Túra és Túratárs kereső közösségi oldal
Üdv a Túratárs-on, jelenleg Vendégként vagy itt. Jelentkezz be vagy Regisztrálj itt <<<
TÚRATÁRS CHAT | RAKJ A KEDVENCEKBE
TÚRABLOGOK  
 



Két hét, kilenc program
2012/06/25 23:14:37 Küldte: Maty

Igen sűrű két hetet zárt a Csellengés. Lassan nálunk is megkezdődik a nyári durvulás időszaka. Terveim szerint július végétől többet leszek külföldön, mint idehaza. Szeretnék minél több túrát vezetni. Ennek a tervezése-szervezése folyik épp ezerrel. Felkészülési időszak ez mind papíron, mind edzések szintjén.

Hétfőn kimentünk a Róka-hegyre, hogy egy kis sziklamászással kényeztessük az ujjainkat. A mátrai mászás óta nekem ez volt az első alkalom. Hasonló kellemes élmény volt, pszichésen itt-ott megmutatta, hogy még van mit kitakarítani a hosszú kényszerpihenő után. A kőfejtőbe érkezve bal felé vettük az irányt. Ciki vagy sem, én először jártam itt, úgyhogy ötletem sem volt, hogy mi merre található, ki van kivel.

Linda, Zsolt, Krisztián és én másztunk – a nálamnál képzettebbek szerint nagyjából IV-es nehézségű falakon. Elsőre nem volt olyan könnyű, még oroszban sem. Aztán másodikra egyel jobbra tolódtunk, és ott már valahogy könnyebb volt. Végre megtapasztaltam, milyen az, amikor az öklömet szorítom be, hogy úgy találjak fogást a sziklán. Bár ez egy mesterséges, fúrt üregnek tűnt, de végül is elsőre nem akkora tragédia, hogy megmaradt a bőr a kezemen.

Kilóra osztottuk be, hogy ki kivel másszon – és utólag úgy érzem, azon a délutánon a tudásszintet kilók szerint adták: Krisz és Zsolt nagyon ügyesen másztak elöl, míg én végül el sem jutottam odáig – bár a nap végére azért bevállaltam volna egyet. Azért így sem voltam csalódott, az erő egyre jobban visszatér a karomba. Nagyjából 3-4 mászás jutott mindenkinek, aztán könyörtelenül ránk sötétedett. Fél tíz körül rámoltuk össze a felszerelést, hogy kellemes fáradtsággal a tagjainkban hazafelé vegyük az irányt.

Csütörtökig nem akadt más dolgom, mint a fejemet és a térképeket párhuzamba hozni. Grintovec, Rax, Hochalmspitze és a Jodler… Tanfolyam, mászás kezdőkkel, mászás haladóbbakkal… A végére már nem is tudtam, hol áll a fejem. Szerencsére ilyenkor egy pár perces meditatív megállás sokat segít.

Csütörtökön aztán belecsaptunk a lecsóba: délutánra beszéltük meg a Félsziget Klubházban, hogy valami Cselleng Day-hez hasonló bemutatkozást tartunk az ottani közösségnek. Ez volt az idei szociális projekt első állomása. Egyikünknek nagyobb zabszem jutott, mint a másikunknak: valahogy csöndben mászni egyszerűbb, mint 24 kíváncsi szempárnak megfelelni minden kérdésére.

Hogy a feszültséget oldjuk, és egymás nevét is megtanuljuk, egy játékot játszottunk. Biztos ismeritek rengeteg változatát annak, amikor egyel kevesebb szék van, mint játékos. Kati ötlete nyomán mi így ismerkedtünk. Akinek nem jutott szék, az mondott magáról valamit, és azok, akikre szintén igaz volt ez az állítás, fölpattantak, hogy új helyet keressenek. Aztán aki középen maradt, folytatta az egymondatos bemutatkozást.

