Üdv!

Egy rövid kis bejegyzést szeretnék itt közzé tenni a tegnapi Téli Mátra teljesítménytúrán történt benyomásaimról. Az ötlet, hogy elinduljak az év számomra első teljesítménytúráján a legutóbbi tátrai kirándulás alkalmával a buszon fogalmazódott meg bennem, egyik kedves túratársam kérdése után. Egy kicsit vacilláltam rajta, mivel tömegközlekedéssel elindulva nagyon hosszúnak ígérkezett az út. Először egy olyan vonatot sikerült kinéznem, ami reggel 3-kor indult volna Miskolcról, aztán a következő egy órával később. Egyik megoldás sem tűnt nagyon csábítónak. Sajnos ezen az oldalon sem találtam vállalkozó kedvű - autós - utitársat, aki ebből az irányból kelt volna útra. De, aztán sikerült egy áthidaló megoldásként Emődön csatlakozni egy autónyi t.túrás utitárshoz, akik Debrecenből indultak útnak. Végül is öten préselődtünk a kocsiba, nem mondom, hogy nagyon kényelmes lett volna, de legalább meleg volt és jó hangulat. Gyöngyös felé autózva beleszaladtunk a hóesésbe. Nagyon szép volt, nagyon tetszett. Aztán, amikor a közel térdig érő hóban kellett hegynek felfelé botorkálni, már nem annyira...

Mátrafüreden már óriási tömeg fogadott minket, profi irányítással tudtuk elfoglalni a közeli parkoló utolsók között még szabadon lévő helyét. Nevezés futószalagon, majd öltözködés, felkészülés után rajt. Mint írtam öten vágtunk neki a távnak, egy darabig még tartani is tudtam az iramot társaimmal, de rövidesen szétszakadozott a csapat. A szakadó hóesésben kicsi volt a látótávolság, aminek következtében magából a Mátrából sem lehetett túl sokat látni. Indulás után, miután magamra maradtam - vettem észre, hogy a GPS-re nem töltöttem fel a Mátra térképét, a nálam lévő papír alapú térkép pedig az első elővételnél gyakorlatilag ronggyá ázott. Szerencsére, akkora tömegek mozogtak az úton, hogy valakit mindig láttam, akit lehetett követni. Nekem ráadásul nem is volt olyan kalandom, mint egyik utitársamnak, aki szintén csatlakozott egy előtte haladóhoz a túrán és aztán együtt is tettek egy plusz 20 perces kitérőt... Az első ellenőrző pontot viszonylag hamar megtaláltam, találkoztam is utitársaimmal, ami azt jelentette, hogy még nem tettek szert túl nagy előnyre. Gyakorlatilag jó tempóval tudtam haladni, kevesebb mint 1,5 óra alatt megvolt a 6,5 km. Elégedett voltam és nagyon éhes, amit gyorsan csillapítottam is a nálam lévő szendvicsek egyikével. A következő pont Mátraszentimrén volt, amit az egymást követő emelkedők leküzdésével már jócskán várakozásomon aluli átlaggal tudtam csak elérni. Itt már kezdtem érezni, hogy ez a mai nap nem lesz a legkönnyebb számomra. A következő 4 km életem leghoszabb és legfáradtságosabban megtett távja volt, ráadásul a beígért ellátásért még fizetni is kellett. (Na, jó a zsíros deszka a hagymával biztosan ingyen lett volna, de kiindulva a teáért kért összegből inkább nem fogyasztottam semmit). Innen tovább már igencsak lassan és lemaradva a többiektől megérett bennem az elhatározás, hogy csak a csökkentett távot fogom teljesíteni. Már, ha sikerül... Szerencsére még mindig nem én voltam az utolsó, még mindig tudtam csatlakozni előttem haladókhoz és így gyakorlatilag tudtam "huzatni" magamat. Volt néhány túratárs akikkel folyamatosan előzgettük egymást és egy idő után már néhány szó is elhangzott közöttünk, bár a szapora lélegzetvételtől túl sok értelem nem nagyon volt közöttük.

