Ezt a túrát eredetileg Judittal és 4 munkatársammal terveztem megtenni, legfeljebb néhány plusz ember részvételével. A tervek aztán módosultak, a 4 kolléga kénytelen volt visszamondani, így a létszám jelentősen megcsappant. Meghirdettem az eseményt neten több helyen is és meghívtam pár régen nem látott barátomat, akik közül ketten el is jöttek. Összesen végül hatan vágtunk neki a távnak, és így utólag nem is bánom, hogy nem voltunk többen, mert pont jó volt ez a létszám. Ebből a hatból öten többé-kevésbé már ismertük egymást, és egy "külsős" volt a csapatban.

Az időpontot már jó előre beírtam a naptárba, és bíztam benne, hogy hacsak valami igazán rendkívüli esemény nem történik, akkor semmi nem jöhet közbe, talán még munkahelyi kavarás se. Július 7-én hajnalban indultunk a Keletiből. A vonatjegyek megvétele külön macera volt, különösen a helyjegyek miatt, és hiába én vettem meg mindenkinek egyszerre a jegyeket (bizalmi kérdés: ha nem a barátaimról lett volna szó, nem vállalom előre utalás nélkül!), azok nem egymás közelébe szóltak. Ennek az lett a következménye, hogy hatodik társunk, akivel akkor találkoztunk először, pont külön ült tőlünk, így várnunk kellett alaposabb megismerésével.

"Nulladik" nap

Bethlenben (Beclean pe Somes) szálltunk át, addig légkondis, kényelmes vonattal mentünk. A csatlakozásunk egy nem túl tiszta, de a célnak tökéletesen megfelelő, meglepően zsúfolt vonat volt. Akkoriban tombolt itthon a meleg, és jól esett egyre magasabbra jutni a havasok körüli völgyekben. Szalancáig mentünk (Dealu Stefanitei), ahol egy meglepően kedves kis állomás fogadott minket. Rövid szedelődzködés után térkép, GPS és útikönyv alapján (Erdély hegyei sorozat) nekivágtunk az útnak. A GPS-re az openmaps.org térképét töltöttem fel a radnaihavasok.ro adataival kiegészítve, de a technika megviccelt, így hiába szerepelt a GPS kártyáján minden feltöltött adat, nem jelenített meg mindent. Ez a későbbiekben jelentett problémát.

Tanulva a tavalyi év hibáiból, azért estére időzítettem az érkezést, mert éjszakai vonatozás után, hajnalban útra kelni: önsanyargatás. Az első éjszakázásra alkalmas helyen (ez a falu szélétől nem messze, a patak túlsó partján levő sima, füves terület volt, ahol kényelmesen elfért 4 sátor) tábort vertünk. Zoli a kajáját kiakasztotta egy ágra egy szatyorban a patakmeder fölé, gondolván ott úgyse bántja semmi - tévedett. Eredetileg én akartam megviccelni, azonban ehhez lusta voltam - helyettem valószínűleg egy kutya szedte le a szatyrot és ette meg belőle a kolbászt. A paprika nem kellett neki. Az általunk a sátor előterében hagyott vacsora maradékát tartalmazó edényeket nem bántotta semmi, bár egy kicsit tartottam tőle. Nem akartam kidobni az ételt, inkább lefóliáztam az edényeket, úgy tűnik, egyszer bevált. Azért kicsit tartottam a kutyáktól, medvéktől.

átszállás utan a vonatból I.

átszállás után a vonatból II.

átszállás után a vonatból III.

itt még eltéveszthetetlen a jelzés

a falu (Szalanca) szélén I.

a falu szélén II.

Óráinkat átállítottuk a kelet-európai időre, és úgy egyeztünk meg, hogy 6 előtt nem kelünk fel. Az első, aki 6 után ébred, felkel, és "kíméletes" zörgéssel, felriasztás nélkül ébreszti a többieket. A reggeli készülődés, reggelizés, táborbontás minden reggel 1,5-2 órát vett igénybe, de ugye nem megőrülni jöttünk, hanem kipihenni a mindennapokat.