Az utolsó kört úgy intéztem, hogy én maradjak középen. Így aztán el is tudtuk kezdeni az egyesület-szintű bemutatkozást. Úgy indítottam, hogy semmi nem jutott eszembe. Gyuri azonban szerencsére megelőzött, még mielőtt kínos csend lett volna. A klub tagjai ugyanis félig-meddig viccelődve kérdezték, hogy van-e közünk a tévéből ismert Csellengők című műsorhoz. Gyuri pedig rögtön olyan jól szavakba öntötte, hogy miért is ezt a nevet választottuk. Egyébként azért, mert a legtöbb prevenciós történet arról szól, hogy mit ne csinálj. A Csellengés viszont azzal a céllal jött létre, hogy alternatívát mutasson és adjon a fiatal egyetemistáknak a szabadidejük eltöltésére. Azóta szép lassan kivénülünk az iskolapadból (Ági és Zoli persze még mindig az ELTÉ-hez köt bennünket), ám a lelkesedés azóta is fennáll. Közben közhasznúak lettünk, és már nemcsak egyetemi berkekben folyik a toborzás, hanem többek között a honlapunk (www.csellenges.hu) és a fészbúk segítségével, de egyre többen keresnek meg bennünket a Túratársról is.

A bemutatkozást egy-egy személyes élménnyel próbáltuk színesíteni, de szerencsére enélkül sem száraz előadás formáját vette föl a program: rengeteg kérdést és saját élményt osztottak meg velünk a klub „lakói”.

Zárásként néhány képet vetítettünk, és természetesen a csúcscsoki (ez itt a reklám helye, de ismét Toblerone) körbeadása sem maradhatott el. Aztán finoman utaltak rá a klub vezetői, hogy zárnának, és már negyed órát így is csúsztunk (a tervezetthez képest pedig háromnegyedet – ami óriási teljesítmény ennyi nem-szeretek-szerepelni-embertől).

Hátradőlni azonban nem jutott időm: elbúcsúzva a szociális csoport tagjaitól már igen szép késést szedtem össze. A Rax afterpartiját ugyanis naivan előre hoztam 7 órára. Fél óra alatt pedig föltekerni a hegyre, emberi formát ölteni, majd kisütni a pizzát nem túl egyszerű feladat. (A pizzán ugyan gondolkoztam sokat, de végül a hagyományőrzés nyert: afterpartit nem tartunk házi pizza nélkül.) Úgyhogy hegyre föl, raktam neki nyélen (milyen boldog ilyenkor szegény térdem…) Nem lett világrekord a teljesítményem, de azért 7 percem még maradt a másik két programpontra.

Egy gyors zuhany belefért ugyan, de épp egy szál semmiben voltam, amikor megszólalt a csengő. Ilyen gyorsan még soha nem öltöztem föl – beleértve az összes keddi elalvást, amikor is értekezletre kell mennem. Krisz volt a leggyorsabb résztvevő. Beinvitáltam az üres lakásba. (Azt még nem meséltem? Fölköltöztem négy kerületet: a Nyócból a Hegyvidékre. Erről is a kutya tehet. A lakás viszont egy frissen festett hely, és még gyakorlatilag nincs benne semmi bútor. Ami egyre kevésbé bántott az idő előrehaladtával, mivel úgyis érett már valami elvonulás a tavalyi után. Most barlang helyett „barlanglakásban” élek.)

Aztán újabb csengőszó: Csík érkezett, de csak hogy bedobja a fényképeket, mert neki céges mítingje volt a Zöld Pardonban. Aztán Kata is megjött, majd szép lassan a többiek. Ekkorra én már nyakig benne voltam a tésztában (mert ugyebár elősütött lapból nem dolgozunk), Krisz viszont körbeért a boltból (mivel az üres lakás végett néhány dolgot elfelejtettem megvenni – mint például fűszerek, kutyakaja stb.), úgyhogy gyorsan újraterveztem a főzőcskét: Katára bíztam a szósz megfőzését.

Volt egy kakukktojás-vendég is: Ágosz, aki a Raxban ugyan nem volt velünk, de mivel járt már ott, így engedélyt kapott, hogy tiszteletét tegye a partin. Szegény jól kitolt magával: épp léböjtöt tartott, így neki a céklalé volt a legízletesebb esti elfoglaltság.

