Valahogy úgy alakult, hogy mostanság minden évben március idusán indultunk a Nagy-Fátrába hótalpazni és minden alkalommal a nyakunkba szakadt a hó, vagy a rossz idő. Volt, hogy a rengeteg friss hóban fel sem tudtunk evickélni a főgerincre, s arra még minden nap jött néhány deciméter havazás, tavaly pedig az emlékezetes hóviharos hosszú hétvégén csak Komáromig jutottunk, az előttünk-mögöttünk keresztben álló kamionok meghiúsították a vállakozást.

Ilyen előzmények után nem csoda, hogy egy hónappal előrehoztuk a fátrai hódagasztás időpontját; menjünk február közepén! A terv az előző évben meghirdetettel azonos: Felső-Revúcáról taposunk fel a Borišov alatti turistaházba, ahonnan másnap a havasi főgerincen csatangolunk.

A ház csak 18 személyes, sokan nem mehetünk, a túra meghívásos, ám akárhogy konspirálok, a tervek kiszivárognak, csupa olyan ember jelentkezik, akinek nem szívesen mondanánk nemet. Szerencsére a még kezelhető 9 fős létszámnál sikerül megállnunk. Hó viszont nincs, valahogy elfelejtett leesni. A máskor ilyenkor szokásos 50-70 centis hótakaró helyett 0-10 centiméter „vastag” jeges hófoltok vannak csak a hegységben, nem is hótalp kell ide, hanem hágóvas!

Aztán beüt a krach: szállásfoglaló SMS-ünkre elutasító válasz érkezik azzal, hogy mivel nincsen hó, mindenki kirándul, így a ház „fullon túl” terhelt. Próbáljuk akkor a Királykúti Hegyiszállót, a havasi főgerinc déli végén! Honlapjuk 5-6 nyelven hívogat, turistaosztályuk is van, a telefont felvevő recepcióssal viszont az európai kultúrnemzetek nyelvein szót érteni nem lehet… Na, most mi legyen?

A résztvevőket nem izgatom még a komplikációkkal, törpölök és morfondírozok. Nem hátrálunk meg, az biztos! Julius Payer alpinista-sarkkutató híres festménye jut az eszembe ismét: Nie zurück! – ez a jelszavunk. De hová menjünk? Mindegy, csak valahová, ahol hó van! Ide, a közelbe! Távol Afrikától!

Az ilyen morfondír nem szokott nálam sokáig tartani, ha túráról van szó, hiszen tele a padlás kész és félkész tervekkel! Hirtelen eszembe jut a Hohe Veitsch. Elszámolnivalóm van azzal a heggyel, remek alkalom, hogy újra találkozzunk! Kérdés, hogy alkalmas-e 9 főre, három napra? Előkapom a térképet, kirándulásvezetőt; igen, a Graf-Meran-Haus fent, a fennsíkon télen is nyitva van hétvégente (péntektől vasárnapig) és majdnem 60 személyes. Ilyenkor tutira nincsen teltház, télen inkább csak büfének használják a túrasízők. Gyors telefon: igen, mehetünk. 30-50 centi hó van fönt és nem várnak durva változást. A matraclágert ugyan nem fűtik (máshol sem), de a mi komfortigényünket az is kielégíti, ha nem visz el a szél, nem temet be a hó… Ja, és az árfekvés is döbbenetesen kellemes, pedig a szlovák szállások sem lettek volna drágák.

Kihirdetjük hát az új kondíciókat, s a társaság lelkesedése töretlen, különösen, mikor kiderül, hogy a Fátránál 400 méterrel magasabb, kevés híján kétezres hegyre megyünk. Számolgatjuk a napokat, összeáll mindenkinél a felszerelés (hótalp, hágóvas), aztán egyszer csak… végre… elindulunk… két autóval, kilencen.

