A káromkodásról

Vagy három-négy hónapja egy, a Túra Társon meghirdetett kiránduláson vettem részt. Hogy kikkel, hol, most nem fontos. Bizony bántotta a fülem, ahogy ők ott mondták a magukét.

Nálunk otthon nem volt ilyesmi szokásban. Szüleimtől, nagy szüleimtől soha sem hallottam e-félét. Még apró, kicsi gyerek voltam, mikor a kövér Mariska, - aki amolyan cseléd féle - volt nálunk egyszer azt találta mondani, hogy:

-         A fene egye meg!

 Mamától kérdeztem meg mi az a fene? Csak annyit mondott:

-         Csúnya szó, te soha ne mondjál ilyet!

Később, mikor iskolába kerültem, hallottam sok furcsaságot: „Rossebb a beledbe!” vagy: „A franc egyen meg!” meg: „Hol a rákban voltál?” továbbá: „A nyű essen a füledbe!” Akarva-akaratlan rám is ragadt egy két hasonló „kifejezés” Aztán, mikor otthon elejtettem pár keresetlen dolgot, nagyapám félre hívott. Nem fedett meg, csak szépen, csendes komoly hangon elmondta, hogy a fene, a faranc, a rossebb és a rák, azok betegségek. Akkor használjad őket, ha a kóros állapotokról beszélsz! De átkot ne mondjál senkire sem, mert akkor már káromkodásnak minősül. Te sem gondold kisfiam komolyan, hogy valamelyik barátodnak azt kívánnád, hogy a fülén lévő sebbe a legyek tojják bele a petéjüket, és ott a kikelő lárvák – vagy is a kukacok – rágják szét az ő még élő húsát!? Meg hát, tudod az átok nem is fog, egyedül csak annak rossz, aki mondja. Az Úrjézustól egyszer egy farízeus megkérdezte:

-         Mester! Megbocsájthatok-e az én felebarátomnak hétszer is?

Ő pedig így felelt:

     -    Nem, hogy hétszer, de hetvenszer hétszer is meg kell bocsátanod!

Vagyis mindenkoron elnézőnek kell lenned! Mert soha sem annak a rossz, akire haragszanak. Hanem annak kín az élete, aki képtelen a megbocsátásra. Ne mondjál hát ilyeneket senkinek se!

Ha valakire haragszol, mond meg neki nyíltan:

-         Most haragszom rád! Kérlek, máskor ne tégy ilyet! Neked sem esne jól, ha én is így bánnék veled!

Aztán, tudod, - folytatta oktatásom Papa

-         A Bibliában is benne van: „Isten nevét hiába fel ne vedd!” Ne káromold hát az Urat! „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!” Ellenségeidnek mondjál helyette inkább áldást! Sokkal jobban meg fognak lepődni, mint ha te is az ő stílustalan beszédüket követed.

Elgondolkodtam akkoriban nagyapám beszédén, de nem tudván kirekeszteni lelkemből a haragot, csak részben tudtam intelmeit követni. Ha valakire nagyon megnehezteltem, azt mondtam neki:

-         Hogy az a jóóóó Isten áldjon meg tégedet mind a két kezével!

Ez persze így leírva áldásnak minősül, de soha sem az a fontos, hogy mit mondunk, hanem, hogy milyen hangsúllyal mondjuk azt. Én bizony ezt akkoriban úgy mondtam, mint ha abba a jó édes K. anyjába küldtem volna el. Meg is lett a hatása: Egyszerre haragudott, és nevetett rám az, akinek ezt a furcsa áldást mondottam. Egy-kettőre el is szállt mindkettőnk mérge.

Az általános iskola elvégzése után kertész inas lettem. A „SASAD” Termelőszövetkezetbe jártam a gyakorlati napokon. Az öreg vecsési sávboktól megtanultam a munka szeretetét, és a hivatás apró fogásait. Ők sem káromkodtak, de nevén nevezték a dolgokat. Tőlük tudtam meg, hogy a legény csókolozás közben, megcsecserészi kedvesét. A beretvával a pofájukat vágják meg, s akire haragszanak, azt seggbe rúgják. (Meg is tették.)

Mivel nem akartam kilógni a sorból, én is oda mondtam ezt-azt. Délben, ebéd után két kiskapura fociztunk. Első nap beállítottak kapusnak. Szakadt nadrágban, gumicsizmásan, rongyos svájci sapkában bizony nem ismertem meg a rám támadó brigádvezetőt, s a játék hevében neki is mondtam valami cifrát. Délután aztán, a muskátlis üvegházban egy öreg paraszt, a Köbli bácsi félre hívott:

-         Géza, te úri fiú vagy! Odahaza aligha hallhattál ilyeneket. Mielőtt kimondanál valamit, tanuld meg az értelmét! Mert hát lásd, a hasonló kifejezések más, és más fogalmakat takarnak. Tudod, a kislányok punciját nyalják. Az asszony pináját, basszák. A vén picsát meg rúgják. Ne keverd hát össze ezeket!

Szerettem őket. Ha a tovább tanulásom támogatta volna a Tsz. nem is kerestem volna más kertészetet.

Első munkahelyemen a Láng Gépgyárban (ott is a kertészként dolgoztam) sok féle ember verődött egybe: Faluról felkerült, gyökerüket vesztett parasztok. Városi prolik. Kisiparosok, akiknek bevonták az iparengedélyüket, mert a „kapitalizmus csíráját hordozták magukban.” Lezüllött kispolgárok. Cigányok, tótok, zsidók és rácok. Ezek aztán nem válogatták kinek, mit mondanak. Ki-ki a maga kultúrájából vett szennyes szavakat szórta a másikra. Csak úgy repkedtek a b.megek, ló nemi szervek, k. anyák és egyéb „jó kívánságok”.

Addigra már megtanultam hol van az én helyem a világban. Alaposan kinyitottam mind két fülemet. Hagytam, hogy át áramoljon rajtam a mocskos beszéd. Felfogtam, de úgy tettem, mint ha meg sem hallottam volna. A velem egykorúak stílustalansága bántotta leginkább a fülem, így elmaradoztam a KISZ által szervezett táncos összejövetelekről, amik egyébként is hatalmas ivászatokba torkoltak. Inkább az udvartakarító Józsi és Benedek bácsival beszélgettem szépirodalomról, történelemről, vallásról és művészetekről. Ők is osztály idegenek voltak. Egyikőjük magas rangot ért el, a Horthy hadseregben. A másiknak a háború előtt valami műszeripari alkatrész gyára volt. Ők soha sem használtak ilyen kifejezéseket, még is mindenben választékosan tudták magukat kifejezni.

Hétvégéken elébb még egyedül, később már Suri bácsival a madárdalos erdőket jártam. Csermely csacsogását hallgattam. Hajnal hasadását lestem a harmatos pusztában és nagyon jól el voltam a zajos nagyhangúak társasága nélkül…

Címkék: Káromkodás