Megint elraboltam magam a társaságtól, a főzés hasonlóan ment, mint odakint a túravezetés. Lekötötte a figyelmemet. Lassan elhiszem, hogy férfi vagyok: jó esetben egy felé tudok figyelni, de a multitasking nem az én asztalom. Égett is már oda emiatt sütim – nem kicsit, hanem konkrétan egy nagy tégla szenet készítettem; de ez egy másik történet… Azonban ők megtalálták magukat, egymást, a helyüket, és – mint mindig – az élet a konyhában zajlott.

Anitától kaptunk Danival valami (pozitív értelemben) elképesztő csúcspiát: lime ízesítésű nem is tudom, micsoda. És figyeldoda: tubusban van! Szerintem a fogmosó sör mintájára, amit ugyebár a Harley Davidsonosokról szoktak mesélni, megszületett ugyanennek a hegymászó kiadása. Még nem tudjuk, melyik közös túrán termeljük be, de durván jó cucc lehet!

A képek közben fölkerültek Krisz számítógépére, a pizzát pedig nem sikerült szénné égetni. (Bár Alexánál ennél lényegesen jobban sikerült, de mindent nem lehet… Az különben is zsugás összejövetel volt. Talán most megint túl nehéz lisztfajtákból dolgoztam, és kevés lett benne a fehér? Legközelebb újabb kísérlet következik.)

Tömtük a fejünket, néztük a képeket, mindeközben pedig hellyel és vacsorával kínáltuk a későn érkező futballistát, azaz Szecsőt. Ő először a sört választotta, aztán a második doboz után a szilárd táplálék is befigyelt.

Képnézegetés után további klikkesedés, össze-vissza beszélgetés és többszöri búcsúzkodás után Katának odaadtam a klettercuccomat, hogy a Karavankákban kipróbálhassa a varrott változatot. Aztán fölmentünk a tetőteraszra, hogy minden információ rendelkezésére álljon: érdemes-e odaköltözni a XII. kerületbe?

Saca és Kata bringával indult haza. Előbbiért picit aztán aggódnom is kellett, mert már a lépcső mintha kihívás lett volna a számára. Persze ebben bizonyára semmi szerepe az alkoholnak – amit nyilván nem is fogyasztott –, mindössze a fáradtság számlájára írhatóak a koordinációs nehézségek. Utóbbi lányról viszont később derült ki, hogy útközben szétoffolta az első lámpáját, és kénytelen volt a szabálysértésnek ezt a módját (t. i. a nem-kivilágítottságot) választani.

Utoljára Krisz és Szecső indult haza. Másnap jelezték, hogy hibátlan volt az időzítés: éppen elértek egy buszt. Ami nem ZS kategóriás szempont késő éjjel (vagy inkább kora hajnalban, ez nézőpont kérdése), amikor minden óránként jár.

Kasmakasi Dani cimborámmal megint kettecskén maradtunk. Természetesen arab zenére és a maradék rozéra váltottunk, hogy még sokáig beszélgessünk, majd fél három tájban mi is kidőltünk. Testvériesen megosztoztunk a fekvőalkalmatosságokon: neki jutott a matrac és a pokróc, nekem a pehely hálózsák.

Sokáig nem kellett várni a következő csellengéses programra: hétfőre ugyan nem volt érdeklődő, de péntekre betettünk egy Spider-látogatást. Előtte elmentem a BAH-csomóponthoz, hogy Lindától elkérjem a felszerelését (és részben az enyémet), majd a mászóbérletemet kaptam vissza Petyától, aki őrizte, amíg én nem sportoltam (egyetlen ikszet sem tett rá, ami nem szép dolog tőle).

