A Téli Napforduló ősidőktől kezdve az emberiség legfontosabb ünnepe.

Ma, december 21-én, délután 15 óra 56 perckor lenyugszik a Nap, s ezzel kezdetét veszi az esztendő leghosszabb – 15,5 órás – éjszakája. Azonban - ha minden jól megy - holnap reggel fél 8 körül ismét megpillanthatjuk Nap Urunkat, és ettől kezdve naponta 3-4 perccel hosszabbodnak a nappalok! Minden év december 21-22-én megfigyelhetjük a világosság rövidülésből hosszabbodásba való átváltását, ezt a jelenséget hívjuk a Fény Újjászületésének, - tudományos kifejezéssel élve Téli Napfordulónak.

Az ember szemei sajnos olyan gyengék, hogy sötétben teljesen kiszolgáltatottnak érzi magát, ezért ősidőktől fogva ösztönösen viszolygunk a sötét helyektől, félünk az éjszakától. Még a mai ember lelkiállapotára is nyomasztó hatással van a téli sötétség, a nappalok folyamatos rövidülése, holott épületeinkben egy kattintással felkapcsolhatjuk a világítást és akár egy szál gyufával tüzet gyújthatunk. De, gondoljunk csak bele, mit jelentett a fény és a meleg azokban az időkben, amikor, őseink barlangokban vagy kunyhókban laktak, nem volt villany, s a tűzgyújtás nehézkes procedúrával járt, ezért az éjszakák a ragadozóktól és ártó démonoktól való babonás rettegésben teltek. Különösen télen tűntek végtelenül hosszúnak a sötétség órái. Szabadban esetleg a csillagok és a hold fénye, az otthonokban a tűzhely lángjai enyhíthettek valamelyest a tömör sötétségen.

A fentiek alapján talán jobban érthető, hogy miért volt mindennél fontosabb a napfény és miért üdvözölték minden kultúrában kitörő örömmel a nappali világosság hosszabbodásának kezdetét! 

Az Írországban található, ötezer éves newgrange-i neolitikus kamrasír megdobogtatná Indiana Jones szívét is, - a csodás kőkori leletet ugyanis egy évben csak egyszer, téli napfordulókor világítja be a napfény. Népenként eltérő, rendkívül színes szokás-rendszer alakult ki, de mindegyiknek az volt a lényege, hogy ezen az éjszakán - napnyugtától napkeltéig egész éjjel - lehetőleg ne aludjunk, hanem önfeledt, vidám mulatozással foglaljuk el magunkat. S ami a legfontosabb: folyamatosan, a házakban és a szabadban minél több helyen égnie kell a tűznek, hogy távol tartsa a rontást, segítsen a hosszú sötét időszakot átvészelni az embereknek.   

A történelem során szinte minden nép és minden vallás ünnepelte a fény diadalát a sötétség felett, illetve az új év kezdetét a téli napfordulótól számolták. Első erre vonatkozó emlékeink nagyjából ötezer évesek! Jó példa a fent említett newgrange-i sír és még néhány hozzá hasonló megalitikus építmény, de újabb kutatások szerint Stonehenge-et is használták téli napfordulók idején rituális célokra.

Jóval többet tudunk a sumérok napfordulós szertartásáról, a "Zagmuk" nevű ünnepről. A mezopotámiai nép azt vallotta, hogy óvó istenük, Marduk, év végén vívja meg csatáját a káosz túlvilági szörnyeivel, és 12 napos ünneppel emlékeztek meg erről. Más ókori népek is ünnepeltek a téli napfordulón. A görögök a Lenaia során Dionüszosz isten újjászületéséről emlékeztek meg rituálékkal és drámákkal, a perzsák pedig többek között azzal adtak hálát az ismét rövidülő éjszakákért, hogy a rabszolgák és az urak egy napra szerepet cseréltek.

A rómaiak a görögök "Kronia" nevű ünnepét vették át és a "Saturnalia" nevű egyhetes, bujálkodástól sem mentes mulatsággal adóztak a téli napfordulónak. A korai európai és ázsiai népek hasonló ünnepeiben markáns motívum a sötétség gonosz szellemeinek elűzése és legyőzése, például a szlávok is így ünnepelték a Karácsonyt. A szó jelentése fekete fordulat, lépés, átfordulás, ami a napfordulóra utal. A zsidók ünnepében, a Hanukában is megfigyelhető ez a motívum akár a menóra gyarapodó gyertyáiban, akár a "Chág háorim" (=Fények Ünnepe) elnevezésben.

