Túra és Túratárs kereső közösségi oldal
Üdv a Túratárs-on, jelenleg Vendégként vagy itt. Jelentkezz be vagy Regisztrálj itt <<<
TÚRATÁRS CHAT | RAKJ A KEDVENCEKBE
TÚRABLOGOK  
 



Rax szótár A-tól D-ig (4-6. nap)
2012/08/25 10:33:35 Küldte: Maty

Reggel kicsit lassan vakarjuk össze magunkat. Ennek, a hosszú útnak, a shoppingolásnak és a rengeteg apróbb eltévedésnek köszönhetően valamikor 11 óra felé érünk a valaha szebb időket látott Gasthofhoz. Megnézzük a 00-t, aztán nekiindulunk, hogy a mászókalauz alapján megközelítsük a falat. Az elején még megy, aztán nem egyértelmű számunkra, hogy merre visz tovább az út. Pár próbálkozás után inkább feladjuk – így is kicsit későre jár. Az Einhornhöhle ki van táblázva, az pedig egy másik C-s úthoz visz, így bizalmat szavazunk neki. Közben eljövünk a Zischkasteig táblája mellett, de azt lefelé terveztük, úgyhogy most folytatjuk a Währinger felkeresését. Kicsit random közlekedünk az ösvényeken, de egy létrába botolva elégedetten mosolygunk össze. Főleg amikor a szemből érkezők biztosítanak róla, hogy ez visz a beszállóhoz. Az Egyszarvú-barlang ugyan zárva van, de egy kis információs kiadványt azért elhozunk Ausztria barlangjairól. Az is megérne egy kiruccanást...

Hamarosan elérjük a fal alját, ahol sok nittelt út és a drót fogad bennünket. Mivel nincs kötelünk, és nem utolsó sorban vasalni jöttünk, így a tábla tövében megkezdjük a beöltözést. Kri már meg sem lepődik a C-s, függőleges kezdőfalon. (Némi kétséget azért látok a szemében, hogy menni fog-e – de tudom, hogy menni fog. Nincs választása, ez most ilyen demokrácia.)

Beszállok az útba, mögöttem Kriszta akaszt, csattint, erőlködik. Elégedett mosollyal lép ki mögöttem a párkányra. Azért bizonyára emlékeztek a mosoly, az őszinteség és a villamossín összefüggésére – hát, most ez is valami olyasmi.

Egy B-s rész követően újabb felszökellés – ez már rutinosabban megy –, majd újabb vízszintes szakasz. Végiggyalogolunk a valavolt barlang maradékán, kitöltjük a falkönyvet, nyomok a Rax térképemre egy pecsét – ha már a Hohe Wandról csak nyomtatott vackaim vannak. Nem egy látványos darab, de mivel a Fischerhütte után ez a második tintafoltom, innentől azt hiszem, gyűjtőnek számítok...

Most jön az út legizgalmasabb része: ki kell lépni a semmi fölött egy létrára, ami újabb biztonságos helyre visz – viszont a semmiből indul. Jóelőre fölkészítem rá a mögöttem haladó főszerkesztő asszonyt. (Nevezhetjük úgy is, hogy jól beparáztatom fölöslegesen – de nem ez a szándékom vele.) Aztán ahogy próbálok neki verbálisan segíteni, nem tűnik úgy, hogy bármi gondja lenne a létrára.

Ezután már csak könnyebb részek követik egymást, mígnem kiszállunk az útból. A nagymama és az unokája, akikkel odalent találkoztunk, szintén most ér föl. Beszálgetünk egy keveset, majd nekivágunk az ereszkedésnek.

Lefelé sikerül egy elég könnyű ösvényt kifogni, így hamarosan ismét a Zischkasteig táblájánál állunk. Hát jó, akkor legyen ez, ha folyamatosan ezt dobálja a gép. A www.klettrsteig.de szerint úgyis nagyjából egyforma nehéz ez és a Ganghofer. Akkor majd lejövünk azon.

A Zischka eleje nem tetszik egyikünknek sem. Olyan meredek, mint amikor idehaza a Kevélyeknek vágsz neki – 90 fokkal a normál úthoz képest. Aztán szép lassan elkövesedik, elsziklásodik. Megértem, miért ír egymínuszt a falrajz. (És itthon megtudtam, hogy drót sincs rajta – a betűs szakaszokon sem, mert a számozotton ugye alap...)

És akkor megjelenik A Jel. Ott figyel az egyik sziklán. Csendesen, nem hivalkodóan, de határozottan ott van! Csak két pont az egész, meg előtte két betű. Piros. Így fest (merthogy festve van): G. H. Nem vagyok a topon (de nem vagyok topless sem, az majd a csúcson jön), mert gondolkoznom kell, mit is jelent. Aztán rájövök. Igen, a Ganghofer! Hát akkor balra át! Nemsokára feltűnnek a drótok, majd ott állunk a következő beszállónál. Dani és Lídia megy elöl – a sisakot persze elfelejtik föltenni. Amíg Kriszta cirkuszi mutatványba kezd: beülőt húz, a meredek domboldalban. Ezen felbuzdulva megpróbálkozom a lehetetlennel: beülőben pisilni egy 45 fokos lejtőn. Nem megy könnyen, de azért sikerül. Hiába, a rutin meg az évek – ahogy Gyurcibá, a legkedvesebb edzőm szokta mondani.

