Vannak olyan túrák, amelyek komolyan próbára teszik a túrázót. Egy magas hegy, egy hosszabb táv, egy kellemetlen időjárás..

Nekem ilyennel nem kellett számolnom, amikor nekiindultam az Országos Kéktúra börzsönyi szakaszának, hiszen április volt, már kora reggel hétágra sütött a nap és hátizsákom mobiltartójában ott lapult a gondosan felállított terv a kétnapos túrához, rajta akkurátusan pontokba foglalva a vonat indulások-érkezések időpontját, a szállásadóm nevét, lakhelyét, telefonszámát, szobaárát és cipőméretét.

A mindenre felkészültek nyugalmával zötyögtem a vicinálison, gyönyörködtem a Dunakanyar felbukkanó vonulataiban, melyet a tavaszi nap és a frissen bomlott lombtakaró élénk zöldre festett. Nagymaroson leszállva körülölelt a csend, melyet csak a kisvárosokra, falvakra jellemző hangok törtek meg, jelezve, hogy bár kihaltak az utcák, igenis van élet a házak között.

Egy motoros fűnyíró robajlott a távolban, valahol egy kakas kurjongatott tök feleslegesen, mert a nap már a kilencet is meghaladta és persze a főutcán megjelent a falu bulldogjának kissé lestrapált, kopott ezeréves opelje, melyben oly kakaón szólt a tuctuc, hogy a karosszéria fémkeretének rezonanciája külön hangsort adott az amúgy is furcsa dallamvonalhoz. Bulldog persze izompólóban volt, fulladásig körbetekerve fuksszal, amivel szemmel láthatóan nagy benyomást tett haverjaira, akik heringmódra beszorulva kucorogtak mellette, remélve, hogy a következő kocsmánál csak beugranak testületileg egy reggeli felesre.

Bulldogék hamar eltűntek egy kanyarban és ismét visszaállt a béke és nyugalom és én a kora délelőtt eme idilljében, tudván, hogy a legtökéletesebben megszervezett túrámat kezdem meg, elővettem a pénztárcámat.

Ekkor hirtelen beborult. A pénztárcában mindössze 900Ft lapult, annyi, mint a vonatjegy Nagymaros-Budapest vonalon. Hahá sebaj, majd az automata - gondoltam naívan és még mindig szinte tánclépésekben masíroztam a helyi takarék felé. Itt legnagyobb megdöbbenésemre az automatából kinyúlt egy kéz, fityiszt mutatott, majd a visszalökött kártyámmal még kétszer arcul is csapott. Sajgó arcomat simogatva ekkor komolyan elgondolkodtam a kissé gonosz munkaadók fizetésosztási szokásai felől. A gondolkodás viszonylag hangosra sikerült és roppant választékos volt még magamhoz képest is.

Hát itt vagyok. Kétnapi távolsággal, mindössze annyi pénzzel, ami egy vonatjegyre elég... Mit csinál ilyenkor egy ember???

Hogy egy ember ilyenkor mit csinál nem tudom. Én elindultam.

Az, hogy a túrakönyv szerint kiírt szintidő is jóval túl volt azon, amire szükségem lett volna a nógrádi utolsó eléréséig csöppet zavart - emiatt a faluból kiérve bokrot is kellett keresnem - de a csakazértis vitt előre és villámgyorsan felvitt a Julianus toronyhoz. Jártam már itt korábban is, de a kilátás innen mindig megragad és bár tudtam, hogy nincs időm cicózni, már feltéve ha nem csövezni akarok, itt megengedtem magamnak 10 perc sóhajtozást

Ezután nekiindultam tovább az ösvényen és sorra hagytam magam mögött a lejtőket, a lankásabb emelkedőket, vágtam át fairtásokon, mikor is egyszer csak kiértem a Hangyás-völgy fölé, ahonnan teljes rálátás nyílt az előttem álló hegyekre. Fenséges volt a látvány és kissé megrázó is, hiszen a jövőm tárult elém, ami a térképet olvasva sem tűnt túl biztatónak, de így szemtől szembe még megrázóbb volt. Hát megráztam magam. Igenis megcsinálom! Többen megcsinálták előttem egy nap alatt, nekem is sikerülni fog. Így puffogtam, miközben a Hangyás erdőben hasítottam. Nem tudom mások hogy vannak vele, nekem vannak kedvenc erdőségeim. Imádom a bükkösöket, a fenyőerdőket és a ritkásabb tölgyeseket. A Hangyás völgy sűrűje nem tetszett annyira, de a sötét homályának hangulata azért megérintett.

