Második rész:

„A végső határ szélén mindig kiderül, hogy többre vagyunk képesek, mint gondolnánk.”

(Reinhold Messner)

Szeptember utolsó szombatjának reggelén kis csapat gyűlik össze a Győr melletti Écsen, a Pietrele-rezidencián. 6 fős társaságunkban Laci és Szilárd az új fiúk, Cucc és Béci már bizonyították, hogy érdemes velük több napos, nehéz utakra indulni. A Karawankentunnelig aztán szinte egy vágtában robogunk, majd Mojstrana következik, ahol befordulunk a csodálatos Vrata-völgybe.

A Peričnik-vízesés az első állomásunk. 40m magas, de a monumentalitása igazán közelről üt meg: a dübörgő zaj, a vízpára szele mind azt jelzik, hogy nem árt megtartani a kellő távolságot.

A vízeséstől továbbautózunk a völgyben az Aljažev dom alatti nagy parkolóba. Alig egy tucat autó áll most itt – nincs nagy tömeg a hegyen. Könnyített felszereléssel továbbmegyünk a turistaházig. Három nő beszélget a teraszon: mint kiderül, ők a hétvégi, megerősített személyzet. Rajtuk kívül három bajor van a házban, meg az ismeretlen német nő prototípusa, hajmosás után. Ő szemmel láthatólag túl van már a dolgon, így történetünkben csak egy másfél mondatos villanás erejéig szerepel. Utánunk még 2 türingiai srác érkezik majd (taxival), úgyhogy kényelmesen elférünk a 150 hálóhelyen.

Nem tudni, mivel nyertük el a személyzet szimpátiáját, de a szállásfoglalás mellé 3 tábla egész mogyorós csokit kapunk – sejtelmes mosolyok kíséretében – grátisz. Innentől kezdve a személyzet és csapatunk kapcsolata a „szeretetteljes évődés” kifejezéssel írható le. Sok-sok turistaház-élményem összegyűlt az évek során, különböző országokban, de ilyen jól, ilyen otthonosan sehol nem éreztem magam! De nem szaporítom tovább a szót: felfalunk egy-egy adagot a zamatos-roppanós kranji kolbászból, majd korán nyugovóra térünk. Zűrös volt a hét, nagyon korán kezdődött a nap, holnap pedig 1500m szintet kell felmásznunk – kipihent ember kell ahhoz!

Pietrelének van valami az agyában, amitől akkor is korán kel, amikor nem muszáj. (Talán azért, mert neki nem muszáj. Nekem muszáj – ezért utálom a koránkelést.) Mint kiderül, Laci még rosszabb, ő már fél hatkor bakancsot vakszol, a házigazdák őszinte csodálatára. Mi is felkelünk tisztességes időben, s valamivel nyolc előtt már úton vagyunk a Vrata völgyben a Prag út beszállása felé. Az időjárás-előrejelzés egész napos intenzív havazást jelzett a csúcsra, de ennek egyelőre semmi nyoma. Változó intenzitású esőben megyünk végig a Bistrica völgyén a Triglav 1100m-es északi fala alá. Emiatt kerül bele a viszonylag csekély magasságú Triglav minden valamirevaló, hegyekkel foglalkozó könyvbe. A kicsik között ő a legnagyobb! Ez az 1 km magas és 3 km széles északi fal az Alpok nagy falai között is benne van az első háromban! A mi jelzett-kiépített útvonalunk kb. a fal középvonalában indul és elharántol a felület bal széléig, így visz fel 2200m magasságba, a Kotel (katlan) pereméig. A Kotel gleccser gyalulta felületén kell aztán még továbbjutnunk a 2515m-en levő Triglavski dom na Kredarici turistaházhoz. Az 1015m-en levő Aljažev domtól ez épp 1500m szint.