Jézus születésének napja időszámításunk szerint 137 körül keveredett a napforduló-ünnepekhez, legalábbis a keresztények római vezetője ekkor rendelte el a neves nap köszöntését, akkor még független ünnepként. A fény megújulásáról a Sol Invictus, azaz a Legyőzhetetlen Nap ünnepén továbbra is megemlékeztek a pogány rómaiak, méghozzá pontosan december 25-én, hitük szerint ugyanis ekkor született újjá Mithrász Napisten. Valószínűleg e miatt az ünnep miatt került Jézus születésnapja is december 25-re.

Hogy a vallási kultúrák közti keveredés miatt történt ez, vagy a keresztények tudatosan megpróbálták elnyomni a Sol Invictus ünnepét, nem tudni pontosan. Mindenesetre a 325-ös niceai zsinaton már szó esett arról, hogy jézus születésének ünnepe elváljon a január 6-án tartott Vízkereszttől, és 350-ben I. Gyula pápa elrendelte, hogy Jézus születésének ünnepe december 25. legyen.

A döntés a keresztények körében sem aratott osztatlan tetszést, fellángolt a vita a Megváltó születésének időpontjáról: addig legtöbben január elején ünnepelték Jézus születését, az egyiptomi koptok pedig tavasszal. (A bibliai utalásokból egyébként egyes történészek szerint az következik, hogy Jézus valójában nem is télen született, de valószínűleg még az év sem stimmel: az időszámítás kezdete előtt 4-7 évvel születhetett.)

Fontos megjegyezni, hogy a Sol Invictus fesztivál első napja a mai naptár szerint december 21-re esett, csak ez az akkor használatos, pontatlan Julianus-naptár szerint december 25. volt. Amikor évszázadokkal később Európa – korrigálva a hibákat – 1582-ben átváltott a Gergely-naptárra, az ünnep dátuma – érthetetlen okból – december 25. maradt annak ellenére, hogy a téli napforduló nem erre a napra esik!

A karácsonyfa-állítás szokása szintén az ókori napforduló-ünnepekben gyökerezik. Az örökzöld növények már a kereszténység előtti kultúrákban is különleges figyelmet élveztek: a pogány hiedelmek szerint a fenyőfa és az örökzöldekből font koszorúk védelmet nyújtanak a téli napforduló idején elszabaduló gonosz szellemek ellen. A karácsonyfa díszítése azonban jóval később alakult ki német területen, bár pontosan nem tudni, mikor. Egy strassbourgi polgár 1605-ben ír arról, hogy városában gyümölcsökkel, édességekkel és papírdíszekkel ékesített fenyőfákkal ünnepelik Jézus születését, de egy meg nem erősített legenda szerint Luther Márton volt az első karácsonyfa-állító. (A lucfenyő neve is a lux=fény szóból ered.)

Hazánkba a bécsi udvar hatására az osztrák és német rokoni kapcsolatokkal rendelkező arisztokrata családok hozták be a szokást a 19. század első felében. A szegényebb rétegek lassabban vették át az úri huncutságot, sok parasztcsalád csak a második világháború után kezdte fenyőfával ünnepelni a karácsonyt. Az ajándékozás is a kereszténység előtti ünnepekből ered, a gyerekek és a szegények megajándékozása a rómaiaknál már a Saturnalia idején is szokás volt. Ez megmaradt Jézus születésének ünneplésekor is, később pedig több országban Szent Miklós ünnepe is keveredett hozzá. A fa alá nyilván csak akkor kerültek ajándékok, amikor már díszített karácsonyfát állítottak, tehát kb. a 19. sz. közepétől.

Népszokások is őrzik a téli napforduló emlékét, a magyar folklórban is találunk több ilyet. Az egyik legismertebb a karácsony másnapján tartott regölés, amivel az újévet köszöntik a legények, akik házról házra járva kívánnak termékenységet és bőséget. Több vidéken szokás a kolompolás és az ijesztő állatbőrök viselése is, ezekkel az ártó szellemeket űzik el. A betlehemezés is karácsonyi népszokás, amivel Jézus születését mesélik el, de néhány régi napfordulós ünnepben is találunk hasonló motívumokat: az ókori görögök ünnepén, a Lenaián is dramatizált formában adták elő Dionüszosz isten újjászületését, és az isten jelképeként egy kisdedet is felmutattak.

Láthatjuk, hogy - mint annyi más vonatkozásban is - az egyik legfontosabb keresztény ünnep és a pogány szertartások összemosódnak a Karácsonyban.

Fogadjuk hát el, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, - az meg már igazán mindegy, hogy Jézus születése vagy a Téli Napforduló okán szeretjük egymást!