Igen, Sierra, az ilyen emberek már nem nagyon tudják azt sem elhinni, ha valaki segít nekik... persze vannak jópáran, akik nem is élnek a segítséggel, pl. nem mennek be a szállóra... tehát van, akivel nem is lehet mit kezdeni... de az tény, hogy sztem pl. minél több tragédia ér valakit, vagy minél több csapás éri, olyankor mindig lehull egy-egy réteg maszk, ami azért a legtöbb emberen rajta van... viselkedésbeli meg úgy egyáltalán... és ha valaki eljut idáig, hogy se otthona, se családja, addigra legtöbbször, már annyira lecsupaszodott, hogy valóban csak a nyers valóját mutatja... de valószínűleg attól, hogy nem látszik rajtuk, vagy nem tudják már kimutatni az érzéseiket annyira, azért jó nagy adag szeretetre és ha csak egy apró segítségre van szükségük, és nem kell érte semmit sem viszont várni, ő megéli ezt, ahogy megéli, mi meg jobban aludhatunk, hogy ma sem éltünk hiába... :)

Egy kis hozzászólás akkor tőlem is.

A minap jöttem ki a délelőtti munkahelyemről - egy kórház, a Keletitől nem messze - és mentem volna át az út másik oldalára. Szétnéztem jön-e autó egyik irányból, vagy mentő a másikból és így "későn" láttam meg, hogy egy erősen hajléktalannak kinéző, tolókocsis emberke van a sarkon, pont előttem. Koszos, büdös, miegymás, az emberek nagyívben kerülték ki a szerencsétlent. Gondoltam én is kikerülöm, de nem volt rá érkezésem, mert a kereszteződésben megindult a forgalom, muszály volt mellette elmennem. Motygott valamit, az orra alatt: "... Te... toljál már át..." Nem szoktam az ilyesmire figyelni, mert jobb elkelrülni a kontaktust, sose tudni mi történhet alapon, de most valahogy megszállt a kisangyal és megkérdeztem tőle, hogy mit szeretne. Azt mondta toljam le a járdáról az úttestre, mert egyedül nem tud, fél hogy felborul. Letoltam, sőt az utca közepén még megkérdeztem tőle, hova is szeretne eljutni? Szerintem meglepődött, de rögtön mondta, hogy be akar jutni a kórházba... Arra már nem emlékszem miért akart bejutni, hiszen láthatóag nem volt eltörve semmije, de betoltam, pedig siettem a délutáni munkahelyemre. Miközben toltam a kocsiját, folyamatosan motyogott, sűrűn előfordult a jellegzetes tegezési formula, amit nagyon nem bírok az ilyenekben, de elfogadtam és toltam tovább, be a szűk kapun a balesetire. Az ajtón bejutva mondta, hogy tovább ne toljam, már elboldogul. Elköszöntem tőle és kicsit még vártam is, fog-e mondani valamit. A háta mögött voltam nem láthatott, de lehet érezte még a jelenlétemet, mert jó sokára egyszercsak kimonta azt amire vártam, - bár szerintem túl sokáig tartott neki - Köszönöm!

Köszi a hozzászólásokat... :)

megyula: a külsőségekre én már rég nem adok

gejza: az ünnepeknek én nem tulajdonítok különösebb jelentőséget, így a karácsonynak sem, a hétköznapokban is kell tudni szeretni, sőt akkor kell tudni a legjobban... az én meglátásom szerint... a háromnapos szeretetekben és nagylelkűségekben nem nagyon hiszek...

guruloo: ismét bölcs voltál :)

paya: köszönöm! Annyira eltaláltad, olyan jó, hogy megmutattad a másik oldalt, ráadásul így nyertem egy paya-blogot 'csakúgy' :))

petour: nagyjából minden benne van ebben a versben... semmivel érkezünk ide, és nem is viszünk magunkkal semmit, és erről jó nem megfeledkezni, amikor túlságosan ragaszkodunk valamihez...