Első nap

Az út eleinte a patak partján emelkedett és jól követhető volt, majd egy frissen vágott egykori erdőnél egy teljesen oda nem tartozó piros jel mutatta, hogy az út jobbra kanyarodik. Azért volt zavaró kicsit a piros sáv, mert mi a kék háromszög jelzésen mentünk. Ez a kanyar nagyjából megfelelt az útikönyv leírásának és a térképnek is, ezért követtük. A jelzés a későbbiekben egy hosszú szakaszon eltűnt, de az út, amit a térkép és a terep alapján követtünk, megfelelőnek tűnt irányát tekintve, és nagyjából illett rá a könyv leírása is, miszerint egy oldalgerincen kellett emelkednünk. Azért többször próbáltam ellenőrizni a GPS-en is, hogy jó helyen vagyunk-e, de az is megnyugtató helyen mutatta a helyzetünket jelző nyilacskát. 10:15 körül értünk ki az erdőből az első legelőre, ahol becsatlakozik a piros sáv jelzés is, ami végigfut a főgerincen.

háttérben a Cibles

kaszáló

A térképen is jelölt forrásnál vizet vettünk, rácsodálkoztam az itatóvályúban lubickoló hatalmas férgekre, tízóraiztunk, néztük a tájat. Előttünk a távolban jól kivehető falvak hevertek, a völgy túloldalán pedig a Cibles magasodott. Itt találkoztunk egy skót családdal, akik négyen, egy öt és egy hét éves gyerkőccel járják a hegyeket, most éppen Erdélyt. Indok: itt még elég "vadak" a körülmények, nem úgy, mint otthon. Később még többször összefutottunk velük, ők is a főgerincet tervezték végigjárni.

pihenő a főgerinc mellett

a vályúban

Mire a Kisbérc oldalán az út legmagasabb pontjára értünk, tőlünk keletre vihar tombolt. Innen ereszkedve egy szakaszon nem volt egyértelmű a jelzés iránya, találtunk valami piros festéket egy fán, de ez lehetett erdészeti jelzés vagy a megyehatár is (a megyehatár elég sűrűn fel van festve, egybeesik a főgerinc vonalával, így sok helyen jól pótolta a turistajelzést). Ráhibáztunk, ereszkednünk kellett a kérdéses elágazásban. Az út a fakitermelés és saját meredeksége miatt omladékos, nehezen járható volt, az amúgy rövid szakasz leküzdése is sok időt vett igénybe.

a lányok a vihart nézik

A Kisbérctől K-re, a térképen is jelzett esztenát elhagyva a jelzés eltűnt, hiába kerestük. Hosszas keresgélés után is csak a megyehatár jelzését találtuk meg, az útikönyvben szereplő szekérútnak nyoma se volt. A GPS térképe is cserben hagyott, ugyanis ezt a szakaszt éppen nem méltóztatott megjeleníteni, így a közelgő vihar által is sürgetve, birkacsapásokat követve, a GPS iránytűje alapján kezdtünk átvágni a fenyvesen. Itt később megtaláltuk az említett szekérutat, de azon karvastagságú fenyők nőttek. Később láttuk a helyes utat, amit így utólag a digitális térképpel is egyeztetve követnünk kellett volna: ez a jelzés eltűnésétől északra fut, a fenyves szélén, a Kisbérc északi oldaláról jön le. A sűrű fenyvesből kiérve is ezt az utat találtuk meg, és ezen haladva egyenesen éjszakázóhelyünkre, a Köves-hágóba értünk.

ez után tűnt el a jelzés

Itt szembesültünk a vízhiány problémájával, ugyanis hiába kerestünk, nem találtunk forrást. Végül kis helyi segítséggel a hágótól D-re, az utat követve egy azt keresztező patakból hordtuk fel a vizet, és forraltuk ivóvíznek illetve főztünk belőle. Fürdésre viszont tökéletes a patak, a beton "víznyelőjébe" nyakig be lehet állni az út előtt, alapos mosdás céljából.