Amíg odaérünk, szólok pár szót a hazánkban nem igazán közismert Hohe Veitschről. Az Óperencián innen, Semmeringen túl található a Nagyon-Keleti-Alpok gyöngyszeme, a Veitschalpe. Az útikönyvek a Schneeberg és a Rax leírását követően Semmeringnél rendszerint ugranak egyet és a Hochschwabbal folytatják, de még az „Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben” című hatalmas, huszonsok kötetes békebeli monográfia is elintézi a hegységet annyival, hogy a környező magaslatokról állati jól néz ki. 1800-1900m magas mészkőfennsík, meredek lejtőkkel-falakkal emelkedik ki a környezetéből, Stájerország peremén, a Rax, Schneealpe, Hochschwab és a Mürz völgye által közrefogva. A fennsík peremén áll 1880 óta a Graf-Meran-Haus nevű turistaház, mögötte pedig a hegység legmagasabb pontja, az 1981m maga Hohe Veitsch. Alatta, ~800 méteren Veitsch városka, ami arról nevezetes, hogy lassan 30 éve minden év júniusának végén megrendezi a Veitscher Grenzstaffellauf nevű nemzetközi hírű ultramaratoni futóversenyt, melynek során 3 fős váltók körbefutják a falu határát. Az Alpokban vagyunk, az 54-56km-es távon 2200m a szintkülönbség fel és ugyanannyi lefelé, igen kemény, combos terepen, remek magyar eredményekkel.

De az nyáron van, akkor csak a kenyai futókra fagy rá végleg a mez, most viszont úgy tűnik, hogy miránk fog fagyni a ruha! Olyan goromba, hideg, pöffös szél fogad bennünket a városka feletti Brunnalm sípályáinak parkolójában (1040m), hogy kétségek ébrednek bennem a kirándulás majdani élvezeti értékét illetően. A társaság mit sem sejtő nagyobbik fele - kötelességszerűen mit sem sejtve - öltözik és pakol, Zsiráf szemében azonban látom, hogy ugyanazt gondolja, amit én: nem lesz egy népünnepély ilyen időben felvergődni a hegyre és ott létezni 3 napig.

Szerencsére a kezdeti beijesztést követően az időjárás hamar észbe kap és alig haladunk néhány száz métert, máris teljesíteni kezdi az előrejelzésekben számára meghatározottakat, sőt a terven felüli napsütés és enyhe szél mellett teljesen kitisztul az idő. Mire elhagyjuk az erdőhatárt, verőfényben kapaszkodhatunk felfelé.

A hegy nem nehéz, de persze nem is adja könnyen magát, az neki télen nem szokása. Ismerem már, a trükkjeit, hiszen fordultam vissza én korábban, szinte a cél előtt, a fennsík pereméről a nem jól választott felszerelés miatt. Félezer kilométerről még az internet világában sem mindig lehet megjósolni, mi vár ránk egy ismeretlen hegyen. De most minden van nálunk, ami a cél elérését és a biztonságos visszatérést szolgálja, s a hegy sem ismeretlen már.

A sípálya szélén, majd sűrű fenyvesben kanyargó csapáson, meglehetősen meredek nyomvonalon mászunk kezdetben fölfelé, s bizony, akinek először van a lábán hótalp, az a hótalpazás szépségeivel majd csak másnap, a fennsíkon fog megismerkedni, mert itt egyelőre csak a nehezéből kap kóstolót.

Az erdőhatár fölött viszont a hegy egyre meredekebbé, a hó egyre jegesebbé válik, így a hótalpat hágóvasra cseréljük. Ez a kulcsa a hegynek. A viszonylag sekély, síelők által kijárt, kemény, jeges hóban a 30-40 fokos emelkedőn hótalppal felmenni alig, oldalazni egyáltalán nem lehet, lefelé menni életveszélyes, legalábbis itt, a gyalogos- és sítúra útvonalon. Egy idegen magyar hótalpas pár is kb. ott adja fel, ahol én 3 éve. Megjegyzem, a tőlünk balra eső havas kuloárban szerpentinezve fel tudnának menni, de ott meg a síelők jönnek lefelé meglehetős tempóban, szóval, abból ronda mentés lenne, ha valaki ott állna most neki komótosan harántolgatni. (És akkor még ott a lemenetel problematikája, mert a kuloárban lemenni is csak sível vagy hágóvassal tudnának.)

