Túra és Túratárs kereső közösségi oldal
Üdv a Túratárs-on, jelenleg Vendégként vagy itt. Jelentkezz be vagy Regisztrálj itt <<<
TÚRATÁRS CHAT | RAKJ A KEDVENCEKBE
TÚRABLOGOK  
 



Próbamóka (1. nap)
2013/09/13 21:45:21 Küldte: Maty

Úgy indult, mint a népmesében. Az "Isten veled, édes fiam" nem üres szófordulat volt, hanem már megint bejött az élet: fogta a kezem, mint mindig. Na de a rejtjelek helyett kicsit konkrétabban is elmondom.
A szerencsés nemvéletlen megint nekem kedvezett. Keleten azt mondják: nincs jó, nincs rossz. Nos, valóban más kárából profitáltam. Az egyik legnagyobb és legnépszerűbb túraszervező cégnél egy szerencsétlen baleset miatt túravezetőt kerestek - azonnali kezdéssel. A mászótársám, Dani küldte tovább az erről szóló körlevelet, amelyet a BME mászóköréből kapott. Bár alapjáraton utálok telefonálni, egy próbát - duzzogva - megért a dolog. Összekalapáltam a szakmai önéletrajzomat (nem is gondoltam, hogy ennyi helyen jártam már), és délre bementem az irodába, hogy meginterjúvolhassanak.
Sly és Pali fogadott, és elmesélték, hogy mitmivan: arra a túrára már megtalálták az emberüket (de ezt nem bántam: volt saját túrám az adott hétvégére, amelyet nem szívesen mondtam volna le még a Marmolada kedvéért sem - fránya korrektség...) Ámdeviszont mit csinálok az augusztus 20-i hosszú hétvégén? Visszadobtam a labdát: miért, mit csinálok? 
...és a mese itt indult: gazduramék azt mondták, három nap az esztendő. Ha megbírom, azután bármi megtörténhet - meg annak az ellenkezője is. Így lettem én a legkisebb királyfi a csapatban. 
A Nagy Napra természetesen nem sikerült kialudni magamat. Későig csomagoltam, majd hajnali ébresztő után folytattam. Ennek eredményeképpen később érkeztem az irodához, mint szerettem volna. Pali, aki interjúztatott, és akivel a túrát vezetni fogom, már zárta az ajtót. A busz épp akkor tolatott be a mellékutcába. Mellékutca volt ugyan, de így is féltem, hogy csörömpölés lesz a vége: hatalmas jármű, szűk hely. Szerencsére minden hibátlanul sikerült.
Villámgyorsan bedobáltuk a felszerelést a bálna csomagterébe: húsz beülő, húsz sisak, húsz kantár. Három túravezető három napi felszerelése. Hátizsák-rengeteg. Pláne a túloldalon... A csoport találkozója ugyanis már Budára volt szervezve. A híd lábánál vagy 30 álmos, de annál vidámabb szempár csillogott. Balázs, a másik csapat túravezetője karikázta a neveket, Pali irányította az embereket, hogy hová tegyék a csomagjaikat, én még a helyemet kerestem a helyzetben. Amit tehettem, hogy a buszra segítek fölrögzíteni a görög városállamokról (vagy az Unió rendőrségéről? Ezt még tisztaznom kell a főnökeimmel...) elnevezett molinót, hogy mindenki idetaláljon.
Közben megérkezett Gábor, azaz Jeti is, aki Balázzsal viszi a gyalogos részleget. És persze becsöpögtek azok is, akik jobban szeretnek aludni a fent említett 30 álmosnál.
Gyakorlatilag a tervezett időben (kimondani is szörnyű: hajnali 6 óra 30-kor) már mindnyájan a buszon ültünk, így sofőrünk, Vilmos indította a gépezetet, hogy az alvással töltendő első másfél-két óra kezdetét vegye. Az első megálló (egy remeteségi csakfelszállós stop mellett) a mindig kötelező Mosonmagyaróvár. Itt vesszük föl Andit, aki mindenkinél jobban szeret aludni. (Szegény - csak Balázs telefonhívására ébredt. De nem sokat teketóriázott: kocsiba ült, csak egy kilométerszelvényt kérdezett. A helyes válasz kivételesen nem 42, hanem 164. Ő ért oda előbb..)