A kis közjáték után (amelyért elnézést kérek a kevésbé naturalista beállítottságúaktól – legközelebb majd virágszedést írok, hátha utólag megvágnak 50 eurúpiára a természetet védő vadvirágőrök) a fiatalok után eredünk. Ahogy küzdünk, mint disznó a jégen, Dani kiáltását halljuk: „Ez nem is C-s!” És valóban: az igazsághoz hozzátartozik az a két áthajló lépés is a C-s szakasz közepe-végén. Ehhez képest a mászókalauz a Währinger előtt említi – pedig nem ábécérendben halad.

Egy részen kiülök az út mellé, kiteszem magam a rövid pihenőszárra, és lógok a semmi fölött (Puszi, Anya!), hogy Krisztának segítsek, ha kell. Most is elég a lelki támasz, szépen megoldja a legnehezét, a kulcslépést is. Ezt az utat is hamar megmásszuk. Jöhet a topless: Danival napozunk egyet, közben ebédszünetet tartunk.

Mivel a Zischka már fölfelé sem dobott föl bennünket, egy épp arra járó bringástól megkérdezem, hogyan jutunk le értelmesen. Elmagyarázza, hogy az elágig egy út visz, ott ő balra, mi jobbra. Mint kiderül, ráirányít bennünket a Drobilsteigre. Elnevezzük Debilsteignek, majd ennek megfelelően működünk tovább: ostobábbnál ostobább poénokkal szórakoztatjuk egymást. Lényegtelen apróság, de az út gyönyörű, néhol egészen szűk helyen, létrákon ereszkedünk lefelé, amíg el nem érjük a már ismerős utat. Innen visszatipegünk az autóhoz, hogy átfurikázzunk a következő állomásra.

Szűk erdészeti úton haladunk, amilyeneket a hazai ralipályákról már jól ismerek. Azonban most én vagyok a sofőr – de kellő gyakorlat híján nem teszem kockára a társaim életét. Kulturált közlekedéssel érünk Zweiersdorfba, ahol a falu központjában, egy panzió parkolójában állunk meg. A tábla a Springlessteiget jelzi. Irányban jó lesz, később majd megkeressük a Steirerspurt. A fogadóban ugyanis még hírét sem hallották az utóbbinak. Az információs tábla sem jelzi – az én térképemen azonban rajta van. Gyerünk!

A nagy lelkesedés hamar alábbhagy, ahogy a zöld jelzést követjük. A falut elhagyva a Zischkához hasonlóan egyre meredekebben emelkedik az út, miközben a fal nem akar közeledni. Közben lessük a térképet, mert mindenütt csak a Springlessteig van kiírva, a Steirerspur sehol. Még egy bringást is megállítok (ismét meg kell süvegelnem az osztrákokat: a bácsi lassacskán eléri a nyugdíjkorhatárt, de még mindig nyeregben ül), de ő sem hallott a Steirerről. A Seiser Toniról legalább lebeszél az elágazásban, ez is valami. Így az eredeti terv szerint érjük el a fal tövét. Válaszút elé kerülünk: vagy érzésből követjük az egyik vagy a másik színjelzést, vagy fölmegyünk a Springlesen a Hubertushausig és megkérdezzük, vagy vert seregként visszavonulunk.

Elsőre a kék jelzést választjuk, de hamar rájövünk, hogy nem oda fog vezetni. A térkép ugyan túl kicsi felbontású, de most mintha ebben erősítene meg. Itt egy kicsit össze is zördülünk, mert mindenkinek minden mindegy, én viszont szeretném, hogy ők is jól érezzék magukat. Végül a Springles sárga útjának megmászása mellett döntök. Az legalább biztos. A-s mászóút, az utolsó szakaszon drótbiztosítással. Előtte az idáig tartó küzdelem, amit senki nem szeret, mert alapvetően akasztani jöttünk, nem szenvedni. De mivel ez az ára, nincs választás. Azért itt már kellemes az út: drótok és sziklák adják a környék nagyját, miközben óriási fák árnyékolják a hegyet.

Hamar fölérünk a fennsíkra. Hasonló kép fogad, mint a korábbi csúcsra érkezésekkor: zöld füves placc, mellé itt épp menedékház jár. Sajnos zárva van, így továbbra is rejtély marad számunkra, hogy létezik-e egyáltalán a kinézett mászóka. Ekkor érkezik egy deres homlokú terepfutó – ugyanott, ahol mi is! Természetesen ő sem tud segíteni. (Aki már nem bírja a feszültséget, annak elárulom, hogy milyen bénák voltunk: csak itthon vettem észre – amikor Linda elmondta, hogy ők már jártak ott, majd rágugliztam, végül újra átlapoztam a kinyomtatott topókat –, hogy még falrajzunk is volt. Ott böktük el a dolgot, hogy a beszállás és a kiszállás is fönt van a fennsíkon. Amikor megláttam, már tudtam, hogy kifejezetten kinéztem ezt az utat... Sebaj, legközelebb megmásszuk ezt is.)

