Amikor fiaim még iskolások voltak, rendszeresen szerveztem nekik és pajtásaiknak gyerek-túrákat. Azon a tavaszon úgy esett, hogy háromszor is jártam a Visegrádi-hegységben a Vízverés-nyereg felé és minden alkalommal találkoztam muflonokkal is. Némi töprengés után rá jöttem, hogy az állatok a meleg, déli lejtőkön sütkéreznek, s ha megugranak, mindig lejtőn felfelé menekülnek. Ez a megfigyelés adta aztán az ötletet, hogy a következő hétvégére tervezett gyerek-túra programjába beírjam: 11 órakor találkozás a muflonokkal!

Nem tudom már, hogy a szép időnek, vagy a beígért muflonoknak köszönhetem, de akkor jött el velem a legtöbb gyerekes család. Visegrádról Pilisszentlászlóra mentünk. Megnéztük a római kori romokat. Meséltem nekik a hajdani őrtornyok láncolatáról. Aztán a várba is benéztünk. Ahogy telt az idő, és közeledett a 11 óra egyre türelmetlenebbek lettek a kölykök. Próbáltak faggatni:

-         Géza bácsi! Mikor jönnek már a muflonok? És biztos, hogy ott lesznek? De azok elmennek addigra! Oda tetszett őket kötözni egy fához?

A nap sütött, az előző napi eső hatására a hegyek pipáltak. Nekem csak arra kellett vigyáznom, hogy a csapat pontban 11 órára érjen a gerincnek arra a szakaszára, ahol az állatok tartózkodni szoktak.

¾ 11-re tető fokára hágott az izgalom. A gyerekeknek elmagyaráztam, hogy mostantól aztán csendben kell haladnunk. Ez volt nekik a legnehezebb, de a cél érdekében mindenre hajlandók voltak.

Aztán…   ágak roppantak…   vesszők surrogtak…   és 11 előtt három perccel alig kődobásnyira előttünk, szép kényelmesen átballagott az úton hat csigaszarvú kos.

A nebulók tátott szájjal, földbe gyökerezett lábakkal bámulták a csodát…

…és a túra után hónapokig félistenként tiszteltek…

                                   X                            X                             X

2008. júliusában szakosztályunk egyik szép korú túravezető nője a Magas-Tátrába szervezett túrákat. Egyik nap a Kőpataki-tónál, a ház gondnoka figyelmeztette őket:

-Vigyázzanak, mert a magisztrálén reggel medvét láttak.

Nevetve mondták rá:

- Ők tizenhárman vannak, ha egyet közülük meg is enne a medve, még mindig maradnának tizenketten!

Aztán, úgy esett a dolog, hogy a háztól alig húsz percnyi járásra valóban szembe cammogott velük a mackó. Mit tesz ilyenkor a jó túravezető? Levette a nyakából a fényképezőgépét és lefotózta. A tányértalpút ez nem zavarta. Szép kényelmesen odasétált Ilonkához, előbb a bakancsát szagolta meg, aztán a zsákja után érdeklődött. - A túratársak alig pár lépésre tőle kővé meredve figyelték az eseményeket. – Végül jól megnézte őket, s elballagott a gyalogfenyőben.

Férje itthon már dicsekedve mesélte:

- Most már bárhova el merem engedni! Hisz még a medvének sem kellett!

                                  X                                X                             X

A harmadik történetem Szabó Gabival történt meg, aki már harmincegynehány éve túratársam, és szavahihető embernek ismerjük.

A nyolcvanas évek derekán a Budapesti Hegymászó Bizottság a Hegymászók Tavaszi Tájékozódási Versenyét minden évben a Véres-kői emléktúra napján, a Vörös-kő környékén szervezte.

Egy ilyen versenyen vett részt barátom. Öt percenként indították a csúcs melletti faházból a résztvevőket. Az első pontok még könnyebbek voltak, s az ember a kartonra való bélyegzés után igyekezett tovább iszkolni, hogy a konkurens versenytársak ne láthassák meg már messziről a lombtalan, ritkás erdőben a bóját. Gabi futás közben nézte a térképet, számolta lépést, aztán pár pillanatra feltekintett, hogy merre is haladjon tovább. Épp egy szárazárkot keresztezett. Kidőlt fákat kerülgetve, kőről-kőre ugrálva igyekezett előre haladni, míg az egyik kő meg nem mozdult alatta. Ez a kő azonban nem csak megmozdult, hanem lábai nőttek, talpra – azaz hogy csülökre – pattant, és hangos visítással tova rohant…

A fiúnak még megijedni sem volt ideje, olyan hirtelen történt a dolog. Már rég elhalt a csörtetés robaja, mikor kiverte a víz, és ráeszmélt mi is történt vele. Az árok alján – több nagyobb méretű andezit szikla között – békésen szunyókált egy vaddisznó. Még arra is volt gondja, hogy néhány lehullt falevéllel betakarózzon. Nem csoda, hogy méltatlankodott, amikor Gabi a bordái közé tiport…

                                        X                         X                        X

Utolsó mesém a Fogarasi-havasokban történt 1969 júliusában. Tíz fős csapat tagjaként vágtam neki az Olt völgyéből, hogy hat nap alatt bejárva a gerincet tovább menjünk a Királykőbe. Salgótarjánból, Borsovitz Jóska bácsinak volt a legnehezebb a zsákja, mégis ő volt a legfürgébb közöttünk. Út, és jelzés hiányában a patak medret követve igyekeztünk előbbre jutni a kárpáti-ősrengetegben. Nekem még sikerült egy darabig a nyomában maradnom, aztán egy hajlatban én is szem elől tévesztettem. Nem is láttuk többet…

A tíz napos túráról haza térve, túravezetőnk a következő táviratot küldte a bányászvárosba:

-         „Értesítést kérek! Lajos”

Pár nap múlva meg is jött a kimerítő válasz. Ebből megtudtuk, hogy Jóska bácsi a bükkösben a gerincet elérve iránytűjével és térképvázlatával helyre rakta magát. Aztán visszaindult, hogy nekünk is elmondja. A gerincen haladva megmozdult előtte egy bokor. Ő hazai tapasztalatok alapján szarvasra, vagy disznóra gondolt. Egy öklömnyi követ dobott arrafelé, s közben haladt tovább. Ekkor előtte 2-3 méterre egy medve állt fel… (Valószínűleg mi hajthattuk fel a mackót)

Úgy gondolta társunk, jó lenne ezt a távolságot növelni, ezért a gerincről lefordulva futásnak eredt – már amennyire 27 kilós hátizsákkal futni lehet. (Jól döntött, ugyan is a medve első lábai rövidebbek, így fölfelé és vízszintesen nem kelhetünk vele versenyre, de lefelé gyorsabbak vagyunk nála.)

Úgy 30 méterre egy kidőlt fenyőtörzsnek menve gondolta magát lefékezni. A fa azonban már régen elkorhadt. Szétfröccsent előtte, és ő legurult a lejtőn. Jó 150 méterrel lejjebb a patakmederben tapogatta végig magát, de csak zúzódásai voltak…

Ez még délelőtt történt. Napközben beszedte a nála lévő idegnyugtatókat, s estére elérte az Olt völgyét. Éjfélre járt az idő, mire hidat talált, s harmad napra otthon volt Salgótarjánba. Felesége szerencsére csak egy hét múlva került elő valami gyógyfürdőből, s ő bölcsen hallgatott élményeiről.

Következő évben aztán ő vezette a Fogaras túrát, s barátaival bejárta a gerincet.

Címkék: Disznó Mackó Muflonnal