A törökmezői turistaháznál nagy élet volt. Erdei akadályversenyt tartott egy általános iskola, az erdő csupa kacagás és zsivaj volt. Pecsételés után egy pohár kóla elfogyasztása keretében feltankoltam a következő szakaszra. Magam mögött hagyva az ádáz számháborút, és a lógó fejjel, kézben hordott számokkal kullogó áldozatokat lassan megint magamra maradtam. Ezt szeretem a Kéktúrában! Hogy az ember igazán magában lehet és minden érzékével tudja fogni az erdő, a mező, a táj szépségét. A madárcsicsergést vagy épp a mély csöndet, a virágzó fák, bokrok illatát, a különféle fák eltérő zöldjét és a vadvirágok meglepő formáit.

Ezzel a kellemes bódult hangulattal értem el Kóspallagot, ahol útközben szomorúan csókot dobtam Apukám Háza felé. Ez lett volna a szállásom, ha nem babrált volna ki velem kissé gonosz munkaadóm. Kóspallagon és Kisinócon tájfutóversenybe botlottam. A szokásos arcok viharzottak el mellettem gusztus szerint adidas dezodor, default izzadságszag vagy lenor öblítő kondenzcsíkot húzva. Megfigyeltem, hogy a típustan a futók esetében milyen képiesen jelenik meg. Vannak a végsőkig küzdők ökölbe szorított arcokkal, x lábakkal topogva, a már úgysem győzök versenyzők fél kézben térképet lóbálva, két lépés futás között hosszabb szakasz sétával, a vén motorosok homlokpánttal és a hetvenes évek egyik versenyén elnyert, kimarjult pólóval, valamint a fiatal generáció állcsúcsig latexben áramvonalas lábikrákkal.

A kisinóci turistaházat épp renoválták, ami azt jelentette, hogy Sanyi vakolt mint állat, Lajcsi meg Petya mögötte álltak, Lajcsi kezében egy spaklival, Petya kezében a malteros vödörrel némán nézte Sanyi ámokfutását a fal repedésein. Szép lesz, ha elkészül. Gyors ebéd, a szokásos pecsétért kóla elfogyasztása után számot vetettem a tér-idő függvény mentén. 20 perccel vagyok szintidő alatt, ha ezt meg tudom tartani, beérek Nógrádba épp az utolsó vonat indulásának idejére. Kérdéses, hogy a 900huf elég lesz-e jegyre, de majd csak kisírom, ha nem. A lábamban még van kakaó, úgyhogy irány a meredély Nagyhideg hegy felé! Komótosan felmálháztam és talpam alá vettem az utat.

Tartottam az Inóci vágástól, a hosszú és viszonylag meredek kaptatótól, úgyhogy úgy döntöttem, itt inkább belassítok, hogy kibírjam és legfeljebb a Csóványosról lefelé gyorsítok vissza, hogy behozzam a lemaradást. A nap szépen sütött, a kora tavaszi virágok itt-ott előtörtek már az avar közül. Már épp készültem ismét belemerülni a kéktúrás alfa állapotba, amikor alulról támadásba lendült … a hasmars!

Aki az Inóci vágásban járt, tudja, hogy más erdőkkel ellentétben itt hogy úgy mondjam elég nagy az átláthatóság. És persze mikor zúduljon le a hegyoldalon két emeletes busznyi rakomány kínai, ha nem akkor, amikor az ember gyöngyöző homlokkal, görcsbe ugrott anus-al próbál keresni egy meghitt, kies helyet, ahol úgy istenigazából elengedheti magát! Egész addig senki de senki nem jött velem szembe, de most legalább húsz percen keresztül hosszú tömött sorban vonultak le a kirándulók, akik őszinte, szívélyes mosollyal köszöntöttek a jó kiránduló szokás szerint. Hogy nekem mi energiámba került hasonlóan szívélyesnek lenni, inkább nem részletezném, de az biztos, hogy a vigyor az arcomon ez esetben nem szívből, hanem sokkal lentebbről jött.