Krisz már épp a boulder terembe készült, amikor Danival (de nem a kasmakasival, hanem a tördelősulis-bringás cimborámmal) és Norbival beléptünk a pókos öltözőbe. Utóbbiak egyébként most jöttek először, így lepasszoltuk őket a falmesternek oktatásra. Közben megérkezett Dani, immáron kasmakasi kiadásban. Közölte, hogy neki nincs ma ehhez kedve, de azért körbenézett bent. Krisz szerint az alföldi vér bekapcsolt nála… Mi azért megpróbáltunk néhány lelkes mászást bemutatni. Az első még jól ment. Aztán a kedvenc zöld színű bemelegítő falamon a karom azt mondta, hogy haggyámá. Megpróbálkoztam a legkönnyebb, kék elölmászó fallal is, de itt is csődöt mondtam. Végül Krisztiánnal úgy döntöttünk, hogy hívjuk ezt egy napnak. A boulderben még szétnéztünk, majd letelepedtünk az eleve offoló Dani mellé egy kanapéra. Néztük a lelkes mászókat, és megállapítottuk, hogy ez három sör volt a pókosoknak. Azonban nem bánom, mert a két újonnan érkező delikvens szintén beleszeretett a mászásba – olyannyira, hogy azóta önállóan is mászóterembe merészkednek.

Végignézve, hogy ki hogyan mászik, hogy mennyire csinosak a csajok és hogy milyen ütemben haladnak Norbiék, úgy döntöttünk, hogy nekünk végünk van. Visszaöltöztünk játszósból civil ruhába. Krisztiánék a Kobuci felé vették az irányt, én inkább azt választottam, hogy még visszaviszem Lindának a mászófelszerelését. Nincs az az erő, amely engem rávett volna, hogy fölcipeljem a hegyre a 70 méter kötelet és a rengeteg slinget. És főleg a lábamban nincs az az erő…

Linda épp Katánál volt, úgyhogy arrafelé kerekeztem. Jó üzletet sikerült bonyolítanom: a kölcsöncuccért Kata juhtúrós puliszkáját (echt siebenbürgisch, ha ezt így írják, Kata ugyanis erdélyi vér) és egy jó bögre teát kaptam.

Sajnos a hegy attól még rám várt, bár terheimtől megszabadulva egész jól pörgött a lábam. És sikerült a mentőangyal szerepét is magamra erőszakolni: először egy horvát furgont kalauzoltam el a BAH-csomóponttól a Kelenföldi Pályaudvar felé (egész pontosan csak útbaigazítottam), majd egy szegény bringás kollégának segítettem elemet keresni. Ugyanis az Istenhegyi úton lefelé leugrott a hátsó lámpája, és rosszat sejtve tízméteres körzetben szétugrott. Az elem azonban meglett, így a srác folytathatta a hazautat Budatétényre. Nekem már csak pár méter és a kutyasétáltatás öröme maradt. Utóbbit a ház kertjében három perc alatt lezavartam, ami nem túl jó gazdás, viszont jó gazdaságos…

A szombati jóga után vasárnap ismét masszőrsulis programom volt, ezúttal a Csellengésen is meghirdetett változatban: aki lemaradt a The Human Body című változatról, az most eljöhetett a Bodies2 néven futó majdnemugyanarra. Nem-masszőr csak egy delikvens volt: ő a Túratársról érkezett. A kiállításról nem sok mindent tudok mondani. Aki olvasta az előzőről firkált soraimat, az nagyjából sejti, miről van szó. Itt a különbség annyi, hogy kevesebb a magzat, több a szervekre ragasztott felirat (ezáltal valamivel követhetőbb), és sajnos a szabadon álló testek porosabbak és büdösebbek… Az üvegbura alattiakról ez nem mondható el.

A következő csellengeni való ismét a Róka-hegyen zajlott. Ez is hasonló nyögvenyelősen indult. Hárman lettünk: Kata, Józsi és én. Katát a Rax óta ismeritek, Józsival pedig hosszú-hosszú kihagyás után végre újra találkoztunk. Vele a Grintovecet, a Hochalmspitzét, a Balaton-kört és néhány kisebb belföldi dolgot követtünk el közösen. Meg persze rengeteg falmászást.

