok a friss levegőből, és ismét megállapítom: szeretek itt. Legszívesebben leülnék, és megvárnám a naplementét. Bámulnám a csókákat, vagy akár aludnék a puha fűben, a meleg földön. De tudom, hogy ha ránksötétedik, az nagyon kockázatos. Hajtom is a társaimat. A többiek előremennek, Anita viszont zokon veszi a sürgetést, úgyhogy inkább úgy döntök, hogy folyamatosan kussolva ereszkedem tovább. (Tavaly Gyuri kifogásolta, hogy itt-ott a Minihitler álarcot magamra erőszakolhattam volna – most ez nem volt jó ötlet.) Kicsit aggódom, mert nem beszéltük meg az előrerongyolókkal, hogy megvárnak-e valahol. Azért bízom Daniban, hogy nem veszett ki belőle a Csellengés szellemisége. Nem is kell csalódnom: az útelágazásnál várakozó állásponton találom a csapatot.

Krisz és Szecső hátramarad velünk, a többiektől azt kérem, hogy a fölső háznál várjanak meg bennünket. Aztán hamarosan mégis megvárnak, hogy megbeszéljük: ők Dani vezetésével lemennének egészen. Itt van kisebb összezördülés a két tábor között, de végül az ő ötletük nyer – és utólag talán mindenki belátta, hogy így volt a legjobb.

Tehát négyen maradunk: Anita, Krisz, Szecső és én. Lassan érünk le a Hüttéig. Szecső itt végleg beleszeret a menedékházba: most már tömeg sincs, persze napsugarak se nagyon... Egy rövid pihenőt engedélyezünk magunknak, de haladni kell – bár én ezt már nem mondhatom ki.

A forrásig elég hamar leérünk. Újratöltjük vizes flaskáinkat, majd folytatjuk a lefelé utat. A Ferdinand Mayr Wegen ereszkedünk. Amíg a dózerúton haladunk, addig nagyon élvezetes a lefelézés. (Hogyne, hisz végre síkon haladunk.) Számomra ott válik nehézzé, ahogy elkezdődik a cikkcakkos rész az erdőben. Itt már nem tudom élvezni annyira a tájat, pedig gyönyörű lombos és fenyőerdőkben járunk. Utóbbiról mindig az Óz jut eszembe. Mégis, a térdem – túrabot ide, túrabot oda – megérzi a szintvesztést. Az egerek száma itt már a végtelenhez közelít. Amilyen nagy meglepetés volt az elsőt megpillantani, annyira megszoktuk mostanra. Már fel sem kapjuk a fejünket, ha zörren az avar. Én már csak rezignáltan rakodom egyik lábamat a másik után. Ha egyszer véletlenül – mondjuk Szecső kedvéért – lesz Kienthaler Hüttében alvós buli, akkor biztos, hogy itt, a Ferdinand Mayr Wegen fogunk fölmászni, a Weichtalklammon pedig lefelé. Ezt a számunkra fordított útvonalat azért nem erőltetném egynapos Schneeberg-menetekkor, mert amilyen későn lefelé jövünk, már biztos sötét van a szurdokban, és fáradtan a létrák sem annyira biztonságosak.

Ha már lépésbiztonság: csak sikerül összesározni a nadrágomat. Az úgy volt, hogy megálltam enni, ezzel előnyt adva társaimnak. Hogy gyorsabban utolérjem őket, rövidítettem toronyiránt. Teszteltem a túrabotot, jöttem lefelé a legmeredekebb útirányt választva. Már épp odaértem Szecsőhöz, beszélgettünk is néhány szót, amikor kikapcsolt a kontroll: nem hallgattam az intuíciómra. Pedig szólt ám, hogy arra a sziklára ne lépjek. Hiába. Itt aztán a Vibram sem segített, túratársam lába elé vetettem magam. Szerencsére semmi baj nem történt, de a tanulságot itt is leszűrtem. Vizet kérek Szecsőtől, hogy kezet mossak, aztán együtt eredünk a többiek nyomába.

Dani hív, hogy leértek. Abban maradunk, hogy vagy telefonálunk, vagy egy óra múlvára valaki ott vár majd minket autóval a Weichtalhaus parkolójában, ahonnan reggel elindultunk. A valaki Csík lesz. Tényleg pontban egy óra kell, mire leérünk. Anitának lett igaza, nem volt szükség a fejlámpára. Elnézést is kérek tőle, amiért sürgettem.

Leérve átkelünk a Schwarza fölötti hídon. Ezt rosszul tesszük, de itt még nem sejtjük. Megyünk a makadámúton a parkoló felé. Közben próbálkozunk odacsörögni Daninak. Térerőt persze egyikünk sem hozott a csúcsról... Már épp elvesztenénk a reményt – így megbeszéljük, hogy a csomagomat hátrahagyva lesétálok a szállásig –, amikor ránk szakad „A Ravasz...” című film utolsó jelenete: kicsöng. A virtuális drót másik végén Dani azt mondja, hogy Csík már régesrég itt vár bennünket. Mi viszont nem látjuk, tehát marad a második hívás. Ekkor derül ki, hogy kár volt átjönni a hídon, ugyanis Csík a ház tövében állította le a fekete autót. Legurul értünk, bepattanunk, és két perc múlva már köszöntjük is a többieket.

