Erőss Zsolt és Kiss Péter emlékének ezt a verset osztom meg veletek.

Wass Albert: A láthatatlan lobogó


Elemezzétek csak egy kicsit!  ( Alább a teljes vers)

Konok hűséggel vitte a Székely, mint a Magyar lobogót a csúcsokra...
Úttalan, igaz, nem bozótokon, de úttalan utakon...
Fagyás, sebek... kézen lábon, de fogta, és megtartotta... (nekünk is, értünk is)
Fogcsikorgatva a mínusz 30-40 fokban
Nem ért véget a küzdelem....
...
...
És mentem, mindenki által, íntépő végső akarással!

Dúlt otthonom rég összedőlt, kifordult alólam a föld...  -erdélyi magyar- ...
Társaimat ár elsodorta.... -hatan vesztek el mellőle- .... "A hetedik Te magad légy!"

...
Innentől pedig most teljesen róla szól:
----------------------------------
Társaimat ár elsodorta.
Mögöttem ég a poklok pokla.

Előttem vad sziklák merednek.
De nekivágok a meredeknek!

Mert élek még! Ha törten is,
ha vérben is, ha görcsben is,

még ha utolsó is vagyok,
kit az özönvíz meghagyott,

de harcom végig harcolom
s a lobogót megmarkolom!

Megmarkolom és nem hagyom,
ha le is szakad a két karom,

ha két lábam térdig kopik:
de feljutok a csúcsokig!

S utolsó jussomat, a Szót,
ezt a szent, tépett lobogót

kitűzöm fent az ormokon
s a csillagoknak meglobogtatom!

---------------------------------

Nekem  most ez jutott eszembe...

Isten veled Hópárduc!
Isten veled Kiss Péter!

Mindenki, aki a hegyen marad(t)...

És itt a teljes vers:


Wass Albert: A láthatatlan lobogó

Konok hűséggel hordozom
az úttalan bozótokon.

Seb a vállam és seb a markom,
de fogom, viszem és megtartom!

S fogcsikorgatva hirdetem:
nem ért véget a küzdelem!

Mert valami még megmaradt.
Görcs zsibbasztja a markomat,

de markomban még itt a Szó:
a láthatatlan lobogó!

Ereklyém, Kincsem. Fegyverem.
Magasra tartom s lengetem!

És védem, foggal és körömmel!
Vad dühvel és őrült örömmel!

És mentem, mindenek által,
íntépő, végső akarással!

Dúlt otthonom rég összedőlt.
Kifordult alólam a föld.

Társaimat ár elsodorta.
Mögöttem ég a poklok pokla.

Előttem vad sziklák merednek.
De nekivágok a meredeknek!

Mert élek még! Ha törten is,
ha vérben is, ha görcsben is,

még ha utolsó is vagyok,
kit az özönvíz meghagyott,

de harcom végig harcolom
s a lobogót megmarkolom!

Megmarkolom és nem hagyom,
ha le is szakad a két karom,

ha két lábam térdig kopik:
de feljutok a csúcsokig!

S utolsó jussomat, a Szót,
ezt a szent, tépett lobogót

kitűzöm fent az ormokon
s a csillagoknak meglobogtatom!