A nagybuszos sofőrök számára kötelezően előírt pihenő után meg sem álltunk többet. Amikor épp nem aludtam, az Őrvidék gyönyörű szőlőiben gyönyörködtem (milyen jó, hogy nem én vezettem, és hogy nem az autópályán utaztunk). Eközben kollégáimmal beszélgettem. Azért nekik is rövid volt az éjszaka: felváltva hunytunk. Ilyenkor persze nem húszig, hanem legalább ezerig számoltunk...
A Hohe Wandot számomra eddig ismeretlen irányból közelítettük meg. Ennek nagyon örültem, mert így szemből egyre jobban kinyílt a látvány. Közben Vili bá' elképesztően tekergette a kormányt: ahol én személyautóval sem mernék ilyen tempósan közlekedni, ott ő simán végigküldte üveghangon. Igaz persze, hogy régebb óta vezet, mint hogy én egyáltalán bekerültem volna a szüleimnél az öt éves tervbe.
Egy kis útszéli sárga kápolnánál csikordult a fék. Pali le (és futás...), Balázs le (hogy kipakoljuk a mászófelszerelést), Jeti le (hogy bebootoljon), én le (hogy kiosszam a cuccot). "Minden megvan?" - kérdezte Balázs, és a busz már el is viharzott. Ha a válaszunk "nem" lett volna, szemből még leinthetjük őket, miután megfordultak. (Persze ha barátságos integetésnek veszik, akkor úgy jártunk, mint én egy héttel korábban pont ugyanitt.)
Pali vezetésével ismertettük a felszerelés használatát. Aztán a beszallasig hátralévő másfél óra programját: cikkcakk a szerpentinen. Aki akarta, beülőben, aki a kényelmesebb gyaloglás és a kivitelezhető pisilés mellett voksolt, beülő nélkül vágott neki a meredeken kanyargó hegyi ösvénynek.
Egy rövid megállás, és már ott is álltunk a magas fal sziklái alatt. Repeat gomb be, újra elmeséltük, hogy hogyan kell helyesen és biztonságosan használni a felszerelést. Ellenőriztük túratársainkat, hogy mindenkin jól álljon a beülő. (Képzavar? Sebaj!)
Pali ment előre, én még egy utolsó pillantást vetettem a delikvensekre: csatok, szárak, minden a helyén. Mehetünk!
Első vasalt utunk - a legtobbeknek életében - a Hanselsteig volt. Ez egy könnyű, legfeljebb B nehézségű mászóka. Amolyan felnőtt játszótér. Első steignek kitűnő, mert könnyű terepen lehet megtanulni a felszerelés használatát, a karabinerek akasztását. Legizgalmasabb része egy nagy, ferde repedés. Itt föltorlódtunk - a mögöttünk jövő sógorcsalád legnagyobb bánatára. A gyerekek hangot is adtak nemtetszésüknek, de nem tudtunk mit tenni értük. (Egy egyszerű szakaszon ilyenkor el szoktuk engedni a gyorsabbakat, de a kulcslépésnél ez nem megoldható.) Szegényeknek még a beszállásnál kellett volna sietniük, hiszen már akkor is együtt volt a két csoport.
Én zártam a sort, előttem Jolo (akivel hülyeségben egymásra találtunk: poént kontrapoén követett), Hugi (akinek mindig fülig ért a szája), Viki és Lea (akiket fényképezőgép nélkül látni különleges szerencse és kiváltságos alkalom volt), majd Balázs (a sorrend nem biztos, és néha módosult is). A többiek már csak színes pöttyök voltak a kanyar után, vagy fekete foltok a repedésben. Hosszúra nyúlt a csapat, annyi szent. 
A repedés tetején Pali nyújtott segítő jobbot a kiszállóknak. Itt aztán meg is szűnt a drót, maradt a beszállásig vezető részhez hasonló ösvény. Az erdők fái kellemes árnyékot adtak a nagy melegben, míg a sziklák széléig merészkedve egészen kinyílt a táj. Full 3D panorámaélményt kaptunk, a lábunk alatt elszórva a Hohe Wand természetvédelmi terület aprócska falvai kedvesen mosolyogtak vissza ránk. Ehhez hasonló vidékek még otthon is akadnak, hiszen a helyszín legmagasabb pontja az 1132 méter magas Plackles. Csak nálunk még gyerekcipőben jár a vasalt utak kiépítése. (Üdítő kivétel a cseszneki vár környéke, ahol C-től E-ig három utat is kivasaltak. Összefoglaló nevük alliterál: "Mikor megyünk már megnézni?")