A vészjósló felhők miatt megkérdezzük, hol jutunk le a legkevésbé meredeken. Hosszan körbe. Szerinte 20 perc. Szerintünk nagyon nem, de azért majd ott ereszkedünk, ahol javasolja.

Elfogyasztjuk a csúcscsokit és a magunkkal hozott mindenféle rágcsálnivalót. Két falat között fényképezkedünk, de a villámok cselekvésre késztetnek bennünket. Összekapkodjuk magunkat, majd nagyon gyors gyaloglásba kezdünk, amely aztán átmegy erőltetett menetbe. Így sem ússzuk meg az égi áldást. Kriszta megnyeri a legnagyobb tanulságot: magashegységben mindig kell esőkabát. Még akkor is, ha induláskor egy szem felhő sincs az égen. A holy saviour szerepében Lídia tetszeleg, akinél itt van a fröccsöntött kabátja is, így mind megússzuk szárazon.

Lefelé lekukkantunk a Wildenauer Klettersteig kiszállásánál. Vad, de nem csak a legelő a nevében. D a javából! Ez vár ránk utolsó nap. Sok idő nincs gyönyörködni, az eső kerget bennünket.

Rövidítünk egyet, aminek nagy meredekség az ára. Most már azonban semmi nem számít, csak érjünk le! A dolog nem olyan vészesen soká megtörténik (nekünk mégis egy örökkévalóságnak tűnik). Ott állunk a szabadnapos Seiser Toni udvara előtt. Úgy látszik, ma minden zárva van. Sebaj, ilyen időben úgysem szeretnénk igénybe venni a medencéjüket...

Hirtelen föltűnik, hogy már nem is esik, csak a fák koronájáról fújja ránk a vizet az enyhe szellő. Összenézünk: Húsz perc?! Aha... Az ebből fennmaradó mínusz negyven alatt még két falut és egy erdőt kellene magunk mögött hagyni. Yes you can; menni fog!

Nem is húzzuk az időt, mert lassan esélytelenné válik, hogy világosban megleljük az autót. És mivel sötétben minden fehér Ford Fiesta fekete, az esőkabátok elpakolása után tempózásba kezdünk. Követjük a dózerutat, majd amikor hirtelen eltűnik, az egyenesen továbbvezető ösvényt. Negatív. Az ösvény elfogy, mi pedig ott állunk egy ligetes rész kellős közepén, természetesen tanácstalanul. A netről nyomtatott térképem nem elég részletes, hogy bármit kisüssünk belőle (instant karma a szerzői jog sárba tiprásáért). Tud valaki 1:25000-es Hohe Wandot valamelyik kiadónál?

Visszamegyünk a dózerútra – milyen ismerős, megint eltévelyegtünk... Ott aztán random megindulunk jobbra, a talpunkkal valami ha-akarom-ösvényt taposva. Jól tesszük, mert hamarosan egészen jobbra tőlünk feltűnik a valahol elveszített turistajelzés. Megrohamozzuk, hogy aztán többé szem elől nem veszítve kiérjünk az erdőből. Lefelé jót beszélgetünk Lídiával. Végre erre is jut idő, nemcsak lihegni fölfelé és koncentrálni a dróton.

A faluban – természetesen – ismét zsákutcába botlunk. Nem nagy vargabetű, meg most már oly' mindegy... A búzamezőn azért nem vágunk át. A kis herceget juttatja eszembe, akárcsak a rókának, és ezzel régi barátságokat, elmúlt szerelmeket. Pisiszünet után, a két falu között ebben a keserédes nosztalgiában andalgunk Danival. Mindketten el vagyunk fáradva, de élénk beszélgetésbe kezdünk. Megfejtjük Az Élet, A Világmindenség Meg Minden kérdését – de nektek nem árulom el.

Már egészen besötétedik, mire elérjük az autót. A slusszkulcs lyukát azért sikerül kitapogatni. Most Kriszta vezet, én navigálok, a többiek hátul hamar bevágják a szundit. A világ legrosszabb szóvicceit toronymagasan alulmúlva (azért jelentéstanilag figyelitek ezt a szóösszetételt is, ugye?): Szundi két apródja. De ezt inkább le sem írtam, jó?