Köszönöm, hogy elolvastatok!

Az alábbi Áprily Lajos-vers jutott eszembe a fenti cikk olvasása közben.

Szeretettel ajánlom Megyulának újévi üdvözletként, - "és persze mindenki másnak is..."

A csavargó a halálra gondol

Uram, a tél bevert a templomodba.
Álltam vaspántos portádon belül
s ámulva néztem botra-font kezemre
sugárban omló fényességedet.
Térdelt a nép, én álltam egyedül,
úgy hallgattam, amit beszélt papod:
„Ez világot szívedben megutáljad
és úgy menj ki belőle meztelen -”
Uram, te ezt így nem akarhatod.
Tudom, hogy földed nagy területéből
egyetlen barlangod jutott nekem,
s megreng az is, ha viharod zenéje
végigrobajlik fenn a tölgyeken.
De ha tavaszod jő, enyém az erdő,
és jó hozzám az erdő: ennem ad,
rigószavaddal kelt a kora-reggel
s odvamba surran este sűnfiad.
Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel
új őszig minden gondot eltemet:
mezítláb járom harmatos meződet
s verőfényed füröszti mellemet.
S ha kóborolni küld a nyugtalanság
s nótázva fut mellettem patakod,
kurjantással köszöntöm kék lakásod,
s fütyörészem s Uram, te hallgatod.
Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,
otthon-kínáló tűz nem int felém,
de mondd, volt-e valaha szép világod
valakié úgy, ahogy az enyém?
Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat
egy rándítással elhullathatom,
saruim szíja sem marad velem.
Uram, utálni nem tudom világod,
de indulhatok, amikor kivánod,
igéd szerint: egészen meztelen.

Vártam tegnap a villamosra. Mint régen, még egyetemista koromban. Néha a fizika vizsgától félve, néha előre örülve az esti bulinak. Lassan, negyven éve lesz. Más volt a villamos, más voltam én is. De lehet, csak a villamos volt más. Elmerengtem, hol siklott ki. Nem a villamos, hanem én. Talán nem kellett volna rögtön, egyetem után kimennem mérnöknek a „baráti országokba”. Mire sok év múlva hazajöttem, már nem és még nem volt itthon senkim. Kezességet vállaltam régi ismerősöm hiteléhez, el is úszott mindenem. Nem láttam más kiutat, újra elmentem, messzire. Ahol a „jól felszerelt” vegyi gyárban évek alatt összeszedett betegségem kigyógyítására költöttem évekig, amit addig kerestem. Örültem, hogy haza tudtam jönni. Örülök, hogy életben maradtam. Viszont visszamaradt a betegségemből, hogy akit meglátok, annak jó egészséget kívánok. Sokan nem tudják még, milyen fontos ez.

Felszálltam a villamosra. Beültem a sarokba. Senki nem ült mellém. Nem szokott. Azt hiszem, én se ülnék le mellém. Régen biztosan nem tettem volna, ha mostaniként látom magamat. Aztán, valaki mégis. Köszöntöttem. Nézett ki az ablakon. Halvány mosoly suhant át az arcán. Mindketten otthagytuk a jegyeinket. De, mintha valami mást elhoztunk volna. Én, biztosan. Este a szállón, elalvás előtt, kicsit mosolyogtam. Rég volt már ilyen.

Utolsó munkahelyem egy szabadidő központ volt. Évente több nagy rendezvény színhelye. Karácsony előtt ádventi vásárral. Egy alkalommal, nem volt jó idő. Kevesen jöttek el, sok minden megmaradt. Ez adta az ötletet, szervezzünk melegétel osztást a rászorulóknak.

Magam is beáltam ételosztónak... Szégyenkezve köszönték... Szívesen, adhatok még valamit? Lassan ráébredtem, ők az ingyen élelemért jöttek, de ezerszerte többet ér a jó szó... Erre éheztek igazából...

Elmúltak  az ünnepek. És a jó  szó?