Végre levonult az utolsó kirándulópáros is, akik még BESZÉLGETNI is akartak! Még jóval a látótávolságon belül voltak, mikor az egyedüllét örömén felbuzdulva bokát fogtam. Pár perccel később papír után kutatva a hátizsákomban rájöttem, hogy bár eddig mindig akkurátusan csomagoltam, most mintha minden hasznos dolgot otthon hagytam volna. Csak akik voltak már hasonló szituációban tudják, hogy milyen érzéseket szabadít fel egy csomó éles levelű fű, amivel gyerekkorunkban dudálni szoktunk. A dudaszó most is megvolt, csak épp máshonnan jött…

Túlesve a traumán, valamint néhány közepesen mély vágási sérüléssel folytattam az utat a Nagyhideg hegyfelé. Az Inóci vágás után végre ajándékot is kaptam – a Kórom bérc bükköse szívet melengető volt a fák mélyszürke, sima törzsével, mélyzöld, kerekded leveleivel. Itt újfent erőre kaptam és jó ütemben értem fel a Nagyhideg hegyre. Itt először kicsit mellbe vágott a sífelvonó szerkezet csúnyasága, de hát nemcsak túrázásból áll a világ, úgyhogy hajrá síelők! A nagyhideghegyi turistaház nagyon tetszett! A panoráma teraszról elém táruló látvány vonzerejét csak a bejáratnál kitett szobaárjegyzék tudta letörni. Kicsit nem is értettem a dolgot, miért kell 10 ezres nagyságrendben megszabni az árat egy ilyen helyen. Még akkor sem, ha a turistaház tényleg jó állapotban van. Pecsételés, kóla, kis élvezkedés a tavaszi, hegyi napsütésben.

Amikor felálltam a lábaim eddigi úton először felszisszentek. Na szépen vagyunk – gondoltam. Még hátra van a Csóványos és hol van még Nógrád? Fejben dől el minden – szokta volt mondani egy volt kollégám. Ez jutott eszembe és innentől kezdve csak a fejemmel voltam hajlandó foglalkozni. Ez nem volt nehéz, mert a Szabó kövek sziklái és az Oltárkövek ismét lefoglaltak, ráadásul az Oltárköveknél az ösvény mellett egy virágba borult fa álldogált, tökéletesen egyenes törzzsel, szinte körzővel megrajzolt hófehér koronával. Annyira szép volt, hogy többször visszafordultam még egy utolsó pillantást vetni rá.

Közben azért tempót mentem és mire felértem a Csóványosra már egy órára nőtt az előnyöm. Ennek ellenére nem mertem megkockáztatni, hogy felmenjek a kilátóba. Minden erőmet arra tartogattam, hogy a nógrádi vonatot elérjem, amely ekkor már 4 órányira volt tőlem. Kicsit kepesztettem egy fapadon, majd elindultam a Foltán kereszt felé. Az erdő errefelé is gyönyörű, különösen az a gerinc, ahol jobb kézre kilátás nyílik a Nógrádi medencére, távolban a Naszály vonulatára. Itt a trükkös jelzésfestének, vagy inkább annak hiányának kissé összezavarodtam és fel-alá mászkáltam a gerinc és a hegyoldalban futó ösvények között. Végül a megérzésemre hallgatva a gerincet választottam és pár perccel később pont velem szemben megjelent a fehér alapon kék csík, majd nemsokára a Foltán kereszt mezeje. Ha  eddig azt mondtam, szép helyeken jártam, itt ez négyzetesen igaz. A madarak csicseregtek, a nap aranysárga fénnyel esett a smaragd fűre, mindenütt derűs nyugalom. Elolvastam a kereszt történetét és meghatott az erdész bátorsága és a kutyája hűsége. Szinte látni véltem, ahogy a gyilkosait társzerkérben megbilincselve vitték a falu főutcáján. Gondolatban elköszöntem Foltán Jánostól és megkezdtem az ereszkedést a völgybe.