A fent említett erdőben még volt mintegy 30 méter drót, de itt már mindenki rutinosan fölszaladt.
A kiszállás elég prózai: a fennsíkot átszelő aszfaltkígyóba botlottunk. Szerencsére épp csak megmutatta magát, de jobb kéz felé már be is vágódtunk az erdőbe, hogy a 823-as turistaösvényen eljussunk a kimondhatatlan nevű Herrgottschnitzlerhaus teraszához, ahol majd az ebédszünetet tartjuk. Majd, hiszen még várt ránk a nap talán legnehezebb része. (De ezzel előre senkit nem riogattunk. Fontos a szóhasználat: a helyes kifejezés: "izgalmas".) 
Az erdőből kiérve muzeális traktorokra leltünk. A szakmai ártalom rögvest kiütközött rajtam (civilben többek között egy agrármagazin művészeti vezetője vagyok): ez egy Steyr, az egy John Deere. A többieknek szerencsére csak "fun" volt: gyorsan nyeregbe pattantak. Balázs volt a legszerencsésebb: két oldalán két csinos csaj foglalt helyet. Alap, hogy a vidámkodást mindenki megörökítette.
A mai második steig a Ganghofer volt. Ezt a kalauzok B/C-nek, esetleg C-nek írják. Emlékszem, tavaly bennünket is megtréfált a kulcslépés... A ferratához a Zischkasteigen kellett leereszkedni, miközben erősen meresztettük a szemünket jobbra, hogy el ne vétsük a leágazást. Ha az ember tudja, mit keres, akkor egyszerű odatalálni, de elsőre annak idején jól jött a G. H. felfestés. Ezt az idén nem láttam, csak valami festékpöttyöt. Igaz, akkor lentről támadtunk. (Azt senkinek nem javaslom: örökké tartó cikkcakkolás először az erdő fáinak árnyékában, majd méteres gazban.)
A drót először még valóban drót volt. Egy pár méteres, 45 fokos felszökellés után harántolásba váltott, majd megint föl, és hirtelen megszűnt. Itt egy rövid biztosítatlan szakasz következett (ideális hely feltorlódni), majd a kulcsfogás: drót nincs, csak az U alakú peckek a sziklában. Ezt kellett lépni, ezt kellett fogni, ebbe kellett akasztani. A fölső harmadában ráadásul volt egy pici áthajlás, hogy megfűszerezze az eddigi legnagyobb kitettséget. Kinek könnyebben, kinek nehezebben ment, de mindenki ügyesen túljutott rajta.
Az utolsó szakaszon egy pár méterig újra drótba kapaszkodhattunk, majd maradt a biztosítatlan, meredek ösvény. (Nem volt vészesebb, mint lefelé a beszállásig, senki nem is panaszkodott.)
A hangulatot Ádám 12 éves Merrell bakancsa alapozta meg: ledobta a talpát még az alsó harántolás előtt. Mondjuk szép kor egy bakancstól, de az időzítés kicsit rosszul sikerült. (Persze az én idei két túracipőmből mindkettő beázik, ahhoz képest ez hibátlan.)
Hogy segítsek pórul járt túratársam pórul járt lábbelijén, visszaszaladtam a fennsíkon hagyott hátizsákomhoz. (Évek óta tudom, hogy a Leukoplast mindenre jó. Ennél mindenre jobb már csak a Duct Tape lenne, de olyanom még sosem volt. Az tényleg vízálló, ezért poharat, sátrat, esőkabátot is csinálnak belőle az élelmesebb bozótmívesek.) Kellemesen lihegve érkeztem vissza Ádámhoz, akivel Betti szolidaritott épp. (De ezt akkor még nem tudtam, mert a 15 névből talán a harmadára emlékeztem. Csak annyit tudtam, hogy egy kedves szőke lány, és minden bizonnyal ő a párja.)
Dokumentáltam, ahogy Ádám elkészíti a mestervizsgájához szükséges mintadarabot, majd vidáman belebújik, hogy élesben is tesztelje: lesz-e a termékből sorozatgyártás. Szerintem alkalmas rá, de a dizájnon egy picit még finomítani kellene, mert a Blaha aluljárót idézi.
