Nyáron hallottam róla először, hogy idén 60 éves az Országos Kéktúra és ezen alkalmából külön jelvényszerző indul. Feladat: 60 óra alatt 60km-t menni a kéken. Aztán el is feledkeztem róla. Vége lett a nyárnak, bejártuk tolnát-baranyát, de legalábbis a Zemplént meg még sok egyéb táját az országnak, mindegy csak erdő legyen alapon, aztán eszembe jutott ez a túrakiírás. Megkezdődött a tervezés, ami nem ígérkezett egyszerűnek, lévén minden hétvégre jut valamilyen program. A második lépés a megfelelő táv kiválasztása lett. Ez könnyebben ment, mert abban Katával hamar megállapodtunk, hogy olyan szakaszokat keresünk, amik közt itthon tudunk aludni, és persze az sem hátrány, ha ismerjük valamennyire a terepet. Mivel ősszel korábban sötétedik, így nagy eltévedéseket most direkt nem terveztünk. Ráadásul ez a km számot is növelhette volna. Dorog lett a start, mivel ide elég hamar ki lehet érni. De már az elején sikerült felpörgetni az adrenalint, ugyanis megszokásból mentünk ki az Újpest-i buszpályaudvarra az Árpád-híd-i helyett. Nosza, futva elkaptunk egy metrót és aztán újabb futással abszolváltuk a bemelegítést a metrótól a dorogi buszig, még bő 2’-ünk maradt is az indulásig. Nem pont így terveztem, de azért még elfogadható kezdésnek tekinthetjük.
A Dorog-Piliscsaba ill Piliscsaba-Hűvösvölgy szakaszokat idén egyszer már végigjártuk, akkor nyár volt, nagy meleg. Most tiszta, néhol ködös idő. Külön vártam, hogy milyen új benyomások érnek és nem is csalatkoztam. A nyári emlékeket, a pöffös felhőket a kék égen, felváltotta a lombtalan, hullámzó dombok sora. Néha leereszkedett a köd és ilyenkor megrövidült a láthatár, tele lett a Kesztölc körüli vidék titokzatossággal.

Klastrompusztáig keveset beszélgettünk, inkább igyekeztünk nagyobb iramot menni, had fogyjon a táv. Onnantól aztán már megindult a beszélgetés, és kevésbé hagyott maradandót az erdő. Igaz, a két pilis településről nem sokat lehet beszélni. Azon átvág az ember. Nem úgy a Nagyszénáson, ahol mindig megállok nézelődni. Míg nyáron az volt az érzésem; élesen szikrázik a táj, addig most inkább álmosan pihengetett. Két éve Gejzával is jártunk arra bejglit lesétálni, hát az volt csak a mesevilág! Épp úgy esett, hogy mindent vastag jég és dérpáncél borított, de az idő tiszta volt. Felejthetetlen!
Zsíros-hegy-Mufflon fogadó-pecsét-huss és már mentünk is Hűvösvölgy felé. Ezt a részt nagyon szeretem. Olyan érzésem van, hogy sosem akar az erdőnek vége lenni. A zsíros-hegyi pecsét után már tudja az ember, hogy közel a város, és én is mindig azt várom, hogy a következő forduló után már jön az ereszkedés a meredek sziklafalon Remeteszőlős fölött, aztán a szurdok és kész…de nem! Csak megy, megy az ember előre, igazából se fel, se le hanem végig a gerincen.
A Máriaremete-Hűvösvölgy szakaszon már annyiszor baktattam végig, hogy számát sem tudom, így most csak a célban remélt pizza éltetett. Nem kellett csalódnunk, fél liter forralt bor és a pizza kellő ajándék a napi munkáért. Túl voltunk a tervezett táv felén, összesen 39km és nem is nagyon éreztük.