A nyögvenyelésnek Józsi itta a levét: én is később értem oda, mint szerettem volna, Kata pedig a munkahely és a HÉV segítségével akkor járt a Margit hídnál, amikor mi épp megérkeztünk a koccanási pontra, Csillaghegyre. Innen már nem mentünk vissza érte, hanem megkértük, hogy oldja meg egyedül. Megoldotta, amiért utólag is virtuálisan csókolom a kezét. Hiszen annyira bejött szegénynek az élet, hogy végül kedve sem maradt a mászáshoz, de nem akart minket cserbenhagyni, ezért kijött csak a felszerelés átadása végett. Aztán persze szerencsére meggyőztük, hogy inkább jöjjön ki velünk, aztán majd eldönti, hogy van-e kedve. (Elárulom: lett.)

Amíg Kata megérkezett, Józsival teleteszkóztuk energiával a hátizsákot: banán – hiszen a beülő felszereléstartó fülébe épp beleillik ­–, keksz, Józsinak puding és pogácsa, nekem valami teljes kiőrlésű tönkölycsoda.

Az út bringával föl a hegyre egyszerre killer és destroy, hogy Krisztiánt idézzem-plagizáljam. Fölérve kicsit tanácstalanok is voltunk, főleg mivel a falon, amit ismertünk, minden úton másztak már. Így Linda korábbi leírásaira hagyatkoztam, hogy vajon merre keressünk könnyű falat. Majd kommunikációs helyzet elé állítottam saját magamat (pedig alapvetően még mindig nem megy könnyen idegenekhez odamenni, még ha sporttársak is): megkérdeztem, hogy mit javasolnak. Mondták, hogy amire először rákérdeztem, az nem nehéz: V-ös, legfeljebb VI-os. Mondtam, hogy vonjunk ki belőle egyet illetve kettőt. Szerencsére nagyon segítőkészek voltak. Aztán pár szót még beszélgettünk. A kedves lány, aki velük volt, megnyugtatott (vagy megnyugtatta saját magát), hogy van ám rajtunk kívül olyan, akinek ez még kihívás – és bőszen mutogatott saját magára.

Visszamentem társaimhoz, összekötöttük a bringákat, majd fölmentünk a fal tövébe. Komolyan mondom, ez a törmeléklejtő volt a nap legnagyobb kihívása a felszereléssel föl- majd lefelé. A fönt épp standot építőket is megkérdeztük, hogy jó helyen járunk-e, de a meredekségből már sejtettük, hogy igen. Mondták, hogy ezek körülbelül III-as falak. Amíg mi előkészültünk, addig ők meg is mászták az elsőt. Nem olyan régen végezték az alapfokú sziklamászó tanfolyamot (amiről én az idén mintha mégiscsak lemaradnék, mert Babcsán Gabának csúszik a programja), és most az ott tanultakat gyakorolták: standépítés, másodmászás, fölülről biztosítás… Aztán elmondták, hogy Ausztriába készülnek 12 kötélhosszas nagyfalas mászáshoz, és most azon igyekeznek, hogy a hosszúra nyúlt téli pihenő után minden rutinosan menjen. Majd átadták nekünk a legkönnyebb falat, amelyet épp akkor fejeztek be.

Én kezdem az elölmászást, majd Kata oroszból, hogy közben lehozza az általam ottfelejtett expresszeket, végül Józsi ismét elölben – immáron slingestől föl és le. Aztán mi is jobbra húzódtunk. Itt fedeztük föl, hogy itt is vannak nevek festve a falra, ezúttal piros színnel. És nehézségi fokok is, hogy megkönnyítsék a döntést. A Kínai piacot másztuk több irányból, majd a Minimax következett. Közben Kata háromnegyed kilenc tájban elindult hazafelé. Megállapította, hogy terápiás céllal érdemes volt maradnia, így egy kicsit kevesebb feszültség marad benne, mint ideérkezéskor volt.

Közben körbepróbáltuk egymás mászócipőjét, feleztünk banántot, megdézsmáltuk Kata csodálatos mézes sütijét (újabb kézcsók – főleg, mert az összes máz nélkülit kiválogatta a kedvemért), beszélgettünk és nagyon jól éreztük magunkat.

Józsival még egy fejlámpást is másztunk. Mindenképp ki szerettem volna próbálni magam azon a könnyű kihajló részen, hogy vajon elölmászásban is megy-e. Ment, bár megküzdöttem mind lelki, mind fizikai síkon a győzelemért.