Gloggnitz pont olyan, mint Kecskemét: akárhányszor is járok ott, mindig sikerül elkavarni... Ennek következtében megérkezünk a tegnap kihagyott vár tövébe. Magánút, magántulajdon, tilosazá. Köszi! Büntetésből megeszünk egy fél zacskó Snickerst. A logika emögött: 11-kor már úgysem fogunk főzni. Követve a megkezdett ösvényt Danival kekszet zabálunk, közben pedig a másnapi Haidsteigen vigyorgunk. Hamar le kellene feküdni – de azt már rég bebuktuk. Minden mindegy alapon szóba elegyedünk a trabisokkal. Kiderül, hogy ők segítettek a sátrunkat átemelni az első elázáskor. Sziklát mászni jöttek. Rummal kínálnak, de az nekem sosem csúszott, így kihagyom. Sok hasznos infót megosztanak velünk. Olyan jó, amikor ennyire segítőkészek az emberek! Most például megtanuljuk, amit ők hosszú évek megfigyeléseinek köszönhetnek: ha Raxisztánban a felhők a kápolna és a Turmstein felől jönnek, akkor a vihar csak tisztetetét teszi, elvisz pár száradó törölközőt és alsógatyát, majd amilyen hirtelen jön, olyan hirtelen megy. Azonban ha a patak folyásirányából jön, akkor lesz nemulass! Az többnyire megáll a hippitanya fölött, és addig nem is mozdul tovább, amíg egy csepp víz is van még benne. Olyankor talán célszerűbb csomagolni, nyomni egy újratervezést és go home. Aztán megtudjuk, hogyan alakult ki a sátortábor. Bölcs módon az osztrák hatóságok nem szembeszálltak az egyre több vadkempingezővel, hanem odaadták nekik a kempinget: ez a tiétek, itt randalírozatok, és a táj többi részét tartsátok tiszteletben. És láss csodát, működik. Mikor lesz itthon ilyen?! Az utolsó esti mese pedig a Gaislochsteig kiszállásánál található menedékházról szól. Egyszer érdemes lenne beköltözni, és onnan csillagtúrázva fölfedezni a Rax-fennsíkot. Mert az is szép, nem kizárólagos dolog ám az útvasalás...

Elbúcsúzunk honfitársainktól: ők leköltöznek a valamivel eldugottabb sátrukhoz, mi bebújunk a sajátunkba. Most már tényleg nagyon hamar nagyon sokat kellene aludni, mert mindjárt csörög az óra. Haidra föl!

Mondtam, már csörög is. Halljátok? Gyorsan főzök egy paradicsomlevest (még mielőtt a maradék is elmászik) és valami tésztát. Ez a tegnapi vacsora, a mai reggeli vagy az előre hozott meleg ebéd – ki-ki döntse el. A lényeg, hogy energia a legnehezebbnek ígérkező mászásunkhoz. Krisztával szomorúan állapítjuk meg, hogy a hasmars nem múlt el. Desszertnek széntablettával öblítjük le a korai ebédet, de így is fejenként három trónralépés jut a rajtig.

Az autóban ülve megbámuljuk a falat, ahol nemsokára mászni fogunk. A HoTaRo 1-es könyv itt most nagyon jól megmutatja, hová kell mennünk. Gond nélkül idetalálunk. (Nem úgy, mint a Hohe Wandon – de azért tegyük hozzá, hogy ott sokkal kevésbé vannak kitáblázva az utak. Raxisztán elkényezteti és elkényelmesíti az egyszeri mászókat.)

Parkolás után vesszük a hátizsákot, a túrabotot, és nekiindulunk a másfél órás mászókának, amely a beszállásig még hátra van. Az útmutatást átengedem a hátsó sornak (azaz Lídiának és Daninak, t. i. ők ülnek hátul az autóban), hiszen mindketten jártak már itt. Dani elmeséli, hogy épp Natival, aki már akkor sem tudott megülni a fenekén, és mindig igyekezett felelőtlenül túlvállalni magát. Végül sikerült neki; Isten nyugosztalja...

A dózerútról tábla is mutatja, hogy hol kell betérni az erdőbe. Itt a látvány a kékesszürke fenyőerdőkben megszokott: most épp nem félelmetes, de a tűző napsütésben is sötét van. Szürreális, mint mindig. A heves esőzések nyomán nagy vízmosások nyíltak a lábunk alatt, ez csak tovább extrémíti a látványt. Egy nyugdíjas csoportot lihegve hagyunk magunk mögött. Vidáman utánunk szólnak, hogy „Maguk fiatalok, menjenek csak!” Krisztával megjegyezzük, hogy igen, most épp gyorsabbak vagyunk, de a tüdőnk szakad bele, míg ők nyuggerként is kedélyesen beszélgetnek fölfelé. Megerősítem a korábbi döntésemet, amelyet még két téllel ezelőtt Katicával hoztam: én is ilyen fiatalos leszek idősebb koromban!

A kis forrásnál vagy kútnál olajcsere, majd balra tartva szép lassan búcsút intünk az erdőnek. A beszállásig törmelékes, sziklás talajon megyünk. Az út teljesen egyértelmű, elvéteni lehetetlenség. A beszállásnál rengetegen ülnek. Több csapat is tervez velünk egyszerre indulni. Ilyenkor aztán mindenki siet, nehogy a másik mögött kelljen várakoznia. Én persze megoldom a kérdést: az erdő ismét visszahív. Már-már azon gondolkodom, hogy elengedjem a mai mászást, és útnak indítsam három társamat, majd visszatérjek valami biztosabb talajra. Végül aztán abban maradunk, hogy ha gond volna, előrerohanok. Így vágunk neki az útnak.