Mi viszont vígan mászunk fölfelé, a hágóvas még a helyi túrasíző erőknél is harcképesebbé tesz bennünket ezen a szakaszon. Déli egy óra körül érünk a fennsík peremén álló turistaházhoz, ami be van zárva. Előtte két napbarnította legény üldögél. Rövid beszélgetés után üzletet kötünk: akármennyit használhatjuk a telefonjukat, ha adunk nekik pálinkát.

Marcsi felhívja Georg Troisst, a turistaház kezelőjét, aki megnyugtat bennünket, hogy két óra múlva ő is feljön. (Marcsit én hoztam a csapatba, bőséges gyalogtúra-tapasztalata ellenére először van ilyen túrán, ekkora hegyen. Azt tudtam, hogy fizikailag és pszichésen bírni fogja, de hogy mekkora kincs, azzal most kezdünk szembesülni. A helyiek ugyanis olyan gyilkos dialektusban beszélnek, hogy 3 nap alatt 2 szót értettem, az sem biztos, hogy az volt, aminek hallottam. Marcsinak viszont anyanyelve a német (is) és ugyanolyan folyékonyan beszél velük, mint velünk. A helyiek is csak ámulnak: ő az első külföldi, akit megértenek németül.)

A két legény megkapja a pálinkáját mi pedig a ház téli szobájában (emeletes ággyal, asztallal, pokrócokkal berendezett menedék) teljesen illegális főzőcskézésbe kezdünk. Egy óra múlva kinyit a ház is. Georg odaadta ugyanis a kulcsot egy barátjának, aki lóhalálában felsízett vele hozzánk. Hannes, a vidám hegyimentő lent a sípályán épp leadta a szolgálatot, jött, nyitott és befűtött. Most a havat lapátolja el az ablakok elől. Azt mondja, nem engedhetne be bennünket a házba, de azért csak menjünk be, nem szolgálhat ki bennünket, de sör azért van. Leves, kolbász és tea majd akkor lesz, ha megérkezik Georg.

A kályha körül sokkal kellemesebben telik az idő. Később besíel – majdnem a konyháig – Georg is, majd Frau Troiss is megérkezik, gyalog. Ő soha nem síel, gyalog jár a hegyre, viszont május közepétől október közepéig le sem megy, csak ha nagyon muszáj. Beindul az élet, eszünk-iszunk, szárítkozunk-melegedünk, szokjuk a helyet. A tiszta időben gyönyörű téli havasi naplementében van részünk, miközben a telihold is felkel a Rax mögött. Valami káprázatos! A matraclágerben sincsen hidegebb, mint nyáron. Más vendég hiányában senkit nem zavarunk, mindenféle marhaságon nevetgélünk, de olyan igazán abbahagyhatatlanul, tiszta szívből, majd idővel valahogy álomba kuncogja magát a társaság.

Reggel felhős, de tiszta idő köszönt ránk, szél alig fúj, ha néha nekiveselkedik, az sem kellemetlenül erős. Hideg sincs, de nem olvad, a hó felülete pedig ideálisan kemény. A ház a szombati csúcsforgalomra készül, mi pedig még a „tömeg” megérkezése előtt útnak indulunk a csúcskereszthez. Hótalpas séta lesz a napi program a fennsíkon. A csúcsnál gyönyörű körpanoráma fogad: körülöttünk a Rax, Schneealpe, Hochschwab, Eisenerzi-Alpok, Seckauer-Tauern behavazott gyönyörű ormai, távolabb a Karavankák fehérlenek, de még a 200km-re levő Júliai-Alpok vonulata is azonosítható! Hihetetlen szerencsénk van az időjárással! A viszonylag csekély magasságot (1981m) meghazudtolóan vad a csúcs: szakadékok, hópárkányok, hatalmas csúcskereszt, csúcscsoki – legalább 9 féle – félóra fotózás.

