Valahogy úgy volt, hogy a jászsági homokdombok közül kinézve, az utcánkkal szemben, tiszta időben épp a Kékestetőre lehet látni. Az meg mi kérdéssel kamaszkorban fészkelődni kezd az ember, az addigi tapasztalatokat átszűri és esetemben megéhezik, s a kevésnek tűnő hétköznapokat hétvégenként -hasonló habitusú ifjakkal karöltve-szellemi, lelki táplálkozással töltöttem, Mátra és Bükk kézenfekvő helyszínnel. Nem tudtuk akkor, hogy ez tulajdonképp sport. Ma sem húznám rá ezt a címkét, végül is csak középhegységi túrákba bonyolódtunk "országszerte". Valahogy úgy alakult, hogy afféle Rockenbauer mintát követtünk, a gerincekről, dombokról-hegyekről leereszkedtünk a falvakba, szeretgettük az utcákat, kutakat, borokat és ételt, a nyelvet.  Én szellemi utánjárásképpen kerestem elhunyt nagyszüleim vonásait, kezük munkájának hasonlóságait a bejárt tájakon. Nyilván mindez patetikusnak tűnhet, de mai gondolkodásomnak ezek a gyökerei. A túrázással közel kerültünk mindahhoz, ami fogy, de rajtunk keresztül marad.