Korán reggel ébredt. A felkelő májusi nap simogató melegét érezte a testén áramlani. Jó lenne egyet csavarogni az erdőben, futott át az agyán. Még feküdt kicsit, hempergett lustán, aztán (ahogy egyszer látta, mikor jógaórára bebámult a terem ablakán) négykézláb állva feldomborította a hátát, ropogtatva végig a gerincének csigolyáit. Szépen kivitelezte az ászanát. Mikor ettől felfrissült, elindult az erdő felé, ami nem volt messze. Reggelizni még ráér később. Amint haladt az út szélén, egy gyorsan hajtó autó megijesztette, beugrott az árokba, a nagy fűbe, majd vissza ki az útra. Még jó, hogy a meglepetéstől nem ugrott be hirtelen mozdulattal, a kerítésen át, egy kertbe. Valami jóképű kuvaszhoz. Lett volna kergetőzés meg fára mászás.

Az erdő szélén, kis patakon átvezetett egy gyaloghíd. Emlékeiből felidőződött a mese, a két kecskegidáról. Akik egymás lökték a vízbe, mert mindkettő első akart lenni. Sose értette, miért akar valaki első lenni? Főleg a két kecskét nem értette, hogy miért ütötték össze a fejüket. Azt meg végképp nem, hogy miért akartak átmenni a hídon. Legelőt akartak cserélni?

Szerette a meséket. Olyan környezetben nőtt fel, ahol meséltek a gyerekeknek. Vagy mesét mondtak, vagy pedig kitaláltak valami történetet, amit kerek szemmel, tátott szájjal hallgattak elalvás előtt. Nagyobb korában is sokat belopózott csendben a szobába és hallgatta, ahogy a nagyapa mesél. Élvezte a mesék dallamát.  

Beért a fák közé. A májusi friss reggeleken az erdőnek bódító illata van. Néha a vadak szagát is érezni, de ez hozzátartozik a természethez. Gondolkozott rajta, hogy milyen vadak élhetnek itt. Nemrég hallotta, hogy Jávorkút környékén vannak ismét farkasok. Az erdész mondta a bicikliseknek. Vadmacskák is vannak. A vadmacska megtestesíti az őserőt, az ügyességet, a megközelíthetetlenséget. Szinte a halhatatlanság képzetét kelti. Mélyen belül, irigyelte ezekért a tulajdonságokért. Ettől jobban csak a medvét csodálta. Aki jobban fut, jobban úszik, jobban mászik fára, mint bármelyik szárazföldi lény. Meg erősebb is mindenkinél. Senki másban nincs ennyi életrevaló tudás egyszerre. Talán a tigrisben. Még se akar első lenni semmiben, csak élni akar. De a Bükkben nincs medve. Még nincs. Aztán, néhány száz év múlva lesz megint. Ilyenek jártak az eszében, de közben haladt csendes léptekkel, mint szokott. Meglátott egy érdekes, színes madarat. Behúzódott egy fa mögé, nehogy elijessze. Szerette bámulni a madarakat. Nem értette, hogyan tudhatnak ezek a lények repülni. Érti, hogy van szárnyuk, de a tyúknak is van, még se tud. És hogy van az, sose hibáznak, sose esnek le a fáról. Miért van az, hogy a gólya, mikor elrugaszkodik a fészkéből, sose akad be a lába, bukfencezik és esik le hanyatt a földre. Vagy csőrrel lefelé, hogy beleállna a legelőbe. Ő már esett le, sokszor, sok helyről. Nagyobb baja nem lett. Szeretett érdekes helyeken mászkálni. Mikor kicsi volt, ha nem látta senki, felmászott a háztetőre és onnan szemlélte a világot. Itt az erdőben más világ van, mint a házak között. Érdekes, hogy itt soha nincs rossz szag. Csak, ha valakik kihoznak valami szemetet és leborítják az út mellé. Az büdös, mert nem természetes. A természetnek szép illata van. Még a bürök illatát is szereti. Érdekes, hogy itt mindenki fél valakitől. A bogár fél a cickánytól, a cickány fél a siklótól, a sikló fél tőlem, én meg a farkastól. Pedig sose bántottam siklót és engem se farkas – gondolta magában. Félelem és menekülés igazgatja az erdőt. Csak a növények nem tudnak menekülni. De félni valószínűleg, még ők is félnek.

Lassan visszafordult hazafelé, hogy hazaérjen, mielőtt a többiek felébrednek. Lehet, még visszaalszik egy kicsit, az egészséges séta után. Otthon, a kertben egy nyugágy volt kiterítve. Kényelmesen elhelyezkedett rajta. Elálmosodott a friss levegőtől. Mielőtt elaludt, arról ábrándozott, hogy mi lett volna, ha nem házimacskának születik.