Később a skótokkal beszélgetve kiderült, hogy ők a hágó túloldalán, tőlünk talán pár száz méterre sátoroztak, egy forrás mellett...

Itt, a hágóban engedte el a gázt a "gazdaságos" gázfőzőm, amit azért hoztam magammal, mert sokkal jobb az égőfej kialakítása, mint az úgymond "márkásnak". Másnap az összes palackot kilyukasztottam, hátha nem az égőnek van baja, legalább könnyebbek lettek azok is. Kővel laposra kalapáltam őket a könnyebb szállíthatóság érdekében. Szerencsére Évinek elhoztam a másik a gázfőzőmet is kölcsönbe egy 450 g-os palackkal, így az elég volt végig három főre is.

Második nap

Rendes időben, hatkor keltünk, a szokásos szöszmötölés után elindultunk. Ez a szakasz szerepelt a GPS-ben is, de sok hasznát nem láttuk. Az útikönyt talán "csodálatos" jelzővel illeti az Áfonyás-tavat, így azt a döntést hoztuk, hogy megnézzük. Ehhez le kell térni a jelzésről, azonban bíztam benne, hogy ez szintvesztéssel nem jár, és a tó után tudjuk folytatni az utat a főgerincen. A tavat könnyen megtaláltuk, és partján, nevéhez hűen, belaktunk áfonyából. A tó maga tényleg gyönyörű, a környéke lápos, szitakötőkkel, érdekes növényekkel. Mámorkát nem találtunk, de azért figyelmeztettem a többieket is, hogy jól nézzék meg az "áfonya" levelét, nehogy mellényúljanak. Jó hosszú pihenő után az utat a megyehatár jelzését követve folytattuk a főgerincre. Eleinte csak úgy a terep alapján, amerre emelkedik, majd találtunk egy felhagyott szekérutat is, ami azonban jól járható. Ez az Öregbérc oldalán, nem sokkal a csúcsa előtt visszavitt minket a jelzésre.

az Áfonyás-tó

még ez Öregbérc előtt, távolban a Pietrosz

mögöttünk a Kisbérc, ugyanonnan

Az Öregbérc csúcsán találkoztunk a skót családdal, akik nem nézték meg a tavat, hanem a jelzést követve megelőztek minket. Mire odaértünk, már indulni készültek. Ugyanitt találkoztunk egy lengyel csapattal is, akik nagy boldogan "vengerszki-ztek" egymás között, miután bemutatkoztunk.

Tízórai után, fogyó vízkészlettel mentünk tovább.

Vizet a Batranei-nyeregnél vettünk, de kicsit földízű volt, és nehezen is fértünk hozzá. Jól feltankoltunk, aztán később alig ittunk belőle, csak cipeltük. Az út további részén, főleg a Gropilor csúcs és a Rebra-nyereg között az út mentén sokkal jobb források voltak.

a Gropilor alatt valahol

ez lehet a Gropilor

A Rebra-tavat megpillantva elbizonytalanodtuk, az egész el van láposodva, a partján egy frissen épült esztena áll, sátorozásra alkalmas hely csak távolabb van. Amikor a skótok megpillantották, tovább is álltak a következő sátorozóhelyre.

Mi lementünk a kőfolyásos kék jelzésen egy arra alkalmasnak látszó helyre, ahol sátorozni szándékoztunk. Mi még a sátrakkal voltunk elfoglalva, mire a csapat legrutinosabb "versenyzője", Pista, már mondta is, hol találjuk a forrást, ami se a térképen, se a GPS-ben nem szerepelt: a tó keleti felén, a sziklák tövében, a tóhoz vezető erek legszélesebbikének fakadásánál.

Az este nyugodtan telt, este "mozival": birkák vonulása a hegyen. Szinte páholyból nézhettük, ahogy a sátraink között átvág a nyáj, igazi 3D!

"képernyőkép" a moziról

Címkék: Radnai Gerinctúra Sátor