„Zord Talján - hegyen-völgyön rozmaringfa erdők
Sűrű havat hoznak nagy, fekete felhők.
Talján ország mind csupa jégvirág,
Vége sosincs itt a télnek,

Majdhogy meg nem fagy a lélek."

(Behár György, 1974. „János Vitéz” rajzfilm dalszöveg)

Amikor 1915. május 23-án Olaszország hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának, Tirol egész olaszlakta területét, Bozen (Bolzano) és Trieszt körzetét, az Isonzo völgyét, és az adriai szigetek egy részét akarták megkaparintani. Volt ennek előzménye, 1866-ban a Poroszország szövetségeseként Ausztria ellen hadba lépő olaszok Garibaldi vezetésével megpróbálták Dél-Tirol elfoglalását, de akkor nem jártak sikerrel. Ennek a háborúnak a tapasztalatai alapján szervezték meg aztán a tartomány védelmét: a határ biztosítása az innsbrucki XIV. hadtest feladata volt (lett volna), amelynek állományába a 3. „havasi gyopár”, a 8. gyalog- és a 44. landwehr-hadosztály, a „tiroli császárvadász” ezredek, továbbá a 14. linzi és 59. salzburgi gyalogezred tartoztak. Ezeket a nagy hagyományú és speciálisan kiképzett egységeket azonban már 1914-ben, a világháború kitörésekor a keleti frontra vezényelték, így az olasz hadüzenetkor nem álltak rendelkezésre a tiroli és karintiai határon megfelelő harcképességű csapatok, ezért a nagy hirtelen, a terület védelmére odarendelt csapatok jelentős része a hegyekhez nem szokott alföldi katonákból (pl. kassai és budapesti ezredek) állt, akik mostantól 3-4000 méteres magasságban, 5-10 méteres hóban, 20-30 fokos hidegben harcoltak.

Az olasz front legmagasabb része az Adamello-csoportban és az Ortler-Alpokban volt, itt a gleccserekkel borított völgyek és a hágók, a rajvonalként használt csúcsok magassága 3000-3900m. Három és fél évig itt létezni még háború nélkül is embert próbáló feladat és állandó életveszély. Októberben leesett a hó, ami júniusra olvadt el csak annyira, hogy felszínre kerültek a sziklák, vagy az örök hó. Évi átlagban 10-12m hó hullt egy-egy télen, a hőmérséklet pedig éjjel -20-25, nappal -10-15 fok volt. Fehér Pokolnak hívták a katonák az olasz frontnak ezt a magaslati részét.

Az Ortler csúcsán

A katonák a legmagasabb hegyeken is barakkokat építettek, oda ágyúkat vittek fel, meg persze a muníciót és a menázsit. Romeiser László tartalékos hadnagy így emlékezik meg tanulmányában az Ortler harcállásról: „Közvetlen a csúcs alatt (3905 m) voltak a bejáratok a jég- és hóalagutakba. Kb. 10 méterre a jég (gleccser) felülete alatt pedig a férőhelyek (barakkok), beépítve. Természetes, hogy napi (napfény) világítás nem volt. Éjjelnappal égett bennük a petróleumlámpa. Innen vezettek a jégbe vájt alagutak az állásokhoz.” - „Hogy milyen nélkülözések, veszedelmek és munka árán tudtuk ezt megépíteni, csak az tudja méltányolni, aki ezt végigcsinálta!” - „A mi századunknál (1. hegyivadász) hárman voltunk magyar tisztek. Delmár Walter hadnagy, dr. Komarnicki Roman hadnagy és én (Romeiser László hadnagy). A legénység között is voltak magyarok. Előfordult, hogy mindhárman magyarok szolgálatban voltunk, t.i. mint a hegycsúcson létesített támpont parancsnokai. Komarnicki a Hohe Scheiden (3424 m), Delmár az Ortleren (3905 m) és én a Königspitzen (3851 m). Igen büszkék voltunk, hogy a világháború legmagasabb állásaiban, a keleti Alpok legmagasabb csúcsain is magyarok teljesítenek szolgálatot és ott magyar tisztek a parancsnokok.” Az Ortler gleccsere az azóta eltelt csaknem száz év során persze eltüntette már az alagútba, hasadékba épített barakkok, harcállások nyomait, de pl. a Königspitze csúcsán máig megtalálhatók a tábori ágyúknak helyet biztosító fa állványok ácsolatai.

