A konda

Egy szombati napon öt, és hét éves fiaimmal a Budakeszi vadasparkba mentem kirándulni. A kifutók vadjait megcsodálva, végig etetve sárgarépával, meg almával sétára indultunk az erdőben. Késő ősz volt. A pocsolyákon már jéghártya nőtt, s a szelek szép sorokba rendezték a lehullott leveleket. A mélyútban összehordott avarban jót hancúroztunk. Aztán egymást nyakig eltemetve, meleg vackunkba bújva ettük meg szendvicseinket.

Úgy dél tájba kicsit a bágyadt napocska is kisütött. Épp egy nyiladékot kereszteztünk. Ahogy végig néztünk rajta, fekete állatokat pillantottunk meg. Jó háromszáz lépésre vaddisznók turkáltak az avarban.

-         Megnézzük őket közelebbről is?

Kérdeztem tőlük, jól tudva, hogy mire oda érünk, hírük-hamvuk sem lesz már. Aztán neki indultunk a vágásnak. Húsz perc is beletelt, mire odaértünk a szóróhoz. Felmásztunk a magaslesre, Megmutattam nekik a sózót, s a dagonya körüli sáros fákat, ahol a kis-, és nagymalacok a fürdés után megtörölköznek. Nem is szólva egy jó kis vakaródzásról...

Épp tovább akartunk indulni, mikor úgy harminc méterre mögöttünk megzörrentek a bokrok, s egy egész konda közeledett felénk. 4-3 koca vagy 12 süldővel. Nyári csíkos ruhájukat már régen kinőtték. Látszott rajtuk, hogy cseppet sem zavarja őket ott létünk. Halk röfögéssel, az avarban keresgetve tempósan ballagtak felénk. Csak nevükben voltak vadak, valójában emberhez szokott kukoricával etetett fekete ördögök voltak.

Ennek bizony fele sem tréfa, hogy fogok én otthon elszámolni? – gondoltam magamba, s a farakásnak hátrálva két fiamnak egy-egy botot adtam a kezébe.

-         Ha olyan közel jön hozzád valamelyik, hogy eléred, vágd orrba vele!

De akkorra már félkörbe álltak minket. Látszott rajtuk, hogy valami eleséget szeretnének. Megkapták hát a hibás almát, narancshéjat (az nem kellett nekik), s a félbe maradt kenyeret. Aztán elfogyott az elemózsia, de csak nem mentek arrább. Fiaim a botokat emelgetve üvöltöttek, mint a fába szorult féreg, de bizony nem mertek vele odasózni. Végül egyik olyan közel jött, hogy orrba rúgtam. Az visítva ugrott hátrébb. Aztán rájuk röffentem, utánozva a malacos koca vészjelző hangját. Ez végre hatott. Egymásra, és ránk figyelve lassan szétszéledtek.

Nem vártam tovább. Gézát a nyakamba véve, Bélust mancson ragadva elhátráltam. Csak vagy ötven lépés után mertem nekik hátat fordítani, hogy sietős léptekkel odébb álljunk.

                                   X                          X                            X

Április

Valamikor, régen kedves tanárom a munkaszervezéssel kapcsolatban mondta el ezt a három alap példát:

1.     Van hol, van mivel, de nincs kivel.

2.     Van mivel, van kivel, de nincs hol. (Ez egyébként szegénységi bizonyítvány a pasira nézve!)

3.     Végül sok idő múlva eljön majd az a nap is, amikor már lesz hol, lesz kivel, de már nem lesz mivel!

Történetem idején kedvesemmel éppen azon fáradoztunk, hogy a 2. példa problémakörét megoldjuk. A kocsit a Budakeszi – Páty műút mellett hagyva a kora tavaszi, madárdalos szálerdőben valami bozótosabb helyet kerestünk. Hol mások által nem zavarva, pokrócunkat leterítve, páros gerinctorna gyakorlatokat végezhetünk.

Az alig rügyező erdőben messzire el lehetett látni. Végül sok kóvájgás után a sziklás letörés peremén, a magas fűben heveredtünk le. Úgy gondoltuk, a meredély felől úgy sem jön senki. A mély avar surrogását pedig már messziről meghalljuk, ha mégis arra vetődne valaki.

---------------------------------------

Később szorosan összebújva pihentük ki a gyakorlatok fáradalmait. Talán kicsit el is szundítottam, amikor kedvesem óvatosan ébresztgetett.

-         Jönnek valakik!

-         Ne bolondozz már, ki járna erre?

De már én is hallottam a száraz avar közelgő zörgését. Csak hogy nem onnan ám, ahonnan mi vártuk, hanem a görgeteges lejtőről. Ő gyorsan öltözködni kezdett, míg én négykézlábra állva, óvatosan toltam ki a fejem, hogy lelássak. Aztán hangtalan nevetéssel intettem, hogy ő is nézze meg. A szikla alatti szintúton négy csavart szarvú muflon kos ballagott tova. A völgy felől áramlott fel a levegő, így nem kaphattak szelet…

                           X                              X                                 X

Délutáni alvás

Fiaimmal a lanovkán mentünk fel a Kőpataki-tóhoz, majd tovább a magisztrálén a Zöld-tavi házhoz. Ahol a kőzet átvált gránitból mészkőbe, mintha varázsvesszővel érintették volna meg a hegyet. Egyszeriben virágba borult minden. Mi is gyönyörködve baktattunk tovább. A házban ittunk egy-egy jahodnát (eper levet) s a jelzésen a tátrai körút fele indultunk tovább.

Akkoriban Gézának még aludnia kellett egy-két órát délutánonként. A fenyvesbe érve, kicsi tisztáson egy nagy szikla tövébe, szél védett helyre terítettem le kabátomat. Ő tiltakozott, hogy nem álmos.