Társaink nagyon szorgosak: Dani kedvenc agglegény menüjét, a vega paprikás krumplit készítik. Hamarosan ott rotyog a lengyel lángján az opcionális közös vacsora. Teljesen besötétedik, mire elkészül. A főszakácsot kivéve mindenki megnyalja a tíz ujját, Dani viszont elégedetlen. A krumpli állaga nem oké, több só mehetett volna bele, és minden baja van. „Leszólhatom, nem? Én főztem” – teszi hozzá valami cifra kötőszóval megspékelve.

Én a szokásos esti raxos programmal vagyok elfoglalva: masszírozok, közben pedig a másnapon töröm a fejem. Sajnos ez a túravezetés velejárója nálam: kissé antiszoccá válok, mert ha a hegyről le is jövünk, az agyamnak tovább kell pörögnie a másnapi A, B és C variánson. Most is megszületik mindhárom. A: Az eredeti terv szerint közlekedünk, amit a fáradt társaság versus 2600 méter szintkülönbség című társasjáték miatt nem javaslok. B: Tovább ismételjük, másoljuk a tavalyi programot, tehát az AV, azaz Alpenvereinsteiget másszuk ki. Ez ugyan hosszú, viszont a végén le tudunk jönni a felvonóval, ami itt a Raxseilbahn nevet viseli. C: Az ördög fürdőszobája. Könnyű út, viszont lefelé marad a séta. Én a B, Dani a C mellett kardoskodik. Szavaztatunk: az A egyértelműen kuka, majd jövőre a Schneeberg helyett. Nagyon nem számolok utána, hogy ki mire szavaz, Danival elvonulunk, hogy megvitassuk négyszemközt a lehetőségeket. (Talán így kellett volna kezdeni, nem a szavazással, de most már mindegy. A túra végén ezt meg is kapjuk kritikának.) A végén szakmai szempontok alapján az Alpen nyer. Ez lesz a pihenőnap, másnap aztán jobban lesznek annyira a térdek, hogy a Teufelsbadstubensteignek nekivágjunk. (Ugye, milyen gyönyörű nyelv a német? Imádom a százszoros szóösszetételeit! A gimis osztályom anno az Autobahnauffahrtért rajongott, de szerintem ennek a vasalt útnak a neve bőven túltesz rajta.)

Kisimult ráncokkal térünk vissza a csapathoz. Eredményt hirdetek, aztán Danival megesszük a nekünk kimert vacsorát. Amíg ő valamit kutat az Opel csomagterében, betolom a krumpli felét, aztán a köztünk dúló béke jeléül átnyújtom neki a tálat.

Valami alkoholizálás mára is jut (legalább százszor elhangzik a „One more drink, Lacikám?”, majd az adekvát válasz, a „One more drink, Petikém?” sem várat magára – ahol Lacikám egyébként Szecső, Petikém pedig Csík... de tényleg), de ami engem illet, túl fáradt vagyok ahhoz, hogy komolyabban részt vegyek benne. Inkább az ágyat választom. Félálmomban Dani megkérdezi, hogy alszom-e. „Már majdnem” – válaszolom. Csak mert kint van a hátizsákom, a bakancsom, és minden felszerelésem. Valamit mormogok, hogy tudok róla. Cimborám megérzi, hogy tőlem akár el is lophatják az éjjel, én ugyan ki nem mászom a jól bemelegített hálózsákból. „Beteszem az Opelba” – zárja rövidre a kérdést, és én nagyon hálás vagyok neki. Ugyan nem tudom, így hogyan fogok időben összekészülni (notórius lassan összerámoló vagyok, és túravezetőként ciki tökutolsónak lenni), de egy leszarom tabletta sokat lendít az elfogadáson. Alszom, mint a bunda.

Címkék: Maty Csellengés Rax Schneeberg Alpenvereinsteig Teufelsbadstubensteig





Bejegyzések 1 - 2-ig. Összes bejegyzésed: 2

Maty
2012/06/21 08:49:53

...és ennek ellenére elolvastad Köszönöm!



Dors
2012/06/09 17:16:25

alaposs beszámoló




*** Túratárs.com - Túra és Túratárs kereső közösségi oldal ***

Rendszerünkön keresztül a túrát és egyéb outdoor programokat kedvelő emberek megismerkedhetnek egymással, közös túrákat szervezhetnek melyet a túranaptárban helyezhetnek el vagy együtt csatlakozhatnak egyéb szervezett túrákhoz. Az oldalon lehetőség van saját profil kialakítására, melyen keresztül a tagok bemutatkozhatnak egymásnak, illetve feltölthetik kedvenc túrafotóikat. A kapcsolatfelvételről üzenőrendszer és chat gondoskodik.