Második nap, úgy indult ahogy az előző, azzal a különbséggel, hogy kevesebb táv várt ránk, és nem kötött bennünket busz indulás sem. Vagyis lazán. Ezzel együtt korán felmentünk Hűvösvölgybe, amit nem is bántam meg. Nem is emlékszem mikor indultam ilyen ködös hajnali virradatkor utoljára túrára, valószínűleg valamilyen teljesítménytúrán, de már idejét sem tudom. Ez most fantasztikus volt. Direkt nem vittünk elemlámpát, vezetett a helyismeret és a lelkesedés. Kell is az második napra! Pár bizonytalan forduló azért akadt, de ilyenkor sem éreztük a lámpa hiányát, az utolsó pillanatban mindig egyértelmű lett az irány. Az előző napihoz képes a vasárnap ködösebbre kerekedett, aminek nagyon örültem. Remek fotózási lehetőségek adódtak. Katonasír a vitorlázó reptér mellett vagy az adótorony, aminek kis híján neki gyalogoltunk, annyira kevés látszott belőle. Viszont a tegnapival ellentétben, nem lehetett olyan jó tempót menni. Vizesebb, csúszósabb talajon nem kockáztattunk egy esést, de sietnünk sem kellett. A levelekről beszélgettünk, hol zöld, hol sárga, hol pedig vörösbarna alagúton haladtunk át. Egyik ámulatból estünk a másikba. Mondom; pedig nem terveztünk esést.  Teveszikla előtt kicsit elkavartunk, de nem vészesen. A kitérő nem lehetett több ezer méternél, így viszont közvetlenül a lábához érkeztünk és nekem ez a kis dolomit szösszenet külön élményt nyújtott. Korábban Domiékkal jártunk erre, akkor nem volt lehetőségem részletesen megfigyelni. Így mivel most időben voltunk, erre is jutott idő. Nem annyira maga a Teveszikla az érdekes, hanem a bányafal, ahol a triász dolomit és a későbbi, oligocén homokkő találkozik. Fotózni is élmény, de még egy laikusnak is izgalmas színkavalkád. Remek hétvégi túracélpont.
A 60km-t pont a Pilisnyeregnél teljesítettük. Ez kereken annyi amennyi meg kellett, hogy legyen, de nekünk még hiányzott a friss levegő meg a pecsételő füzetből a Piliszentkeresztig tartó szakasz. Így mentünk is tovább. Aztán úgy alakult, hogy majdnem mégis megbuktuk az egész jelvényszerző túrát. Történt ugyanis, hogy a jól ismert, rengetegszer megjárt településen, Piliszentkereszten elfelejtettem fotózni. Minek is? Nem?  Hoppá! Így viszont a célt bajosan tudtuk igazolni, és erre hétfő reggel a szervező fel is hívta a figyelmemet. Elfogadott volna ő bármilyen bizonyítékot, akár a buszjegyet is, de azt meg akkurátusan kidobtam az első adandó alkalommal. Így elég problémásnak látszott a teljesítés. Aztán visszahívtam a szervezőt és megkérdeztem, hogy ha mi szombat reggel kezdtük, akkor a 60 órás szintidőben még benne vagyunk, vagyis, ha felkeresném az elkövetkező 8-10 órában akkor ő igazolhatná a túra teljesítését. Hoppá 2.0! Most ő hallgatott egy rövid pillanatig, aztán rájött, hogy ez tényleg korrekt megoldás. A rajtról volt fotónk, csak a cél hibádzott, így azt az ajánlatot tette, ha felkeresem Káposztásmegyeren koradélutánig, akkor megvan a jelvényünk. Ez lett a túra legnehezebb része; még sosem jártam Megyeren. Kellett is keresgélnem a nehezen követhető utcák közt elszórtan és a külső szemlélő számára elég esetlegesen elhelyezett házszámokat, de végül minden szépen alakult. Kicsit meglepett, hogy csupán kevesebb, mint 400 teljesítője akadt a kiírásnak. (Eddig) Azt gondoltam, nem olyan teljesíthetetlen ez a táv és az OKT van olyan népszerű, hogy több vállalkozót feltételezhessünk. Talán a marketing volt gyenge…passz. Nem is fontos igazán. A lényeg, hogy nem csak az idei túrakiírást teljesítettük, hanem majd 10 év múlva ugyan ezt a távot fogjuk teljesíteni a 70 OKT jelvényszerzőtúra kiírásakor.