Az Ortler csúcsán

A Königspitzén

A Fehér Pokolban nem voltak nagy csaták, mint az Isonzónál. Az ellenfelek folyamatosan lőtték egymás állásait, utánpótlási útvonalait, de az igazi ellenfél maga a hegy és az időjárás volt. A lavinabalesetek, lezuhanások, kicsúszások, villámcsapások követelték a legtöbb áldozatot. A háború másutt dőlt el, a nyomokat viszont innen, a hegyekből senki nem tüntette el; Dél-Tirol és Lombardia határhegyeit járva a száz évvel ezelőtti háború legváltozatosabb emlékeivel találkozhat a hegymászó a 3000m-t meghaladó magaslatokon, a szögesdrót-akadálytól a többtonnás eldobott ágyúig.

A Königspitze és a Cevedale az Ortlerről

A Fehér Pokol két királya az Ortler („König” Ortler, 3905m) és az Il Gran Zebrù (Königspitze, 3851m). Az Ortler csúcsán 30 fős jégbe vájt „laktanya” üzemelt, 3 heti készlettel, meteorológiai- és rádióállomással, fotólaborral, míg a Königspitze csúcsán levő barakk 16 személyes volt. Mivel a csúcsra vezető szállítóút az olaszok által jól belőhető volt, ezen a hegyen a mozgást jobbára az éjszakai órákra korlátozták.

Az Ortleren két éve jártunk már, idénre a Königspitzét tűztük ki célul. Június 23-án azonban tragikus hírek érkeznek Dél-Tirolból: két balesetben hatan zuhantak le a Königspitze csúcsgleccseréről. 500 méteres esés... A két eset egymástól 50 méterre történt, ez egyik a reggeli, a másik a déli órákban. Az idei szokatlanul vastag tavaszi hó a nagy melegben teljesen instabil a gleccser felszínén, jégcsákánnyal ezen biztosítani lehetetlen, a kötélpartik a hóval együtt zuhannak le. A hegymászó legenda Reinhold Messner az olasz sajtóban a 7 halálos áldozatot követelő 1997. augusztus 05-ével állítja párhuzamba az esetet és hozzáteszi, hogy habár már rengetegszer járt fent a hegyen (errefelé lakik), de most nem menne fel, ilyen melegben ez a hegy nagyon veszélyes.

A Zufallspitze-Cevedale, Suldenspitze, Königspitze és Ortler tömbje északról, a Reschensee partjáról

Akkor mi most mit csináljunk? Még több, mint egy hónap van az augusztus eleji indulásig, addig sokat változhat a helyzet... Mindenesetre úgy alakítjuk a tervet, hogy a közeli, szintén méretes Monte Cevedale (3769m, ejtsd: „csevedále”) útba essen, nehogy véletlenül nagy hegy nélkül maradjunk, egyébként pedig majd ott, a helyszínen döntünk a hó állapotát és egyéb körülményeket figyelembe véve. Újabb információk aztán nem jönnek, leszámítva azt, hogy Kurt Ortler suldeni hegyivezető/hegyimentő júliusi fényképein láthatjuk, hogy tényleg nagyon sok hó van még fent a Königspitzén és az Ortleren.

Augusztus elején aztán 6 fős csapatunk megérkezik Suldenbe s a most már szokásosnak mondható helyen felállítjuk táborunkat. A hely könnyen felismerhető arról, hogy Sulden környékén az összes alkalmatlan helyen ki van táblázva: táborozni tilos. Az egyetlen táborozásra alkalmas helyen nincs ilyen tábla; itt szoktunk tábort verni (a falu alatti szerpentin egyik kanyarjában). Csapatunk erősségére jellemző, hogy autószerelő és orvos is van a társaságban, így a vízpumpa-cserétől a vakbélműtétig bármilyen lehetséges problémát meg tudunk oldani, akár egyetlen svájci bicskával (vízesésben, kötélen fejjel lefelé lógva, fél kézzel, sötétben).