A túrán a következő ellenőrző pont számomra eléggé felfoghatatlan módon egy az út mentén felállított sátor volt. Nagy élmény lehetett a pontőr srácnak az egésznapos szakadó hóesésben a sátra előtt ácsorogni és a folyamatosan érkezőknek az itinerét pecsételgetnie. Itt ráadásul még tea sem volt. Pedig itt már fizettem is volna érte... Ezen a helyen láttam egy csodálatos jelenséget, egy túratársat, - aki talpig, azaz, hogy csak térdig - rövidnadrágban futott a majdnem térdig érő hóban. És még sapka sem volt rajta... Aztán egy kicsivel később megint elfutott mellettem, nagy-nagy meglepődésemre, igaz ekkor már volt rajta sapka. (Biztosan elszaladt időközben egy sapiért valahova... Más magyarázat nem lehetséges... ) No, miután ezen a "sokkon" is túltettem magam következett még egy erőfeszítés a Vörösmarthy túristaházig, ahol az előtte lévő tömeg hangulatából könnyen megállapítható volt, hogy nem volt a beígért forró erőlevesből. Viszont innentől kezdve már szinte csak lefelé kellett haladni a hegyről és nem is akármilyen mókás körülmények között. Voltak ugyanis az úton olyannyira jeges szakazok, hogy oda a szervezők előrelátóan köteleket rögzítettek, hogy a nagyérdemű majd azokon ereszkedjen lefelé. Ezeken a helyeken mindig nagyobb fajta tömeg verődött össze, így 100 százalékig biztosítva volt, hogy egy-egy megcsúszást, fenékre ülést, egyéb produkciót élénk és harsány nevetés kísérjen, egészen addig, amíg az előbb még nevető emberke is sorra kerüljön. Voltak mindenféle fenéken, háton, hason végrehajtott lecsúszások, fák közé történő landolások és ösvényen történő balettozások. Szerencsémre jómagam megúsztam a dolgot kettő darab eséssel - igaz, azok eléggé díjnyertesek voltak. A célban többen adtak azon véleményüknek hangot, hogy ha valaki megállt volna egy kamerával az adott szakaszok előtt, több hétnyi harsány röhögést kiváltó videót tudott volna feltölteni a you tubera...

A köteles szakaszokat túlélve még mindig nem lehetett megnyugodni, ugyanis a Mátrafüredre bevezető út is tartogatott épp elég csúszkálnivalót. Meg is állapítottam magamnak, hogy ha ezt tudom veszek egy hágóvasat és azon biztonságosan tudtam volna leszaladni a hegyről. Ezen a ponton már nem csak az izmaim fáradtsága miatt volt robotizált a mozgásom, hanem az eséseim miatti fájdalmaim okán is. Már, alig vártam, hogy beérkezzek a célba, ami csak nem akart közelebb kerülni, pedig lassan már a szintidő letelte is közeledett. De, nagy nehézségek után végre beértem a célba. Nem is volt nálam boldogabb ember a környéken, leszámítva azt a másik néhány százat, akik szintén így éreztek.

A többiekre kicsit még várnom kellett, hiszen ők nekivágtak a hosszabb útnak és tiszteletre méltó módon teljesítették is azt. Rövid pihenő után aztán következett a haza felé vezető út, amit még megfűszerezett némi autó tologatás is. Aztán következett a nap fénypontja, amikor a jól befűtött autóban előkerültek a mindezidáig gondosan őrzött elemózsiák és mindenki elmesélhette, hogy mit tapasztalt, mit őrzött meg magának ezen a szép és kimerítő, nagyon nehéz túrán. Megállapítottam, hogy bár messze elmaradtam a magam számára felállított követelménytől, azért így is elég jó időt futottam (csúsztam, botorkáltam és zuhantam) és ahhoz képest, hogy a nemzetközi Zoltán napkor műtésre kerül majd a térdem, csak teljesítettem ezt a közel 35 km-t.