A megfáradt bandával a kimondhatatlan ház teraszán megtartottuk a beígért ebédszünetet. Trixi a tésztára, mások az S-vitaminra szavaztak, de a legnépszerűbb ilyen melegben az ásványvíz volt. Talán egy fél órácskát üldögéltünk, amikor Palinak az a népszerűtlen felvetése támadt, hogy induljunk tovább. Szerepet cseréltünk, most én álltam az élre. Az Egyszarvú-barlang felé vettük az irányt, ahol a mai zárómászás várt bennünket. 
Hátamban a villámléptű párossal, Zsófival és Lacival 100-on 100-at adtunk a csapatnak. (Méltán kapták a Zergenyulak becenevet...) Indulás után nem sokkal található a kékkel jelzett Drobilsteig felé vivő elágazás jobbra lefelé. Már itt látótávolságon kívülre kerültünk, úgyhogy lassabb fokozatba kellett kapcsolnunk. Innen már nem volt probléma: a Drobilsteig végén nyílegyenesen, a kereszteződéssel nem törődve - egészen az erdei csomópontig, ahol Mária óvja a kirándulókat. Ott egy picit balra (nem többet 5-10 méternél), majd a táblák egyértelműen mutatják a helyes irányt jobbfelé. Harmadszorra már teljes magabiztossággal találtam oda a hosszú létrához, amely a barlang mellett visz el, szinte egészen a steig beszállásáig. (A barlangot még sosem láttam nyitva, de most ott söröztek a pénztáránál. Tehát nem kamu a létezése.)
Ahol a via ferrata indul, ott rengeteg mászóút is található. A környékén biztos százszámra lelünk II-III-tól a teljesíthetetlenig minden nehézségűt. Most is két lány küzdött a falban. (Na nem úgy, mint Kőmíves Kelemenné Déva várában.)
Jó példát mutatva elindultam fölfelé a dróton, a csapat követett. Az első rész itt is nehezebb volt: nagyjából függőleges falon kapaszkodtunk a párkányig. Ott aztán végigsétáltunk a barlangnak nevezett részen, hogy egy igen szellős kilépéssel egy hosszú vaslétrára jussunk - a semmi fölé. Itt szépen belelógtam a felszerelésembe, hogy lelkileg átsegítsem a csapatot a szikláról a vasra. Mindenki nagyon ügyesen lépett. 
Az út végén, a fennsíkon csapatfotót készítettünk tucatszámra. Ezután fölajánlottam, hogy akinek még mindig túl sok az energiája, azokkal szívesen jövök egy újabb kört. Volt rá bőven igény.
Lefelé egy piros félgömb viharzott el mellettünk. Hopp, egy sisak... Gazdája utánaeredt, és mire a második kört bejártuk, felhangzott az erdőt rázó "Megvaaan!" is.
Ekkor csörrent meg Pali telefonja: a másik csapat és a busz a megbeszélt találkozóhelyen, a templom és a kocsma együttesénél vár ránk. (Észrevettétek már? Bárhol is jártok a világban, vallástól, kultúrától függetlenül e kettő mindig igen közel található egymáshoz.)
A sor eleje előre szaladt, mi a végén viszont túl kényelmes tempót vettünk föl. A templom felé átbújtunk egy keskeny sikátoron, mert annyira lemaradtunk, hogy nem láttuk, merre mentek a többiek. Pár perc múlva a busznál álltunk - ahol Gábor és Balázs azzal fogadott, hogy Pali már a keresésünkre indult. Sajnos nem rádión és nem rádióval tette, így utánaloholtam. (Bakancsban, aszfalton a legjobb! A háziorvosok is ezt ajánlják.)
5 perc múlva elcsitult kedélyekkel, mindnyájan a buszon ülve száguldottunk a Weichtalhaus felé, ahol az éjszakákat töltjük majd.
A technika vívmányait kihasználva Gábor mikrofonon kihirdette: a buszról leszállva patakban fürdésre várja a legbátrabbakat. Én megállapítottam, milyen jó irodához kerültem: itt 13 fokos a Schwarza. (Nálunk, a Csellengésnél anno csak 8 volt. Hiába, a globális felmelegedésnek vannak kedvező hatásai is.)