Tíz óra volt, amikor Skati telefonált, hogy ők lassan szedelődzködnek az éttermes találkozó után, és köszöni az asztalfoglalást, a szervezést – és egyébként hol vagyunk. Mondtam, hogy épp most húztuk le a kötelet, és mennyivel jobb itt összecsomagolni, ahol a csillagok ragyognak fölöttünk, mint a mászóterem büdös öltözőjében, ahol maximum a neonfényt élvezhetjük.

Az utolsó fogaskerekűt mindenképp szerettem volna elérni, mert ismét tíz kiló körül lehetett a mindenféle vackom össztömege (plusz a bringa, plusz a humánerőforrás), úgyhogy elbúcsúztunk az ott bulizó, beszélgető, piknikező, sütögető és fáklyavilágító mászóktól és nem-mászóktól, majd az ésszerűség és az én pszichés korlátaim figyelembe vételével gyökkettővel leszáguldottunk a hegyről (persze azt nem is mondtam, hogy Józsinak is sikerült azóta megfejelni az aszfaltot, úgyhogy azóta ő is óvatosabb duhaj a nyeregben – de bukósisakot nem hozott, bár a mászót hazafelé fölvette).

Útközben nem sokat beszélgettünk, csak váltott vezetéssel tempóztunk. Aztán egyre jobban kikívánkozott belőlem a sok emlék. Végül hangosan is mondtam Józsinak, hogy épp a közös bringázásaink járnak a fejemben. Mondta, hogy neki is: a Grintovec. Rákontráztam az egyik téli falmászással, amikor a pókosoktól kilépve esett az eső, de volt még egy falafel a munkahelyemen. Beugrottunk, hogy megfelezzük, és amikor a kiadóból eljöttünk, akkor már havazott. Szemüvegesként ez külön kihívás volt mindkettőnknek, emiatt viszont sikerült minden piros lámpát kifognunk, mégis fülig ért a szánk. Az volt az első hó a télen. Verdiktként biztosítottam róla, hogy nagyon örülök, hogy anno a Balaton-kör kapcsán megismerkedtünk, ő pedig fölvetette, hogy annak nekifuthatnánk mégegyszer. Talán augusztusban, mert Katát is érdekelné egy többnapos változat. Aztán az ősszel fiús, egynapos program is lehetne belőle.

A Margit hídnál elbúcsúztunk, hogy ő Stone Mine City felé vegye az irányt, én pedig újabb hárompercessel lepjem meg szegény Kira kutyát (aki lassan megszokja, hogy ebben is a végletek embere vagyok: vagy többórás sétával készítem ki, vagy kénytelen a kertben intézni a dolgát, mert másra már nem futja az erőmből).

Ha sulis nap, akkor csellengéses is. Ez az elmúlt két hét termése. Most számtech kezdőknek címen boldogítottak bennünket. Szerencsére a tanárnő elengedte azokat, akik ezen már túl vannak, és aláírták a jelenléti ívet is. Ezen fölbuzdulva Danit megkérdeztem, hogy még mindig szerelmes-e a pókokba. Mondta, hogy ő igen, de a tenyere most nem, mert még mindig nem nőtt vissza a bőre. Úgyhogy elmentünk bringázni. A Szentendre-kör mindkettőnknek elég sok volt ennyire edzetlenül és ilyen melegben. Nekem az agyam is otthon maradhatott, mert gondoskodtam arról, hogy nekem se maradjon bőröm (bár én nem a tenyeremet áldoztam föl). Fehér bőrű vagyok, és ahogy mondani szoktam, garázsban (értsd: a munkahelyen) nem is lehet lebarnulni. Viszont valamennyi színt szerettem volna, így megkérdeztem Danit, hogy a meze zsebében elfér-e az én pólóm. Sajnos elfért. Egyszer még megkérdeztem, hogy nem égek-e meg, de akkor még semmi nyoma nem volt a gondnak. Aztán el is feledkeztem minderről, mert a menetszél nagyon hűtött. Summa summarum: a háromórás karika végére úgy néztem ki, mint a főtt rák. De azért így is jó volt. Dani másnapra pontosan nulla izomlázról számolt be, én picit többről, mivel még föltekertem a Béla király úti villámba (oligarcha életem első bizonyítékába), majd mintegy háromszor megtettem a földszinti lakás és a Szépjuhászné nevű 22-es buszmegálló közti távolságot. Nem szó szerint, csak távolságban. Újabb tizenkilométer.