Az első felszökellés itt már könnyű, rutinból megoldjuk. Aztán könnyű séta, hosszú létra, mászás, létra, mászás, pihenő. Kriszta már nagyon jól közlekedik a sziklán! Egyetlen helyen bizonytalankodik, de egy pici súgás után ügyesen megoldja a fal kulcslépését. (Pedig épp itt, a legnehezebb szakaszon tiszta víz a fal, nem egyszerűen nedves, hanem pocsolyák állnak mindenütt.) Jutalmul hamarosan a fekete Madonna lábánál heverünk. Meditálok egy keveset, hálát adva a gyönyörű időjárásért, a remek társaságért és azért, hogy jelen tudok lenni a jelenben. Kriszta egy 70 körüli hölggyel beszélget. Nem kicsit szégyelljük magunkat, hogy mennyivel edzetlenebb a mi társadalmunk, mint az övék.

Némi újraenergizálás után megindulunk, hogy leküzdjük a második szakaszt is. Ez már sokkal kevésbé tűnik izgalmasnak, inkább rutinmeló az előző részhez képest. Nem kell sok idő, és kilyukadunk a csúcson. Jobbunkon a kiszállást jelző tábla, előttünk a domboldal, amelyet még a keresztig meg kell másznunk.

Azt hiszem, hogy a további eseményeket már mind ismeritek: csúcsfotó, csúcscsoki, csúcsfotó csúcscsokival, pihegős pihenő és néma sóhaj, amikor neki kell indulni. De ma is lesz este, úgyhogy menni kell, ha még a Kronich Eisenweget meg szeretnénk mászni.

Odafelé megtaláljuk a Preinerwand Klettersteig kiszállóját. Itt fogunk majd lejönni. Persze nem most, addig még el kell mennünk a távoli keresztig, sőt, még azon is túl. A szemből jövőket aztán megkérdezem, hogy messze vagyunk-e még. Kiderül, hogy nem is kicsit. Ez a kereszt még nem az a kereszt... Újratervezés. Immáron sokadszor a héten. Látom a csapatomon, hogy fáradtak. Megkegyelmezek nekik. Egy feltétellel: holnap mindenképp visszajövünk a másik irányból. Úgyis az esőnapi programot szeretnénk végigjárni, nem a Wildenauert. Ahhoz már túl fáradtak a srácok, hogy egy újabb D-s utat varrjak a nyakukba. Van nekem is szívem, csak túrán ritkán veszem elő...

Visszafordulunk, és beszállunk a Prein felé vivő útba. Vagyis beszállnánk, ha volna hová. De drót egy szál sincs. Kifürkésszük, hogy van jel. Akkor nekünk jó lesz.

Hát, nem lett jó. Ilyen fáradtan már nem sok lépésbiztonságunk maradt, és azt a keveset is 900 méterre kellett beosztani lefelé. Elhúz mellettünk két osztrák hölgy. Megkérdezzük őket, hogy azért drót is lesz-e. Persze, három helyen is. Anyád! Vagyis: köszi! Mindegy most már: megfőztük, megesszük. Az ereszkedés így legalább annyi ideig tart, mint a mászás. A megváltás pillanatait az jelenti, amikor a törmelékfolyásokon kősíelünk lefelé. Andiék szeptemberben ilyenen jöttek le Tesóval, nem véletlenül javasolta inkább azt az utat. (Édes Drága, nyertél... Legközelebb megfogadom a tanácsodat. Vagy nem, amilyen kos vagyok...) Linda meg utólag rácsodálkozott, hogy mit szenvedtünk itt lefelé. Sebaj, nem vagyunk egyformák. Tőlünk most ennyi fért bele, belőlünk ennyi jött ki, meg úgy egyáltalán.

Hosszú-hosszú órák múlva érkezünk meg a forráshoz. Itt aztán mindenki teleissza a púpját, és elszáll az agyunk. Futva megyünk tovább a puha erdei talajon. Legalább haladunk, és a térdem is csak mérsékelten sikítozik. Ilyen tempóban lefelé nincs is messze a dózerút – ahol rövidítés címén rossz irányba indulunk el. Amikor belátjuk, hogy megszívtuk, jön a szokásos pálfordulat 180 fokban. Aztán meglátjuk, hol lehetne rövidíteni. Az erdei ösvényen, a sárga jelzésen. Azt már nem! Akkor inkább a hosszú sóderes vonalat követjük.

Még bőven nappal érkezünk az autóhoz. Hazatelefonálok, hogy tudjanak rólunk. Berámolunk, beülünk, hazakocsikázunk. Ismét a reggeli kép következzék: vizet forralunk, tésztát főzünk? Hogy már-már világosban aludni térjünk, csak mert mind a négyen nagyon elfáradtunk...? Azt már nem! Inkább a Weichtalhaus! Átmegyünk és kiülünk levesezni-vacsorázni. Jól esik a falat. Aztán ismét kisebbé válik a világ: Lídia ismerősökbe botlik. Hol másutt, hát persze... Ők vacsoráznak, mi folytatjuk a nemrég abbamaradt kártyacsatát. Megegyezünk a saját házi szabályainkban, aztán jöhet a további blattverés. Olyan szerencsém van, hogy szerintem holnap házasodom. Kár, hogy Krisztiék már hazamentek. Csinos is, belevaló is, és még magyar is... (Bár rengeteg szépséges cseh lánykát is láttam a hippitanyán, de azért a nyelvi akadályok, az istenek, a por meg az idő... Fránya halmok!)