A prag szó küszöböt jelent, de igazából nem tudtam megfejteni, hogy miért ez az út neve. Talán, mert sokat emelkedik sziklapárkányokon harántolva? Kissé lejjebb a völgyben, a hegyek elesett partizánjainak karabineres emlékművénél indul egy másik jelzett-kiépített út is a hegyre, ez a Tominšek-út, ami rövidebb és érdekesebb a Prag-útnál. Sokan kérdezték, miért nem ezen mentünk? Nos, a társaságban akadtak olyanok, akikkel most találkoztunk először és állítólag jó gyerekek, viszont még sosem jártak ilyen terepen. A Prag- pedig kevésbé nehéz, mint a Tominšek-út, így számunkra evidencia volt, hogy most ezen fogunk menni az esőben, a csúszós vason és mészkövön... (A srácok egyébként beváltak, legközelebb már mehetünk velük a Tominšek-úton is.) Ja, és még valami. A Prag- az északi fal egyik útvonala, még ha jelzett-kiépített is, míg a Tominšek-út a nagy faltól balra található. Ha a Pragon felmegyünk, elmondhatjuk, hogy megmásztuk a Triglav északi falát...

A Bistrica medréből kikapaszkodva meglepően kellemetlen mászással indít a Prag, egy hasadékban fölfelé, néhol vasalt részekkel. Aztán murván szerpentinezünk, sziklás betétekkel. A vastagpados felsőtriász (Dachsteini) mészkőben az egész úton gyakoriak a szemet gyönyörködtető fosszilis algagyepek, vastaghéjú, zátonyalkotó kagylók. Sok apró mászás után, kb. a fal közepénél egy komolyabb, 15m-es drótköteles-mindenes mászás következik, majd megint a murván szerpentinezünk. Látni nem látunk a falból semmit, mert felhőben vagyunk, az azonban feltűnik, hogy akárhányszor vasalt részhez érünk, a ködszitálás mokány esőbe vált át. Napnál világosabb számomra, hogy ez Cucc barátunk esőisten mivoltának a következménye, bárhogy is tagad...

Fél tíz körül mennydörgést hallunk a csúcs felől. Reméljük, nincs ott épp senki! Amúgy szállingóznak a hegyről a hétvégi mászók, ha gyéren is. Tumultus nincs, bőven elférünk. Talán, ha tucatnyi szembejövővel találkozunk a délelőtt folyamán. Legjobban egy szekszárdi pár tetszik. Egyrészt szép a lány bőre, másrészt jól mutat a srác hátizsákjára erősített műanyagpalack alján a 3 ujjnyi vörös must. Megbeszéljük, milyen volt a szüret, aztán megyünk tovább.

Valamivel a fal teteje előtt becsatlakozik a Tominšek-út felső vége. Kicsit kitisztul az idő, igaz, csak ebben a magasságban. Lent a Vrata-völgy is felhőtengerben és fent a csúcs is, a kettő közötti tiszta zónában viszont gyönyörűen bontakozik ki előttünk a völgy túlsó oldalán a Škrlatica (2740m) gerince.

A fal tetejére érve (2200m), a Stanič dom elágazásánál ebédszünetet tartunk. Próbálok minél több kaját magamba gyömöszölni; kell az üzemanyag a további útra, meg a hátizsák is csak könnyebb lesz így. Kínálgatom a többieket is, minden sanda szándék nélkül, hiszen csereáruként magam is begyűjtök vagy háromféle sajtot. Ez meg a többiek vállát nem húzza tovább. Havasi csókák ugrálnak körülöttünk, ők szedik a lepattanó falatokat. Feljebb az oldalban kőszáli kecske család legelész, kivételesen kilátásunk is van, az eső is alábbhagy, szóval teljes a pásztoridill. Míg falatozunk, utolér és elrobog mellettünk a bajor trió. Ők úgy látszik a Triglavski domban ebédelnek. Laposabb a hátizsákjuk, vastagabb a pénztárcájuk nyilván...