Az úgy volt, hogy Skati mondta, hogy Ádámmal szeretnének találkozni a többiekkel is. Mondtam, hogy én nem tudom, pontosan kikkel, meg valószínűleg Beszóék elérhetőségét nem is tudom. Abban maradtunk, hogy kiírom a levlistára válogatás nélkül, hogy kicsit ismerkedhessenek velük az emberek. Aztán különmeghívót küldtem a Túratársról érkező Lídiának és Esztinek. Lídia ugyanis épp most érdeklődött, hogy lesz-e még klettersteig. Én pedig kaptam az alkalmon, hogy meghívjam egy személyes találkozóra. Mégiscsak könnyebben tud képet alkotni rólunk személyesen, mint villanylevelezés és beszámolók segítségével. (Aztán egy félmondatából mintha azt éreztem volna, hogy nem ilyennek képzelt a túraleírásaim alapján – de olyan töményen hülyének lenni magamtól nem tudok, csak ha a kasmakasi cimborám is segít.) Ezek után kíváncsi leszek, hogy Eszti milyennek lát, hisz az első „randink” (Sziget-kör, laza futás) elmaradt. Az is vicces történet, mert nem volt nálam telefon, így nem tudott elérni, hogy lebetegedett, és skip van. Így hosszú várakozás, majd mérsékelt fázás után egyedül futottam. Sebaj, majd pótoljuk.

Szóval első körben Kira kutyával átmentünk király uraméktól (Béla és Mátyás) a juhásznéhoz – ahogy a legenda szerint ők maguk is tették. Ott találkoztunk a többiekkel, mínusz Krisz és Dani – mert ők később, külön, és csak a helyszínre. Szép számú csapat jött össze, aminek nagyon örültem. Voltak olyanok is, akikkel még nem találkoztam, és voltak, akiknek ez volt az első csellengős megmozdulásuk – de reményeim szerint nem az utolsó.

Fölsétáltunk a Tündér-szikla fölötti fejtéshez, ahol egy pár épp pakolt össze. Szerencsénk volt, mert jutott hely a tűzrakó körül.  Aztán elmentünk fáért, mert nem volt húsz lelkes gyerek velünk, mint Csongor szülinapján, hogy rájuk bízzuk a rőzseszedést. Azért magunk is boldogultunk. Közben Ádám és Gyuri gyönyörű máglyát épített. Ennek örömére gyorsan csődöt mondtam a svédacél versus tűzacél történettel. Látványos szikrát igen, tüzet nem sikerült csiholnom. Nem tudom, hol lehetett a hiba – majd megkérdezem a nálamnál képzettebb pengeforgatókat, mondjuk Gábort a masszőrök közül.

Előkerültek a vörös és fehér velkámdrinkek, majd türelem függvényében ki-ki lángon illetve parázson sütögette a magával hozott finomságot. Nekem volt a legjobb dolgom: nemcsak hogy a levlista legújabb tündérével, Lídiával füstölődtem, de közben Ágosz és Krisz is sütött nekem vacsorát. Később beavattam Ádámot a hétnapos szuperintenzív durvatúránk ötletébe, amin mosolygott, hogy ehhez hordónyi combizmok kellenének – de ő is volt ilyen lelkes. Szerintem mi is meg fogjuk próbálni!

Lassan elfogadom, hogy ilyen nagy táraságban nem tudok mindenkire figyelmet fordítani. De talán nem is veszi magára senki, hiszen ki-ki talál magának társaságot. Úgyhogy ezentúl én sem fogok álmatlanul forgolódni, ha valakivel épp csak egy sziáig jutok, és maradok önmagam: kevesebb emberrel, de mélyebb értelműt próbálok beszélgetni.