Bemegyek a házba, hogy fizessek. „Mit?” – kérdi a pincér. „Mindent” – válaszolom. „Ajaj, ez nehéz lesz” – mondja ő, és hátramegy a jegyzetfüzetéért. Összeszedjük, mit ettünk, mit ittunk, majd hozzáteszem, hogy volt még két zuhany a csajoknak. Arra már csak mosolyogva legyint. Mintha a Weichtalhausban tényleg szeretnék a vendégeket...

Jó éjszakát kívánunk a ház személyzetének, Lídia ismerőseinek, és beirányozzuk a sátortábort. Nem esik nehezünkre az alvás.

Az utolsó nap reggelén ismét Weichtal az autós célpont. A gyalogos természetesen a Pokol-völgy. Most pótoljuk be a kimaradt részeket: az esőnapi három mászókát és a tegnapi Törlkopfot. Első állomás a Gaislochsteig beszállója. Az ördög fürdőszobája mellett gyorsan megyünk el. A nemsokára elért kék-sárga szeparáció is hónapok óta ismert a számomra. Azonban a kiszáradt meder túloldala számomra is újdonságokat rejt. Nem lehet messze a beszálló, hiszen a másik két utat már itthagytuk.

Az ösvény hirtelen emelkedni kezd. Itt-ott megpillantjuk a falat – messze-messze, a távolban. A papírtantusz szép lassan leesik: itt bizony nincs menekvés. A fal tövébe kell fölmennünk, drót csak ezután lesz. Egyszer aztán az ösvényt is elveszítjük. Pontosan tudom, hogy hol, de mégis ez tűnik a követhetőbbnek. Meredekebb, úgyhogy megint megszívatjuk magunkat. Végül nincs tovább – legalábbis nekünk. Leülünk kekszet enni, mert különben soha nem érünk föl. A nyugdíjas hölgy, akit még korábban, a lapályon hagytunk magunk mögött, most elsétál mellettünk. Nem futunk utána. Még nem. Aztán meg már minek – nem is látjuk. Amit viszont látunk, az nem dob föl. A jelzett ösvényt ugyan megleljük, de sovány vigasz ez: még nagyon sokat cikkcakkozik a falig. Közben tükörsima, 45 fokban dőlt sziklák maradnak el bal kéz felől. Gyönyörködünk, de haladni kell tovább. 6 órát kaptam a többiektől a mai túrára, úgyhogy hajtani kell.

Egyszer minden véget ér, mi is elérjük az elérhetetlen drótot. Lídia nem szeretne egy A/B-s út miatt beöltözni. Nekem mindegy, az ő élete. Aztán viszont öröm a pesti kövön: a szemből jövők azt mondják, ilyen vizesen ez nehezebb volt, mint a Haid. Megkérem Lídiát, hogy émgis kezdjen el beülőt húzni. Morog, hogy miért mondom, hogy nem kell, ha most mégis kell. Fáradtak vagyunk már az egész hét sorozatterhelése miatt, így én is keményebben válaszolok, mint szeretnék.

Beszállunk a sáros, nedves, csúszós útba. Néhány lépés után mindenért kárpótolva vagyunk. Ez teljesen más, mint eddig bármelyik. A lábunk alatt folyik le a víz, miközben egy félbe vágott barlangban haladunk fölfelé. A csoda azonban akkor történik, amikor a fél barlangból kilépünk. Gyönyörű smaragdzöld fű (ilyen talán csak a menedékmeditációkban van), buja növényzet, és az alulról már megbámult vízesés fogad bennünket. Sőt, bizony a vízeséssel szemben kell haladni! Az út vicces megálmodói ugyanis épp a folyás útjában helyezték el a létrát. Aztán a következőt is. Egyszerűen zseniális! Annyira más élmény volt, mint eddig bármelyik másik út a Raxban, hogy nálam azonnal leszorítja a Teufelsbadstubensteiget a leglátványosabb utak listájának éléről. (A lista lényege egyébként annyi, hogy hova vigyük Raxisztánban a kezdőket, hogy ne unatkozzanak, hanem legyen izgalmas, de ne gyilkoljuk le őket teljesíthetetlen testi és lelki kihívásokkal. Vagyis hogy meghozzuk a kedvüket a dróton való barangoláshoz, ne pedig elvegyük tőle.)

A drótos rész nagyon rövid, nekünk fáradtan is mindössze 25 perc kell hozzá. Igaz, hogy a látványtól új erőre kaptunk, és ez motivált bennünket. De amint kilépünk az egykori gleccser vájta U alakú völgybe, ismét ólmos fáradtság uralkodik el a bandán. Pedig a növényzet ugyanolyan vadregényessé teszi a tájat, mint a dróton csüngve láttuk. Mégis, ebben gyalogolni kell, nem pedig mászni, és ez épp elég.

Elérjük Gusztáv Jancsi bácsit, azaz a Gustav Jahn Steig beszállásához kanyarodó balos elágazást. Megkérdezem a többieket, hogy vállaljuk-e, vagy menjünk tovább a völgyben. Mászni jobb, úgyhogy egységes balra át a válasz. (Avagy itt nem a jobb a jobb.) Elindulunk, nincs visszaút.