Hajnali ötös felkelést követő gyors reggeli, táborbontás után a kora reggeli órákban indulunk a suldeni Seilbahn parkolójából a felvonó felső állomásánál levő Schaubach-Hütte (Citta di Milano 2581m), majd Reinhold Messner békésen legelésző jakgulyája érintésével a Suldenferner híres gleccserére. A gleccser az által lett híres (a korabeli sajtóban), hogy a 19. század elején már 380 lépésre megközelítette Suldent, s úgy nézett ki, belátható időn belül eldózerolja a falut. Ma ezt, a jelenleg látható gleccsermaradványokat látva nehéz elképzelni még akkor is, ha a figyelmes szemlélő észreveszi, hogy a Königspitze és az Ortler alatt húzódó jelentékeny, szürke morénarendszer valójában kőtörmelékkel fedett jég, a Suldenferner tehát jóval nagyobb, mint ami abból kifehérlik-kéklik, ám még így is csak árnyéka az 1819-es önmagának. A gleccserek ilyen jelentős mértékű visszahúzódása sok, a 20. században még kézenfekvő útvonalat napjainkra járhatatlanná vagy nagyon nehezen járhatóvá tett.

A Königspitze, Monte Zebru és Ortler triója a részben törmelékkel fedett Suldenfernerrel

Minden rendkívüli esemény nélkül haladunk felfelé, az Ortler (3905m), a Monte Zebrù (3740m), majd a Königspitze (Il Gran Zebrù, 3851m) mellett. Az Alpok egyik legszebb hármasa; nekem tulajdonképpen sokkal jobban tetszik a látvány, mint az Eiger-Mönch-Jungfrau trió, csak most nem igazán érek rá ezzel foglalkozni. Valamennyien a Königspitzét fürkésszük. Be kell valljam, egy kicsit fenyegetőbben néz ki (számomra), mint a Berni-Alpok félelmetes Schreckhornja, pedig az még költőt is megihletett (Thomas Hardy írt róla verset 1897-ben). Ráadásul felfedezzük, hogy – vasárnap lévén – a hegyet épp másszák. Két páros is ereszkedik lefelé, gondos, vagy inkább kínos lassúsággal. A csúcsról ereszkedő 42 fokos dőlésszögű napsütötte gleccseren a 350m szintet több mint 2 óra alatt teszik meg. Jaj, csak le ne zuhanjanak a szemünk láttára!

A Suldenspitze alá érve válaszúthoz érkezünk. Jellegzetesen olyan hely, ahol a térképen jelzett útvonalak mára már nem járhatók, mivel a mederből kifogyott gleccser nem ér fel a korábbi hágóig. A két jelenlegi nyomcsapás közül a Suldenspitze nyugati oldalán levő Janiger Scharte (3323m) nevű csorbába vezető nyomot választjuk. A csorbában aztán megpihenünk egy kicsit összeszedjük magunkat s meghozzuk a döntést: nem megyünk neki holnap (idén) a Königspitzének, a mi hegymászótudásunk nem mérhető össze a kockázattal. Nem érzünk csalódottságot két okból: egyrészt ez a lehetőség június 23. óta ott volt a levegőben, másrészt pedig innen, a csorbából nyílik először rálátásunk a tartalék hegyünkre, a hatalmas Zufallferner (gleccser) fölé tornyosuló Monte Cevedale ikercsúcsára és amit látunk, az igencsak szép. És kellően nagy is (3769m). Az alattunk látható Rifugio Casatiból oda-vissza 4 óra járás. Nézzük meg, mit tud?

De ez még a következő nap titka. A csorbából felmászunk a Suldenspitze lapos tetejére, miközben lépésről lépésre egyre több háborús nyomot, eszközt látunk. Olasz állás volt itt a háborúban, innen is lőtték a Königspitze normál útját. Előbb szögesdrót akadályt keresztezünk, majd kőből rakott védőfalak, titokzatos rendeltetésű fa- és fémállványok, vaságyak, barakkok és lőállások ácsolatai mellett és között visz az utunk. A környező háromezresek és a hatalmas gleccserek festői látványa lenyűgözi a társaságot. A Fehér Pokol nemcsak kegyetlen volt de gyönyörű szép is...

A Suldenspitze csúcsán, háttérben a Königspitze/Ortler iletve a Zufallspitze/Cevedale

A hegyről a Passo del Cevedale nyeregben álló, 1922-ben épült, hatalmas Rifugio Gianni Casati menedékházba (3254m) megyünk le. A ház valamikor jobb napokat is látott: síiskola volt itt, amíg a felvonók állványzatát el nem nyelte a hatalmas Zufallferner.