A behavazott fennsíkon cölöpök mutatják, merre mennek az útvonalak, mi pedig úgy „gondolom-formán”, amerre szebb, változatosabb a táj, barangolunk. Kinézünk egy házat a fennsík pereméhez közel, mondván, hogy az nagyon messze van, odáig már ne menjünk el, majd – odamegyünk, ahhoz a házhoz, amelyről az imént mondtunk, hogy túl messze van. Csokizunk, teázunk, fényképezünk. A többségnek új az ilyen téli, havasi környezet, újak a hótalpak különböző funkciói, a téli Alpok nyújtotta panoráma. A nap is kisüt, s attól fogva olyan érzésünk van, mintha egy gigant-poszterben gyalogolnánk. Ilyen szépség csak a képeken van. Most már a mi képeinken is…

Koradélután érünk vissza a turistaházhoz, amelyet szabályos ostrom alatt tartanak az éhező és szomjazó tömegek. Pedig felvonó a hegyen csak 1500m-ig van, az a 200 ember, aki a nap folyamán feljött a csúcshoz, az út nehezebbik felét a saját lábán (jobbára sílécen) tette meg ezen a napsütéses szombaton. Közülük száz a házban van, annál a tíz asztalnál, amiből egyet mindennek ellenére hamarosan meg fogunk kaparintani, ha sikerül magunkat átverekedni cseh egyetemista lányoknak a bejáratot eltorlaszoló csoportján. És sikerül! És mi is beszállunk a ház készleteinek apasztásába.

Estére viszont magunk maradunk. Ismét megcsodáljuk a naplementét, az egyik szélétől a másikig csillagos eget, palacsinta-levest eszünk, meg krajnai kolbászt, ami nem olyan finom ugyan, mint amit Olga mama mér az Aljažev domban (Júliai-Alpok), de még itt is nagyon jó. Frau Troiss meghívja a társaságot egy grátisz italra (bármit lehet rendelni), és közli, hogy mindenkinek (OEAV tagságtól függetlenül) megadja az ÖTK-Mitglieder kedvezményt, ami azt jelenti, hogy fejenként, éjszakánként 6.-€-ba került a szállásunk. Hannes – akit már megint a házban esz a jó dolga – még hozzáteszi, hogy aki akarja, azt szívesen leviszi a hegyről, csak mögé kell állni a sílécre. Aha, persze! Hannes esténként 5 Gösser, 5 Jäger után, fejlámpa nélkül síel le a hegyről, a holdvilágnál. A helyi erőknek, úgy tűnik, ez bevett szokása – az éjjel, ittasan, lámpa nélkül síelés – de nekünk valahogy nem fűlik a fogunk hozzá. Viszont az is igaz, hogy ők meg valószínűleg az éjszakai fürdést hagynák ki a Balatonon. Pedig Hannest bevinném! Istenuccse, bevinném…

Vasárnap reggel vidáman búcsúzunk a háziaktól és különösebb nehézségek nélkül ereszkedünk le a hegyről. Gyönyörű hétvége volt, a testmozgás, a gyönyörű látvány, jókedvű, remek társaság mindenkit feltöltött. Ez a hegy már volt akkora, hogy a változatos, télies nehézségeivel, s nem utolsó sorban látnivalóival az ősz óta halmozódó nagyhegy-igényemet is kielégítse kis időre. Májusig most már elleszek valahogy.

Talán…

A kirándulás képe: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/HoheVeitsch?authuser=0&feat=directlink

Címkék: Veitschalpe