Ez koránt sem olyan szép, mint a Gaisloch volt. A beszállásig kell némi ösvényt mászni, de a hatodik nap rutinjával ez már alig-alig tűnik föl. Azért a fejemben megfordul, hogy egy kezdő túrát el mernék-e ide hozni. (Andi megerősít abban, hogy nem – aztán természetesen fölrúgom, amiről beszéltünk, és beleteszem a későbbi kiírásba. De ez már egy másik történet...)

Miután drót van, hol fölfelé, hol lefelé haladunk. Kicsit a Bismarcksteigre hasonlít. Ugyanazt tudja, csak nagyobb erőkifejtést igényel, cserébe kevésbé látványos. Most azonban nem válogathatunk. Ezt rakták ide, nem azt. A szembe falra vetített videó is ennyit tud. Nem egy FullHD cucc, és a hangja is csak 2.1-es, de azért duzzogva megsüvegeljük az alkotóját.

Szerencsére offseasonban rendbe tették valamelyest a biztosítást. A három kiszakadt pöcöknek, amiről Andi írt, már híre-hamva sincs. A drót azonban így is szőrös. Hiába, messze nem ez a legnépszerűbb útvonal. Pedig jó, és a három együtt már elég hosszú is.

A harántolás végén az Alpenvereinssteig alsó közepéhez érkezünk meg. Épp a nagy létra tövében ülő, energiazabáló magyarokat érünk utol. Ők inkább lefelé mennek tovább, mi viszont meg sem állva (csak egy adjisten fér bele) már másszuk is a fokokat.

Nem emlékeztem, hogy innen még ilyen sok van hátra. Azonban érdekes tapasztalás, hogy az elején mintha nem is haladnánk, aztán hirtelen karnyújtásnyira kerülünk az út végét jelző Höllental Aussichttől, azaz a kilátótól. Ez a Steig sem arról lesz híres, hogy milyen jól van biztosítva. Drótot csak elvétve látunk. Azért több mint a semmi, de annyira saggatottan helyezkedik el, hogy az már-már idegesítő. A HétKaland Mikijének szavai járnak a fejemben: „Akasszatok! Milyen ciki lenne má' úgy kicsúszni, hogy rajtatok van a felszerelés...” Igyekszem megfogadni, bár néha nehezemre esik.

Az utolsó szakaszon azonban megint használjuk a fémet Így lépünk ki a füves fennsíkra. Fényképezkedünk, megnézzük a szélvédett pontot. Pünkösd óta egy féllel jobb állapotban van a pad. Kilépünk az igazi fennsíkra, majd visszabújunk a nagy fák árnyékába, hogy megebédeljünk. Igyekszünk mindent fölfalni, hogy ne kelljen tovább cipelni. Legalább háton ne. Bőrbe kötve megint más.

Egy rövid, talán fél órás gyaloglással elérjük az Ottohaust. Még én sem jártam itt, mindig éles jobbossal mentünk a felvonóhoz. Most viszont taktikai megbeszélést tartunk: Ki szeretne még egy rövid C/D-s utat megnézni közelebbről?

Kriszta túl fáradt. Nem kér a jutalomjátékból, csak a sörből. Megkérem, hogy inkább csak alkoholmentest igyon, mert otthon már zéró tolerancia van, és a határt feltehetően nyolc órán belül átlépjük. Szomorúan ad igazat nekem.

A többiekkel viszont 00 után egyesbe tesszük magunkat, és legurulunk a Törlkopf tövébe. Átbújunk a messziről virító sziklalyukon, majd bal kéz felé ott is van a beszállás. Egy pár épp ott pakolja a hátizsákját. Fölmutatnak a startpontra, hogy könnyebben megtaláljuk. Beszállunk, és nekiveselkedünk a hét utolsó mászásának.

Ez is egy különleges út. Rengeteg sziklamászó fal nyílik róla, miközben emléket állít a Rax kiépítőinek. Tehát több a fém, mint a szikla – és mégis szerethető! És tegyük hozzá az igazság kedvéért, hogy így sem könnyű. Egy vízszintes harántoláskor végre én magam is lelek egy olyan lépést, ami megszorongat. A Haidon egész végig nem találtam olyat. És most itt van: a drót túl lazának tűnik ahhoz, hogy bátran beleterheljek, hátradőljek. A kiálló sziklától viszont nem látom a peremet, hogy hova kell lépnem. Ha van egyáltalán a túloldalon is párkány...

Végül kézenfekvő megoldás születik: megkérem Danit, hogy terheljen bele a drótomba. Miután behúzta, már én is meg merem lépni, amin eddig deriváltam. És igen, van lépés a túloldalon, a perem folytatódik. Sovány vigasz, hogy nem egyedül én éreztem ezt az út kulcslépésének. Cserébe tehát behúzom a mögöttem jövőnek a drótot, és megkérem, hogy majd ugyanígy tegyen. Így mindhárman biztonsággal átkelünk. Mégis csapatmunka lenne a mászás? Hát, lehet egyedül is, de ahogy az Into the Wild című film végén is megtudjuk, az egésznek akkor van igazán értelme, ha van kivel megosztani. Avagy volt valami szókapcsolat, asszem, hogy így szólt: a társas lény...