Mára már csak az el nem adott síiskolás képeslapok – a házban – és az erre-arra nyakló vastraverzek – a gleccseren – emlékeztetnek arra, hogy talán egy évtizede még móka és kacagás törte meg itt a februári reggelek csendjét. Most viszont csak hárman osonunk „a kertek alján”, keresztbe a gleccseren az augusztusi délutánban. Míg a társaságunk fele kora délutáni sziesztáját tartja, s 6 fős szobánkban szunyókál, én Zsiráffal és Bécivel a gleccser egyik, a háztól épp keletre, kb. 1 km-re fekvő sziklaszigetéhez igyekszem. Tre Cannoni a szirt neve, s egy itt hagyott ágyú található a sziklán. Farkas Gergő barátom azóta meg is határozta nekünk, hogy mit láttunk itt: 149mm-es olasz tarack (tábori ágyú), francia DeBange rendszerű. Az eszköz 1900 óta volt rendszeresítve az olasz hadseregben és – felirata szerint – maga a cső 3305kg-ot nyom. Az sem lehetett leányálom ezt ide, a hegyre felszuszakolni, majd keresztülvinni a gleccseren. S a szirt neve szerint nem is egy, hanem három ágyú állt itt. Eszetlen dolgok ezek. A tábori tüzérség a hegyekben csak teher; nem erősítés, inkább gyengítés volt.

149mm-es olasz tarack és hegyvidéki szállítása

Az este a menedékházban a szokásos mederben folyik: végigböngésszük a kiállított hegymászó relikviákat, vacsorázunk (pastát, illetve hajszálvékonyra szeletelt jakkarajt). Van a falon egy fényképösszeállítás a Königspitze északi falának egykori nevezetességéről, a nagy Habtekercsről (Schaumrolle), ami a csúcs hatalmas hópárkánya volt. Az északi falat Hans Ertl és társa mászta meg először, 1930-ban, azonban ők a Habtekercset megkerülték, nem másztak rajta át. (Ertl emellett arról nevezetes, hogy Leni Riefenstahl operatőr-munkatársa volt a náci propagandafilmek készítése során, majd Karl M. Herligkoffer által 1953-ban kommandírozott, a Nanga Parbat első megmászását (Hermann Buhl) eredményező expediciójáról egészen különlegesen szép filmet rendezett-forgatott. Aki még nem látta, nézze meg, a youtube-on elérhető!) A Habtekercset aztán Kurt Diemberger mászta át először, 1956-ban és ezzel bérletet váltott az Alpenverein által finanszírozott Himalája-expedíciókra és Hermann Buhl barátságára is. A Habtekercs 1960-ban leszakadt és megsemmisült, majd újra épült, 2001-ben ismét leszakadt (ekkor kb. 7000m³ jég zuhant a mélybe), s azóta egyelőre nem épült újjá, legalábbis most semmi érdemlegeset nem láttunk a Habtekercs helyén, a csúcsgerinc pengeélén. 

További képek: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/SuldespitzeCimaDiSolda?authuser=0&feat=directlink

Másnap – hétfőn – hajnali négykor kelünk, s ötkor – még sötétben – indulunk neki a Monte Cevedale-ra vezető útnak a Zufallferneren. A gleccser sokkal tagoltabb annál, mint amilyennek távolról tűnt. Meredek és lankás szakaszok váltogatják egymást, a hasadékokat jobbára takarja még a kásás hó. Egyébként +5 fok volt induláskor a menedékház teraszán. Az egyik helyen Pietrele nyomába lépve combig beszakadok, s ahogy a bal lábamra rogyok, a hágóvas foga beleharap a jobb combomba. Szerencsére nem komoly a sérülés, míg azonban kiszabadítom a lábamat a gödörből, a beszakadás gleccserhasadékká bővül, ami fölött – a hasadék két peremét csak sejtve – traverzálok. Aztán elrúgom magam és kint vagyok, az egyik oldalon. Két kötélpartink innentől felzárkózik egymáshoz s óvatosabban haladunk tovább az egyre meredekebbé váló gleccseren.