Innentől kezdve kissé összefolynak az emlékeim, mert ekkor már sajnos nem tudtam nem odafigyelni lábaim tiltakozására és arra, hogy ahogy fokozatosan kezdtek lemerevedni, úgy kezdtem érezni, hogy a Csóványoson nyert 60 perc szinte minden megtett méterrel mint a forró vízbe tett jégkocka olvad el. Az erdő is hol susnyás volt, hol sűrű és sötét tikfa, az ösvény talaja pedig morzsalékosan köves. A Büdös tó környékén csúnya meglepetésben is volt részem. Az út ismét felfelé vitt, amit csak némi ücsörgés után tudtam abszolválni. Közben felettem az ég elkezdte magára húzni a naplemente színeit.  Fogy az idő, fogy az idő – kezdett zakatolni a fejemben és mivel már nem arra koncentráltam, hogy meg tudom csinálni, hanem arra, hogy vajon megtudom-e csinálni, elérem-e a vonatot, hát az erőm is kezdett elhagyni. Dühös lettem magamra. Mások tv előtt ülnek és elvannak mint a befőtt, nekem meg pont ez a törődés, eza küszködés kell? Mire jó ez az egész? Mit akarok bebizonyítani és főképpen kinek? Indulatba jöttem és a fejgőz miatt kezdtem elveszíteni a távolság-idő érzékemet. Máshol láttam magam a térképen, mint ahol voltam és megrendített, hogy még korántsem vagyok ott. Közben kezdett elfogyni az erdő és kacskaringós kitérőkkel egy inkább cserjésnek mondható szakaszhoz értem. Itt megálltam és visszanéztem az erdőbe. Bent már majdnem mindent elnyelt a zöldes sötétség. Nem lehetek messze! Egy utolsó nekidurálással ismét trappolni kezdtem és nemsokára elúszott mellettem egy házkezdemény, elém állt a természetvédelmi területet jelentő sorompó, az úton patanyomok jelentek meg – a szerencsések, akik lóháton ülnek! – és mintha már távoli kutyaugatást is hallanék! Megálltam és hallgatóztam. Igen, ez kutyaugatás. Mindjárt ott vagyok, és még 30 perc van a vonatig!

Újult erővel nekiindultam. A cserjés ösvénye kettévált, hogy egy sűrűbb erdőből aztán hirtelen bukkanjak ki a Nógrád feletti mezőre.

Hát itt vagyok! A falu határában! Látom a házakat, némelyiknél már lámpást is gyújtottak, mert a nap már lement a hegyek mögött és bár még világos az ég, a házakban már megjelent az este. A vár romjai fenyőfák mögé bújva kukucskált rám. Itt már én is az ökölbe szorított tájfutók módjára végsőt húztam az inakon és nekizúdultam a völgynek. A traktornyomos, porhanyós talaj most nem esett jól, pedig általában szeretem, ha puha földön járok. A barna felszántott földeket hirtelen zöld vetés váltotta fel és már mellém is álltak az úti keresztek. Itt ismét elkapott a térzavar és kb másfél kilométerre a végcéltól akaratomon kívül letértem a kék jelzésről. Már közeledett a falu, amikor gyanús lett, hogy percek óta semmilyen felfestést nem látok. Nem akartam megállni térképet nézegetni, mert az idő gyorsan fogyott és minden lépésért meg kellett harcoljak magammal. A temetővel szemben érkeztem a közvetlenül a házak alatt futó vasúti sínekhez. Nem volt már kedvem az utcákon kavarogni, úgyhogy úgy döntöttem a síneken megyek be az állomásra. A talpfák nagyon közel feküdtek egymáshoz, úgyhogy mint egy gésa tipegtem rajtuk erősen koncentrálva, hogy még véletlenül se lépjek rá az éles aljzat kövekre. Már már úgy éreztem, sínen vagyok, amikor arra lettem figyelmes, hogy a sínek néha pattannak egyet. Biztos a hőtágulás gondoltam magamban és fejemet lehajtva, a talpfákra koncentrálva tipegtem tovább. Azonban a kattogás, vagy inkább percegés egyre erősebb lett. Ekkor felpillantottam. Épp jókor, mert a balassagyarmati vonat vigyorgott velem szemtől szembe. Épp annyi időm volt, hogy levonszoltam magam a sínekről, hogy udvariasan utat adjak neki. Végülis ő az erősebb!

A gyarmati vonat után nem sokkal én is befutottam az állomásra, bár a sorompót miattam nem vonták le. Csigagyorsasággal lehámoztam magamról a hátizsákot, amely már szinte hozzáhártyásodott a hátamhoz. Nyomtam egy pecsétet a pecsételőkönyvbe és csak ezután néztem meg az időt. 10 perccel a vonat indulása előtt érkeztem, vagyis a szintidő alatt húsz perccel futottam le életemben először a 38 km-es távot! 11.45 perc és 38 km! Biztos másnak ez egy kézlegyintés, de nekem akkor és most is hihetetlen élmény. Hogy megcsináltam, hogy végbevittem azt, amit elterveztem. És a sok küzdés után a jutalom: Nógrád – Budapest 900HUF!  Ekkor felálltam a padról és a Börzsöny felé fordulva fejet hajtottam és megköszöntem, hogy segített és egyben el is köszöntem tőle, mert akkor még nem tudtam, hogy hamarosan visszatérek hozzá. Hát ez volt az én Tortúrám története….

Címkék: OKT Börzsöny