Évekkel ez előtt, a Mátra térképét böngészve akadtam Gyöngyöspatától északra, erre a feliratra. Tudni való, hogy a helynevek nagy többsége majd minden tájegységünkben többszörösen előfordul. (Pl.: Halyagos, Kis-hegy, Harasztos, Szent-kút, Dobogó, Páskom, Köves-tető, Csipkés, stb.)

Vannak ritkábbak, melyek egy bizonyos korban képződtek, de a Kárpát-medencében így is több helyen megtalálhatók. (Jaj-völgy, Világos, Gárdony, Sáp, stb.)

Az igazán ritkaság az, amikor valaki olyat tapasztal, amit sem azelőtt, sem az óta, senki még csak nem is hallott róla, de a helynév megőrizte. Ilyen lehet a Tehéntánc is. Kérdezgettem utána a Mátra-alji falvakban, de senki sem tudott az eredetéről.

Egy kunsági csordás arról beszélt, hogy a nyári fülledt melegben, a bögölyök kínozzák a marhát. Olyankor bizony előfordulhat, hogy a gulya elébb a porban fetrengve próbál szabadulni az élősködőktől. De olyan is volt már, hogy a fülébe mászva az állat megvadult, s a többit magával ragadva, vad vágtában kerestek menedéket. Csak hogy az ilyet az Alföldön Bogárzónak hívják. Van is jó pár efféle helynevünk.

A minap Széchenyi Zsigmond: Ünnepnapok című önéletrajzi ihletésű könyvében a „Kabhegyi emlékeim” fejezetben (292-294 oldal) valami érdekeset olvastam. Nem állítom, hogy így van, de nem is zárom ki a lehetőségét, hogy a kettőnek köze van egymáshoz.

„Ezerkilencszázhuszonkilenc október 2-án, említi naplóm a „Kab-hegyi szarvastehenek  balettjét”.

Ennek a csodálatos jelenségnek semmiféle magyarázatát nem adhatom. Mástól se hallottam, még könyvben sem olvastam hasonlót.

Minthogy azonban vadőrrel kettesben ültünk a kuglerréti magaslesen, főleg pedig azért, mert a rákövetkező évek során ismételten emlegettük az esetet, nem csak élő tanúm van rá, hanem egyúttal bizonyságom arra is, hogy nem álmodtam, hanem saját szememmel, józan állapotban láttam.

Kivételesen szép, szinte májusiasan langyos, szélcsendes, verőfényes októberi délután. Amikor kései búcsúparádét tart a nyár, távoztában neveti magát, fényesre villantja az ökörnyálat. Amikor nyilvánvaló, hogy ilyen pompás idő nem lesz többé abban az évben! Mikor a citromsárga juharlevél – leheletvékony aranylemez – halkan, szinte susogva pendül lehulltában. Amikor nyár és tél közé, véglegesen ereszkedik le a sorompó…

Négy óra felé járhat. A békesség álmodozó hangulata, meg sok lila kikerics lepi el a rétet. A nagy csendben csak a láthatatlan zöld békák kerepelnek, karmesterük indító szavára, egy-egy álmosító strófát, hogy hamarosan, mintegy újabb parancsszóra, ismét elnémuljanak.

Előttünk a réten vagy nyolc-tíz szarvastehén legelész. Zavartalanul, bikazavarásról immár biztonságban, jó étvággyal, kielégítetten. Bőgés semerről sem hallatszik.

Egyszer csak valamelyik ünő – jókedvében-e, néma parancsra-e? – Váratlanul meglódul. Játékos, rendkívül kecses mozdulattal, szinte pillangósan libbenő, könnyed ficánkolással. Bizonyára darázs csíphette meg…

A többi felfigyel, de nem mozdul. S néhány pillanat multán, másik három ünő is ugyanabba a csodálatos, immár valóban csak körtáncnak mondható, légiesen fickándozásba kezd!

Négyen járják egyszerre.

De csak két-három percig.

És máris békés legelésre hajlanak, az imént még kergének tűnő fejek.

Mi pedig szájtátva, tanácstalanul ülünk a magaslesen. Valamennyit egyszerre csak nem csíphette darázs?...

Tompulni kezd a derűs délután fénye, a kikirics szirmok lilasága. Hűvösödik a levegő, tágul az árnyék, őszi köd ereszkedik a rétre. Begombolódzunk, lemászunk a magaslesről, elindulunk hazafelé.

A hirtelen lehűlés, meg a látottak titokzatossága, csiklandozva szalad végig hátamon.

Ha olvasóim közül bárki hozzászólhatna, valamilyen magyarázatát adhatná a különös élménynek, szívesen fogadnám.”

Ma is emlékeimben élnek a vele töltött órák. Humortól sziporkázó történetei. Örök optimista természete…

Zsiga bátyám közel fél évszázada már az örök vadászmezőket járja, de talán így advent idején a gondolatok szárnyán eljutnak hozzá soraim…

Címkék: Helynév Szarvas Széchenyi Zsigmond