A harmadik napon esőre ébredtünk. Kicsit később bejött szobánkba a túravezető. Ők hazamennek, de ha mi akarunk, mehetünk a hegyre. Innentől kezdve mindenki azt tesz, amit jónak lát.

Volt, aki reggelizett és a szendvicseket kente. Mások terveket kovácsoltak. Mellettem két lány az új tanügyi rendeletekről beszélgetett. Bár az iskolaév véget ért, neki még be kell járnia értekezletekre. Szeptembertől kezdve minden nap lesz testnevelés óra. S a gyerekeknek 16.00 óráig az iskolában kell maradniuk. Igen, akik három műszakban dolgoznak, s a gyerek csak az utcán cselleng, azoknak jó. De mi lesz, az olyan különórákkal, amik az iskola épületében nem megoldható? És ott van még az etika óra is. akik nem járnak hittanra, azoknak kötelező!? Honnan vesznek annyi fedhetetlen életű oktatót?

Nem vettem részt a társalgásban, csak hallgattam, s közben az elmúlt napok eseményei kavarogtak a fejemben.

Előző nap a nyári zápor a hegyen ért minket. Hamarosan a jég is kopogni kezdett. A gyephavason apró patakok rohantak a völgy felé, s az ösvényen már fél lábszárig ömlött a sáros áradat. Villámlott és dörgött szakadatlan, meztelen lábszáramat verte a mogyorónyi jég. Még szerencse, hogy a poncsó alatt a nyári sapka úgy-ahogy védte a fejem, a fülemet így is eltalálta. A házat még alig hagytuk el, de nem lehetett sietni, mert ilyenkor egy elesés végzetes lehet, és a mögöttem jövő gyerekes családnak is segítenem kellett

Aztán csak oda értünk. Az előtér, és a lépcsőház teli emberekkel. Alig lehet közöttük elmenni. Az étterembe csak az mehet be, aki enni szeretne, de most a szükség, törvényt bont. Így is alig férünk el. A ruháinkról a lecsorgó víz már tócsákban áll. Egy lány kibújik a csuromvizes nadrágjából, és szárazat vesz. Ezt most senki nem veszi zokon…

…de amikor a bakancsából is kiönti a vizet, s a zokniját is kicsavarja, rászólnak. Nagyon szégyellem magam. Helyette is. Itt nem azt fogják mondani, hogy egy bunkó társaság bejött az étterembe, hanem hogy bunkó magyarok jártak a házban…

Egyik szobatársunk már tavaly a Tiszán is minden nap merev részegre itta magát. Így nem lepődtünk meg, amikor éjfél után mindennek neki menve botorkált be a szobába.

Másnap két lány támogatta haza. Kiabáltak, röhögcséltek, felgyújtották a villanyt, mit sem törődve, hogy hárman már nyugovóra tértünk. Talán ezt még sem kellene – mondtam – s leoltotta, majd kifutott. Nem így a másik… Ugyan mit mondhattam volna neki? Hiszen már ő sem volt abban az állapotban…

Öt éves sem voltam, mikor apám meghalt. Anyám, s nagyszüleim neveltek. Papa mondta el nekem, hogy nem dicsőség az, hogy ki hová születik. De nem is szégyellni való. Egyszerűen csak egy állapot. Ugyan olyan állapot, mint az a kegyelem, hogy embernek születtünk. Csak hogy ez kötelezettségekkel is jár. Ha azt akarod, hogy embernek nevezzenek, akkor emberségesen kell bánnod minden élőlénnyel. Legyen az ember, állat, vagy növény.

Amikor nagyobb lettem, Jóska bácsi a bibliaórákon sok példa történettel bővebben is kifejtette ezeket a gondolatokat. Az iskolában ilyesmikről soha nem esett szó. Vagy, ha még is, abban nem volt köszönet. Később a munkahelyeimen más kultúrákat (és kultúrálatlanságot) is megismertem, s időnként nehéz volt azt a keskeny ösvényt megtalálnom. És néha bizony, én is elbuktam…

Még tán büszke is voltam rá, hogy a gyulai kolbászt, téli szalámit, kolozsvári szalonnát nylonzacskóba csomagolva úgy el tudtam dugni a sátorba, hálózsákba, téli anorákba, hogy a finánc soha sem találta meg. Aztán egyszer a torontói repülőtéren, amikor a vámtiszt megkérdezte van-e nálam húsáru, letagadtam. Ő fel sem tételezve, hogy én valótlant állítok utamra engedett. Igen, akkor valami eltörött bennem. Mélységesen szégyenlettem magamat. Soha nem történt még ilyen velem. Legszívesebben felköptem volna a levegőbe, és aláálltam volna.

Sok éve már ennek. S ha rágondolok, valami ott belül ma is fáj. Nem beszéltem róla senkinek sem. Egyedül a bennem lakó Úristen tud róla…

S most már, Te is… aki olvasod…

Szádeczky-Kardoss Géza