Amikor már jócskán besötétedett, lekísértem Zsuzsi húgomékat (őt, Tomit és Hádész kutyát a vakokkal közösnek indult túráról ismerhetitek) és Lídiát a buszhoz. Közben szemből befutott Nyíl is. Visszafelé pedig megállapítottam, hogy egy jó beszélgetés során túl rövid a Tündér-szikla és a buszmegálló közötti távolság, míg egyedül többedszer végiggyalogolva inkább hosszú.

Mire visszaértem, a többiek is az asztalbontásra kacsingattak – hiszen Noéminek már régen ágyban volna a helye. Úgyhogy lelocsoltuk a parazsat, összeszedtük (és Bencéékkel leküldtük) a szemetet, a másfelé menőknek adieu-t intettünk, és lementünk a buszhoz. Ott az autósok elgurultak, de már jött is Ági és Karol busza, úgyhogy Kirával kettecskén maradtunk. Megint levettem róla a pórázt, és a sötét erdőn át hazasétáltunk a fényszennyezésre és a csillagokra bízva a járást. Fönt, ahol a Tündérhegyi út emelkedőből lejtőbe vált, gyönyörű kilátás és másik tűzrakóhely van. Erősen elgondolkoztam, hogy kint kéne aludni ott, ha másnak is volna kedve hozzá.

Egy óra alatt hazaértünk, de így is hajnali kettőkor feküdtem le. Pedig másnap további programmal folytattuk: a Félszigettel ebéd utáni piknikre mentünk a hűvösvölgyi vitorlázórepülő-térhez. A többiek a klubnál találkoztak, én viszont megint széthúzó szervező voltam: csak Hűvösvölgyig mentem le, mert úgyis bringával voltam.

A csapat béemvés (busz, metró, villamos) és autós része szintén ott találkozott. Innen aztán a local hero (Ági, aki pár utcára lakik) vezetésével a kék turistaúton átsétáltunk a reptérre. Ott aztán mindenki megtalálta a maga szórakozását: fociztunk, activity-t játszottunk, zsugáztunk (a snapszer nyert), majd programzárásként az Activity csapat kihívta a Zsuga csapatot egy mindent eldöntő métázásra. A végeredmény két fordulóból egységes döntetlen – ezzel megalapozva a következő csatározásokat. Zoli anyukája isteni pogácsával lepte meg a csapatot, úgyhogy elemózsiában sem szenvedtünk hiányt. Este hat óra körül indultunk hazafelé. Kati és Tibor már korábban elsietett, majd Vera és Gyuri kilépett, hogy odaérjenek a következő programjukra. Mivel én is 7 órát mondtam Daninak a Kopaszi-gátra, hogy végre megbeszéljük a szlovéniai legózás részleteit, így nyeregbe pattantam. Lefelé ismét megállapítottam, hogy a céklakrossz a könnyű terepen van igazán elemében, és én is egyre inkább az erdő illatát választom az országutak szmogos levegője helyett.

Este Danival a részletek kidolgozásába bonyolódtunk. Ennek hamarosan a levlistások isszák meg a levét, ugyanis nemsokára kész a végleges ajánlat. Sajnos a rafting miatt nem lesz olcsó (talán a legdrágább csellengés evör), de kalandos, programban gazdag tíz napot szervezünk nektek.

Címkék: Ajtonkivul Maty Csellengés





*** Túratárs.com - Túra és Túratárs kereső közösségi oldal ***

Rendszerünkön keresztül a túrát és egyéb outdoor programokat kedvelő emberek megismerkedhetnek egymással, közös túrákat szervezhetnek melyet a túranaptárban helyezhetnek el vagy együtt csatlakozhatnak egyéb szervezett túrákhoz. Az oldalon lehetőség van saját profil kialakítására, melyen keresztül a tagok bemutatkozhatnak egymásnak, illetve feltölthetik kedvenc túrafotóikat. A kapcsolatfelvételről üzenőrendszer és chat gondoskodik.