Néhány könnyű mozdulat után elérjük az utolsó csúcskeresztet. Fotó- és videóstop, örömködés, fáradt mosolyok. A meglepetés, hogy itt még egy picit lefelé is kell mászni, hogy visszaérkezzünk a fennsík füves részére. Szerencsére láncokkal van biztosítva, és csak a fáradtság miatt tűnik nehezebbnek, mint a valóságban.

Visszamegyünk Krisztához, aki távcső segítségével egész jól tudta követni a mozgásunkat. Mi viszont hiába meresztettük a szemünket, nem láttuk őt. „Pedig így integettem!” – és mutatja, hogyan.

Elindulunk a levonó felé. Megérte ez az utolsó kis kaland. Dani végre mozgatható állapotba került az adrenalinkoktél hatására, pedig már tegnap is ólomlábakra panaszkodott. Egy azért biztos: Gumpoldskirchent már nem fogjuk megkeresni.

A parkolóban sátrat bontunk. Kiderül, hogy a csatornaszagról csak mérsékelten tehet a szomszédos ülepítő. Egy szerencsétlen egér bebújt az éjszakai menedékünk alá, majd Í. J. kártyát húzott és dimenziót vesztett. Azt, hogy mennyire készen vagyunk, jól illusztrálja, hogy nem is foglalkozunk vele, egy méterre tőle főzzük meg és fogyasztjuk el az utolsó raxisztáni vacsoránkat. Legalább ennyivel is kevesebbet kell hazacipelni, és Lídia sem fog beájulni az autóba. Szó szerint legalább nem... Mert ahogy Kriszta a gázra lép, mindhárom utasa kidől. Én még próbálom nyitva tartani a szememet – mérsékelt sikerrel –, hogy navigáljak, de amint fölhajtunk az autópályára, nálam is leereszkedik a köd. Néha föl-fölriadok, de még utazunk. Egyhuzamban teljesítjük a hazautat, és ahol találkoztunk, ott búcsúzunk el.

Nagyon jó és nagyon erős csapat volt ez a mostani! Mivel kevesen voltunk, haladni is gyorsabban tudtunk, mint azt megszoktam. Remélem, azért nem vettem el az erőltetett menettel a kedvüket a további via ferratázástól... Nekem minden esetre rengeteg tanulságot szolgáltatott ez a hét. Mind túravezetői kvalitásaim, mind helyismeret szempontjából. Hiszen utólag összeszedve a bejárt utakat rá kellett döbbennem, hogy itt bizony még én is csak egy fél utat (t. i. az Alpenverein tetejét) jártam végig. Mostanra viszont gyakorlatilag a Rax-Alpok útjait bejártam. Még a Hinternasswaldban van egy kis hiányosság, és a majdani Königsschusswand E-s mászása. Előbbit az augusztusi kezdő túrán úgyis pótolni fogom, utóbbit viszont jó eséllyel csak egy év múlva. Annak még nincs itt az ideje...

Verdikt megírva, húzzatok ti is aludni!

Címkék: Maty Ajtonkivul Csellengés Klettersteig Via Ferrata Rax Hohe Wand





Bejegyzések 1 - 4-ig. Összes bejegyzésed: 4

Maty
2012/08/26 01:32:41

Angyom: A Hohe Wand tulajdonképpen számomra kedves átmenet a komolyabb mászókák felé. Ha pánik van a C-n, inkább itt derüljön ki, mint a Haidon... Khmmm, az előbb azt mondtam a Königre, hogy még nem. Lehet, hogy novemberig elmúlik, mint a gyíkká változtatás?

Barimari: A képek miatt Krisztánál reklamálj, én fényképész végzettségem okán nem értek a pixelekhez. Egyébként meg várlak szeretettel legközelebb is!



Angyom
2012/08/26 00:46:01

Szerintem is, a Thörlkopf sokkal izgibb, mint a Haid. Voltam a nagy dilemmában a laza köteles traverznél. Meglépjem-ne lépjem. Aztán végül ráléptem a kis fűcsomóra, ami tovább lendített. Nem mondom, leizzadtam. A laza kötél direkt múgy? Königg idén novemberben? Jó volt olvasni a leírásokat, sok az ismerős, de  Hohe Wand még felfedezetlen.



barimari
2012/08/25 21:40:37

Szép kis hét volt! Jó volt visszaemlékezni. A képeket itt nem lehet megnézni. :(



Maty
2012/08/25 10:39:30



*** Túratárs.com - Túra és Túratárs kereső közösségi oldal ***

Rendszerünkön keresztül a túrát és egyéb outdoor programokat kedvelő emberek megismerkedhetnek egymással, közös túrákat szervezhetnek melyet a túranaptárban helyezhetnek el vagy együtt csatlakozhatnak egyéb szervezett túrákhoz. Az oldalon lehetőség van saját profil kialakítására, melyen keresztül a tagok bemutatkozhatnak egymásnak, illetve feltölthetik kedvenc túrafotóikat. A kapcsolatfelvételről üzenőrendszer és chat gondoskodik.