Fent, a Monte Cevedale gerince alatt a gleccser körben le van szakadva a saját felső részéről, néhol 4-5 méteres tereplépcsőt alkotva. A hasadékot áthidaló hóhidak egyikén gond nélkül átkelünk a felső részre s meredek, gyakran kellemetlen vízjéggel borított rámpán kapaszkodással, majd keskeny hópárkányon át felérkezünk a Cevedale napfényben fürdő csúcsára (3769m). 2 óra helyett 1:15 alatt jöttünk fel – ez azért nem rossz! Fényképezkedünk, megcsodáljuk a Fehér Pokolnak a felkelő nap lapos fényei és árnyékai által plasztikusan kiábrázolt tagoltságát, nyáron is jelentős kiterjedésű szikrázó hómezőinek meglepő sokaságát és nagyságát. Veszélyes, de gyönyörű táj.

A csúcskereszt alatt világháborús olasz deszkabarakk áll, részben tető nélkül, félig eltemetve és kitömve hóval. Mivel csak a fele látszik ki a hóból, leginkább disznóólra emlékeztet, de – az ablakok elhelyezése alapján – hajdan nyilván normál belmagasságú épület volt ez.

Viszonylag hosszan időzünk a csúcson, a Cevedale csúcsgerincének másik magaslatára, a Zufallspitzére (M. Cevedale II, 3757m) azonban már nem mászunk át, mert igyekeznünk kell lefelé, mielőtt a kánikulában nagyon olvadásnak indulna a gleccsereket borító mély, kásás hó. Ma ugyanis még a Suldenferneren is le akarunk ereszkedni, vissza, a civilizációba.

A nap egyre magasabbra emelkedik, „kinyílnak” (láthatóbbá válnak) a gleccserhasadékok, s különösebb esemény nélkül érünk vissza a Casati-menedékházhoz. Út közben megállapítjuk – mivel a Zufallferneren haladtunkban mindvégig velünk szemben tornyosul a Königspitze gyönyörű piramisa – hogy a csúcsra vezető délkeleti tájolású gleccsert gyakorlatilag pirkadattól süti a nap, szinte felfoghatatlan, hogy épp ott alakult ki és maradt meg a jégfolyam.

A Casati-háztól nem az érkezés útvonalán, a Janiger-csorbán át ereszkedünk a Suldenferner völgyébe, hanem a térkép által jelzett úton, a Suldenspitzét délkeletről megkerülve indulunk el. Az út a térkép szerint a Hall'sche-Hütte romjainál váltana át a Zufallferner völgyéből a Suldenferner völgyébe, de ez az útvonal ma már – úgy látszik – nem használatos, ehelyett nem sokkal a csúcs után kell kikapaszkodnunk a meredek oldalban egy csorbába. Közben az előttem az utat törő Pietrele szakad bele „tökig” a hóba s hágóvasa keresztülszúrja combja lovaglóizmát. Kellemetlen, de nem súlyos sérülés, jól lehet vele csajozni... Persze, ott nem ez jár az eszünkben, de mivel különösebb kezelésre nem szorul – itt összevarrni nyilván nem fogjuk – és folytatni tudja az utat, sőt vezető pozícióját sem akarja feladni, megyünk tovább. (Az itthoni ambuláns lapon a „mászóvas ütötte át a jobb combja lovaglóizmát” romantikus fordulat szerepel. Javasoltam az iratot bekeretezni.)

A gerincre kiérve meglepő látvány tárul elénk; a csorbában, ahová érkeztünk, 10 fős társaság várja, hogy szabaddá tegyük számukra az utat, s vagy negyven további ember araszol felfelé a Suldenferneren, mintha kitört volna az aranyláz. Tegnap összesen nem láttunk ennyi embert, nemhogy a Casati-ház környékén.

Lefelé haladva az ismerős úton, szinte ismeretlen a táj. A gleccsert borító hó egy nap alatt is rengeteget olvadt, hatalmas területeken került felszínre a jégár kékesszürke, repedezett teste. Felsandítok a Königspitzére, s úgy látom, ma senki sem mássza. Nem zavarják hát tragikus lehetőségek a szemlélődést, s felhőtlenül élvezhetem a három óriás; a két Zebrù és az Ortler nyújtotta fenséges panorámát. Nézem a gyönyörű hegyeket, belepislantok a térképbe és lassan körvonalazódni kezd bennem egy következő kirándulás terve, új útvonalon, fel, oda... Igen, hát persze, hogy az az út is ide, az Ortler-Alpokba, a Fehér Pokolba vezet majd, hiszen mi már szövetségesek vagyunk – belül úgy érzem, hogy – régóta.

További képek: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/MonteCevedale?authuser=0&feat=directlink

Címkék: Ortler Cevedale Königspitze