Kisvártatva mi is nekiindulunk a Kotel jég gyalulta fennsíkjának. Ez persze csak az eddigi falhoz képest sík, amúgy meglehetősen hepehupás, holdbéli táj, 300m-t fogunk emelkedni rajta. Ráadásul a hajdani gleccser alatt folyó olvadékvizek alattomos víznyelőket oldottak a fennsíkba, s ezek egyrészt azért veszélyesek, mert hóborítás (ami most nincs) esetén láthatatlanok, másrészt a morénák meg-meginduló törmelékét kivezetik a fal oldalába. Felfelé jövet minket is megsorozott egy ilyen törmelékomlás, szerencsére én csak az aprajából kaptam, Pietrele mellett viszont nagy propellerzúgással húzott el egy komolyabb darab. Szerencsére mire a falhoz lapultunk, már el is múlt az egész.

Szóval megyünk a Kotel katlanában, fel, a felhőbe. A Triglav-ház alatti mélyedésben egy nagyobb firnfolt emlékeztet a hajdani gleccserre, a Triglavski ledenikre. Az 1950-es években még 15ha nagyságú volt a gleccser. Az kb. 20 focipálya. Ma már csak ilyen kisebb-nagyobb jégfoltok vannak a felszínen. Nyilván van még valamennyi jég a törmelék alatt is, elfedve, de abból már nem lesz semmi a mi életünkben, az nagyon valószínű.

Mire a Triglav-házhoz érünk, már egészen sűrű a köd. Bent a házban a három bajor lézeng csak. Mi hatan vagyunk, később még befut a két türingiai. Tizenegyen leszünk hát, háromszáz hálóhelyre. Kint totális köd, bent sötét átjárók, titokzatos ajtók. Remek helyszín és körülmények egy Leslie L. Lawrence-féle krimihez. Jégcsákányos-vérfarkasoshoz... vagy valami ilyesmi...

A Planika-házban szerzett kedvező tapasztalatokra alapozva rábeszélem a társaság kétharmadát a káposztaleves fogyasztására. Nem jó. Szerencsére a makarónievő egyharmad sem jár jól, még azt is sikerült rosszul elkészíteni, a pálmát azonban a darabjáért 70 centtel felszámolt helyben (háztartási gép által) sütött, fél szelet félszáraz kenyérdarabokkal viszi el a ház. Tirolban ilyen összegekért éttermi minőségű finomságokkal tömik ki a hegymászó bendőjét, nem a moslékkal.

Néha kicsit kitisztul az idő, olyankor kirohanunk fotózni. A főcsúcs ugyan végig rejtve marad, de alant a felhőtengerből kiemelkedő hegygerincek látványa bőségesen jó fotótéma. Közben azt is megtanuljuk, hogy itt nincs olyan, hogy odébb megyek pár lépést, hogy jobb szögből fotózzak, mert annyi idő alatt összezárul a ködfal és nincs mit fotózni. Na sebaj, majd holnap, a csúcsmászáskor! Másnapra ugyanis egész napos derült időt jósolt a meteorológia. Szétfotózzuk majd az egész világot!

Korai lefekvést követően csak forgolódok a matracláger keskeny nyoszolyáján. Pörget a másfél liter kóla, amit a káposzta után küldtem. Így aztán szemtanúja vagyok annak, hogy a későn fekvő türingiai duó a 8 fokos szobában gatyára vetkőzve tér nyugovóra. És még ezeket állította meg az orosz tél???

Valamikor az éjszaka első harmadában lecsap a házra a vihar. Veri az eső a tetőablakot. Nem baj, reggelig majd eláll!

Egy fenét állt el. Reggel a ház bejárati ajtajával küzdve azt tapasztaljuk, hogy szélvihar a sűrű ködben vízszintesen hordja az esőt... Ennyit a derült időnkről. Összecuccolunk és indulásra készen várakozunk. Egyetlen ablak van, amin ki lehet nézni, a többit veri az eső. Néhányan bemennek a turistaházzal társbérletben működő meteorológiai állomásra (és egy pillanat alatt rájuk fülled a ruha a 23 fokban). Az állomás kezelője nem foglal állást a csúcsmászást illetően, inkább megmutatja a műholdképet. Egy ciklon kavarog fölöttünk, a „lentiek” szerint 2 napra itt rekedt...

