Üdv!

Ez a blog bejegyzés tulajdonképpen két túráról fog szólni. A közös bennük az az, hogy mindkettőnek ugyanaz volt a célpontja, mégpedig a címben említett vár. Illetve még az is közös bennük, hogy mindkét túrát én vezettem. Meg még az is közös bennük, hogy mindkét túra téli volt, bár ez annyira nagyon nem is lényeges.

A különbözőségek egyik leglényegesebb pontja a társaság volt. Első esetben barátok, kollégák és azok hozzátartozói voltak társaim, második esetben pedig Túratárs-as tagok. Fontos különbség továbbá, hogy első alkalommal nem sikerült meghódítani a célt, míg másodjára bevettük a "hegyet".

Két hete már általam jól ismert emberekkel vágtunk neki a Bükknek, bokáig érő hóban és folyamatos hóesésben. A túra már rögtön az elején fontos tapasztalattal szolgált számomra, mégpedig azzal, hogy ha már egyszer magam vagyok a vezető, akkor tényleg én legyek elől. Történt ugyanis, hogy a "nagy" hóban ment előttünk két túrázó, akik nem hozzánk tartoztak és amíg én szépen lemaradtam fényképezkedni, addig kis csapatom az előttünk járók nyomában szépen eltért az általam tervezett útiránytól. Innentől kezdve pedig minden máshogy alakult, mint terveztem... Végül kilyukadtunk a szentléleki turista házhoz, ahol lányos zavaromban rossz helymeghatározást végeztem és kissé meghosszabbítottam a túrát egy visszafelé tartó etappal. Aztán persze rákanyarodtunk a helyes útra és el is jutottunk a Mária forráshoz. Itt sajnos megint bekövetkezett egy gikszer, ugyanis nem találtam meg a helyes irányt mutató jelzést ezért elindultam szépen - újra csak a csapatom nyomában, mivel amíg én a térképet tanulmányoztam, ők megint előre mentek - egy még a térképen sem szereplő jelzésen. Gondoltam nem baj, majd előbb-utóbb úgyis kilyukadunk egy a turista út és a betonút közös találkozási pontjára. Sajnos nem így lett, mivel volt még egy rossz döntés. No, de summa summarum a végén sok dilemmázás után megérkeztünk Bánkútra, a "fogadóba". Volt nagy forraltborozás, eszem-iszom, majd rövid sétával leértünk Ómassára a végállomásra.

Tegnapra azonban már komolyabban felkészültem, a végcélról még egy bejegyzést is előbányásztam a Wikipediából, hogy majd jólértesülten kis történelmi hátteret adjak a csapatnak és egyúttal elhatároztam, hogy nem hátulról fogom vezetni a túrát...

Kissé visszanyúlok az időben, de csak addig, amíg elhatároztam, hogy ha már egyszer itt van ez az oldal, akkor kíváncsiságból élek a lehetőséggel és meghirdetem kis kirándulásomat. Bevallom őszintén, hogy meglepődtem, amikor többen is jelezték, hogy jönni szándékoznak... A legnagyobb öröm azonban az volt, amikor útban a szokásos kezdő állomásra - Ómassára - a buszon egy általam nem ismert úriember arról érdeklődött, hogy mi megyünk-e a Dédesi várhoz? Ő ugyanis nem jelezte csatlakozási szándékát... No, gondoltam, akkor már legalább hárman leszünk. Garadnán leszállva sehol senki rajtunk kívül, viszont a telefon nem fogadott hívást mutatott egyik leendő túratársunktól. Gondoltam, némi késést szeretett volna közölni, de térerő hiányában nem tudtunk beszélni. És rövid idő múlva ténylegbefutottak immár négyen, mivel jöttek még ketten pluszban... Hmm, gondoltam szépen hízik a csapat. Mikor végül mindenki megérkezett lettünk nyolcan. Szép kis csapat, az állandó és megszokott két fős társaságunkhoz képest (a párom és jómagam). Indulás után - elhatározásomhoz híven - rögtön az élre álltam és igyekeztem is tartani ezt a pozíciót végig. Voltak persze hátul töltött időszakaim is, mivel igyekeztem a lemaradókat is figyelemmel követni. A csapatból néhányan már ismerték egymást, voltak közös túráik, folyamatosan "annekdotáztak" én meg csak kapkodtam a fejemet és igyekeztem bekapcsolódni a beszélgetésükbe. Szerencsére az út során most nem voltak nagyobb mértékű eltévelyedéseim, illetve egyszer lett volna, de akkor párom figyelmeztetett, hogy elmentem a jelzés mellett. Aztán volt még egy momentum, amikor is a járt utat felcseréltem a járatlan hegyoldallal, de úgy érzem, hogy az a kis kapaszkodás felfelé a meredek, havas és csúszós és morzsalékos hegyoldalra csak tartalmasabbá tette a kirándulást. És, persze remek edzés is volt... A csúcson aztán következtek a nehéz mászás utáni jól megérdemelt pillanatok, amikor is kiélveztük a magasságot, a remek időjárást, a pazar kilátást, illetve a csúcs csokit, meg az azt helyettesítő - már akinél természetesen - csúcspálinkát. Mondtam is a többieknek odafent, hogy van akit csokival nyerek meg magamnak, van akit pedig pálinkával. (mindkét termék vagy elfogyott, vagy jelentősen csökkent a nálam levő mennyisége...) Miután kisütkéreztük magunkat és ettünk-ittunk-mulattunk, elindultunk visszafelé. A hegység sajátosságainak köszönhetően, miután leereszkedtünk az 579 méter magas hegycsúcsunkról, még felkapaszkodhattunk a Bükk kb 800-egynéhány méteren fekvő fennsíkjáig, hogy elérjük utunk következő fontos állomását a bánkúti turistaházat. Komoly erőpróba következett, hiszen a tervezett uticélunkat már elértük mégis újra mászni, küzdeni, emelkedni kellett és nem is csekély mértékben. Miután leküzdöttük a tájékoztató tábla szerinti 2,1 km-t (amit mondanom sem kell de jóval többnek éreztünk akkor), megérkeztünk a "fogadóba". Az étterem sajátossága az egyik asztal, amelyik kör alakú és csodák-csodája pont 8 szék található körülötte. Ezt így pont nekünk készítették... jól körül tudtuk ülni. Az újabb evés-ivás után következett a már jól ismert levezető séta Ómassára, immár erős szürkületben de kellemes lépést tompító hópaplanon.

Végezetül köszönöm a résztvevőknek jelenlétüket, az új ismeretségeket, a szép napot. Továbbá külön megköszönöm, hogy lehetőséget kaptam egy következő túra megszervezésére is (cél és időpont már felvezetve részemről a túraszervezőbe). 

Az utolsó szó jogán még csak annyit, hogy szeretettel várok mindenkit a februári túrára is.

Sierra