Vacsora előtt Pali bemutatott a Weichtalhaus gazdájának, Manfrednak. Ő egy nyugállományba vonult hegyimentő - egy nyugállományba vonult hegyimentő kutyával, Millie-vel. Manfred nagyon kedvesen fogadott. Néhány szót még beszélgettünk - ami az igen foghíjas némettudásommal mindig nagy szó. (De jó volna megint úgy meszelni, mint az Eupolisz alapításakor - bár akkor még nem tudtam az irodáról sem, nemhogy arról, hogy majd messze-messze, egy távoli galaxisban az ő utasaikat fogom klettersteigezni vinni...)
A vacsorámmal nagyon elégedett voltam: Manfrednak két nepáli segítője van, úgyhogy a tradicionális momót választottam. Sajnos nem sikerült megfejtenem a fűszerezését, de nagyon ízlett. Volt némi currys és tormás beütése, de nem vállalkozom a megfejtésére. Majd a guglival ihletelek, utána pedig úgyis az intuícióm vezeti a fakanalamat...
Az esti program az ismerkedésről szólt: egy nagy kört formáltunk az asztalok körül, és egyesével bemutatkoztunk. Ki-ki mondott magáról néhány szót. A bemutatkozás után pedig el kellett ismételni az eddigi neveket. Így a nap végére végre tudtam, kikkel kirándulunk együtt. Azonban okosan kell ilyenkor bánni a szavakkal, mert szurkapiszka formájában minden visszajön. Szegény Zergenyulak például további két napig hallgatták a hülye megjegyzéseinket az ablaktörlőlapát-tervezéssel kapcsolatban. (Pl. "Tengeralattjáróra is terveztek?") Mindamellett persze ilyenkor derül fény arra, hogy a legegyszerűbb tárgyak is micsoda műgonddal készülnek (hogy ne okozzanak igazi gondot az ostoba júzernek). Hogy mennyi olyan tényezőt kell figyelembe venni, ami nekünk meg sem fordul a fejünkben - még a használat során sem -, annyira triviális. Még csak egy példa, aztán abbahagyom: gondoltátok volna, hogy szempont az ablaktörlő zajtalansága? Oké, és ha egész hazaúton ott süvítene a szélben? Na ugye...
Az előző napi 4 óra alvás megtette áldásos hatását: a kötetlen beszélgetés alatt (fél 10 felé) már igencsak kókadoztam. Pedig a beszélgetések nagyon érdekesek voltak! Mégis hamarosan eljutottam oda, hogy elővegyem a vastüdőmet, fölfújjam a matracomat, kiengedjem a libákat (900-as pehely hálózsák rulez), és csicsijja. Ahogy a tücsökzenét hallgattam, ismét azt éreztem, hogy élek. Hogy a csillagokkal takarózni sokkal közelebb áll a valósághoz, mint az irodában robotolni. (Nem, szó sincs róla, hogy büdös lenne a munka. De amikor a Természetben vagyok, ott a fekete tényleg fekete lesz, a fehér pedig fehér. Ott nincs pardon: viselni kell mindennek a következményét. Nem hoztál naptejet? Megteheted, csak le fogsz égni. Nem cipeled az esőkabátodat? Semmi gond, holnapra megszárad a pulóvered. Vagy nem.) Hát még akkor, ha magunknak kellene a forráshoz járulni vízért, vagy fát hasogatni, hogy legyen min vacsorát főzni... Mindenkinek jó szívvel javaslom, hogy ízlelje meg egyszer, milyen a Földanya Gyermekének lenni!

Címkék: Maty Csellengés AjtónKívül Ajtonkivul Klettersteig Rax Eupolisz





*** Túratárs.com - Túra és Túratárs kereső közösségi oldal ***

Rendszerünkön keresztül a túrát és egyéb outdoor programokat kedvelő emberek megismerkedhetnek egymással, közös túrákat szervezhetnek melyet a túranaptárban helyezhetnek el vagy együtt csatlakozhatnak egyéb szervezett túrákhoz. Az oldalon lehetőség van saját profil kialakítására, melyen keresztül a tagok bemutatkozhatnak egymásnak, illetve feltölthetik kedvenc túrafotóikat. A kapcsolatfelvételről üzenőrendszer és chat gondoskodik.