Mi legyen? Pietrele (ez az ő túrája) dönt: lemegyünk. Nem kockáztatunk a viharban! Az öreg hegymászó a jó hegymászó... a hegy megvár... jönnek sorra a hegymászó bölcsességek, miközben Szent Elmo tüze táncol a Triglav acélsodronyain. Hogy ez mikor kulminál villám képében, az kiszámíthatatlan, de akkor azt az acélsodrony villámhárító módjára mindenhová elviszi. A Triglav áldozatainak többségét villám terítette le...

Kicsit csalódottak vagyunk, de nincs zúgolódás. Mire – a csúcsfotózás erejéig – átrendezzük a házat, már vidám a csapat. Lefényképezkedünk a recepció melletti fülkében, majd megnyugtatjuk a gondnoknőt, hogy lemegyünk a hegyről, a Prag-úton. Ettől szemmel láthatóan megkönnyebbül.

Elindulunk hát lefelé a szélviharban-ködben-esőben. A Kotel pereme után az eső megszűnik, a többi marad. Meglepően jól, problémamentesen haladunk és mindenféle horrorisztikus jelenet mellőzésével, gond nélkül leereszkedünk a falon a Vrata-völgybe a csodálatos Bistrica partjára. Élvezzük a völgy szépségeit, de a hátizsáktól is szabadulnánk már, úgyhogy egyből a parkolóba megyünk, lemálházni.

Hamarosan befut a bajor trió is, ők sem mentek neki a csúcsnak. Hazamennek, de előbb egy kis segítséget kérnek: segítsünk meginni hazai söreiket. A társaság nem rest, nekigyürkőzik a sörivásnak, nehogy csorbát szenvedjen a jó hírnév. Közben persze törjük a fejünket, mivel lehetne őket visszahívni? A pálinka már rég elfogyott... szerencsére van nálam egy flaska jóféle neszmélyi merlot, Pietrele és Cucc születésnapját ünnepelni hoztam. Akkor még nem sejtettem, hogy nemzetközi ünnep lesz ez: bajorokkal, Szlovéniában. Az ivászat végeztével a bajorok elindulnak (kocsival) Ljubljanába, mi meg visszamegyünk az Aljažev domba, ezt az éjszakát még itt töltjük.

„Na, szóval életben vannak!” - köszönt Olga mama, a vezető háztündér (szlovénül) a teraszon, majd térül-fordul és elénkhoz egy tálcát, rajta a poharak tele whiskyvel. A jobbik fajtából. A ház ajándéka. Igen, éreztük, hogy ebbe a házba hazajövünk. Eszünk egy tál szlovén gulyást (golaž), aminek a nevén, meg a marhahúson kívül semmi köze a mi gulyásunkhoz, viszont marha finom. Megesszük még az – újfent a ház ajándékaként felszolgált – tűzforró almáslepényt, aztán felfedezőútra indulunk: hol tűnik el a Bistrica vize a mederből?

Este újfent a remek kranji kolbászt falatozzuk, ropog a tűz a kályhában, amikor betoppan a két viharvert türingiai, rövidnadrágban... Megmászták?… Meg! Délelőtt tizenegyig gunnyasztottak fent, a Triglav-házban (mi addigra már felvagdostuk volna egymás ereit odafönt), s közben csillapodott a szél. Felmentek a csúcsra, ott voltak hármasban a toronnyal egy negyedórát, nem láttak semmit, aztán lejöttek. Nézzük a képeiket a Canon kijelzőjén: egyenletes szürke háttér előtt két ember az Aljažev stolppal. Volt főnököm szokta mondani az ilyen fotóimra, hogy ugyanúgy műtermi felvételek, mint a Holdra szállás képei...

A kirándulás képei: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/TriglavPrag#

* * *

Szóval, van egy új szerelmem: a Triglav. Ahogy nézegettem, elég jó családból származik: az egész Júliai-Alpok magával ragadóan gyönyörű. Azt, hogy a kapcsolatunk a továbbiakban hogyan alakul, majd meglátjuk! De a kezdet mindenképpen ígéretes… ;-)

Címkék: Triglav Szlovénia