-         Jó, akkor nem kell aludni, csak tíz percre pihenj le!

Négy-öt perc sem telt bele, s már az igazak álmát aludta. Bélus arrébb egy nagy lapos kövön a visszahúzós autójával játszott. Nézelődtem, aztán a magammal hozott könyvet kezdtem olvasni.

Nem tudom mennyi idő telt el így. Valami megmagyarázhatatlan, rossz érzés kezdett hatalmába keríteni. Az ember megérzi, ha valaki nézi. Tizenöt- tizennyolc lépésre mintha mozdult volna az a bokor? Aztán hosszan semmi. Már lankadni kezdett a figyelmem, mikor szemem sarka újabb mozgást észlelt. Lassan, óvatosan fordítottam arra a fejem, de csak egy bokor ága hajladozott, pedig nem is fújta a szél. Aztán megint, mintha mozdult volna valami, s akkor az ágak közt egy felém figyelő kutyafejet pillantottam meg. Nem értettem a dolgot. Ha valaki kutyával járja az erdőt, akkor hallanám az ember lépéseit, a kutya idejönne körbe szaglászni minket…

Nagyon nem tetszett a dolog. Aztán eszembe villant valami. Tegnap készítettem Bélusnak egy ágas juhar fából, s egy rossz bicikli belsőből csúzlit. Nem akartam elhozni, de ő ragaszkodott hozzá. Itt van a zsák tetejében, s ball kezem már lassan a zsákba kotort. Egy tizenkettes anyát tettem a bőrre, de cél tévesztettem. Jó fél méterrel fölé lőve, az ágakon pattogva törte meg a csendet. A fej eltűnt, s a következő pillanatban a farkaskutya testét jóval meghaladó, izmos árny suhant el a bokrok közt. Ekkor döbbentem csak rá, hogy az imént farkasszemet néztem.

Fiamat magamhoz híva. Elmeséltem neki mit láttam. Azt is elmondtam, hogy a farkas egészséges, felnőtt emberre soha sem támadna rá. Fél a tűztől és a hangos emberi szótól. A szarvasok közül is az öreg, beteg, legyengült állatok esnek áldozatul, vagy a fiatal szarvasborjú. Talán, valahol itt a sziklák között vannak a kölykei. Végül azért hozzá tettem: Anyunak ne mond el ezt! Megijesztenéd vele.

Lassan Géza is ébredezett már. Összeszedtük a holminkat, s hangos énekszóval leballagtunk a buszmegállóba.

                                   X                          X                           X

Még egy farkas kaland

Szabó Gabiról tudni kell, hogy az általános és közép iskoláit Pozsonyban, az egyetemet pedig Prágában végezte. Így mind két nyelvet anyanyelvi szinten beszéli. Az alábbi történetet ő olvasta egyik felvidéki hegymászó újságban.

A cikk írója saját élményeit meséli el. Egy utazási iroda hótalpas, téli túráján vett részt. Fotózgatva el-elmaradozott társaitól. E nem volt gond, hisz egy ember mindig gyorsabban halad, mint tíz-tizenkettő.

Koradélután történt, hogy amikor sietve társai után eredt egy út elágazáshoz ért. Mind két ösvényen voltak nyomok. Végül a frissebbnek látszón indult tovább. Aztán újabb fotó témákat találva meg-megállva halad  a csapáson.

Már alkonyodott, mikor ráeszmélt, hogy társait ezúttal nem érte utol. Kiáltozni kezdett, de válasz nem érkezett. Térerő sem volt a hegyen. Az első csillagok is kigyúltak, amikor egy három oldalról zárt, fazsindelyes esőházhoz ért. A házikóban tűzifa is akadt, ezért úgy döntött, hogy itt várja be, míg visszajönnek érte társai.

Megette maradék szendvicseit, s közben hallgatta az alkony neszeit. Időnként gyanús mozgású árnyakat is látni vélt a hóban. Tüzet gyújtott, s lámpájával ki-ki világított a sötétbe. Aztán…  arrébb egy szempár villant…   Később már több is…

A föld feletti magasságukból, s a hangokból már sejtette, hogy farkasok környékezik a viskót. Faszén darabkával próbálta a felvonójegy hátuljára ráírni nevét, címét, majd a zsindelyek közé becsúsztatni, hogy az erre járók megtudják kinek a földi maradványaira bukkantak.

Az éjszaka bizony nagyon hosszúnak tünt. Szerencsére elég volt a fa a tűz táplálásához. Így csak pillanatokra esett le a feje az álmosságtól. Aztán lassan csak megvirradt. Már a nap is feljött, amikor végre kimerészkedett. Addigra az ordasok arrébb álltak. Csak sűrű nyomaik árulkodtak róluk

Nekibátorodva haza indult. De nem ám a saját nyomán, hanem torony iránt a fenyvesen át le a völgybe. Aki járt már kárpáti őserdőben, az tudja mit jelent ez. Nyáron még elboldogul benne valahogy az ember, de télen Istenkísértés ilyet tenni! Néhány órás botorkálás után hősünk is rájött erre. Így saját nyomain próbált visszajutni a gerincre. Lefelé segítette a gravitáció. Felfelé háromszor olyan nehéz volt. Boldog volt, amikor alkonyatra teljesen kimerülve ismét elérte az esőházat. Most már se élelme, se itala, s a tüzelő is fogytán volt. Valahogy ezt az éjszakát is átvészelte.

Harmad nap aztán saját nyomain indult vissza. Akkor már több mint ötven órája az egész hegységre kiterjedő kutatás folyt a rendőrség, a tűzoltóság és  a katonaság, bevonásával. Végül az egyik helikopter pilótája látta meg a havas gerincen támolygó ember alakot…

Címkék: Farkasok Disznók Muflonok Tátra