2014.05.10.

Csákvárról indított harmadik túrámon szikrázó napsütés, erős szél és kristálytiszta levegő fogadott. Most nem fenyegetett az a veszély, hogy útközben elkap az eső és menedéket kell keresnem. A szél határozottan pozitívan befolyásolta a körülményeket: a napsütés ellenére nem volt forróság és eltüntette a levegőből a párát is, így megfelelő helyekről gyönyörű kilátás nyílt a lent elterülő tájra.

Csákvárról a zöld jelzésen hamar elértem a Szóló-kő (250 m) környékét, ahol a hegy a rajta lévő adótoronnyal már fényképtémát szolgáltatott.

Aztán következett az emelkedő a Gém-hegy tetejére. A zöld jelzés hegytetőn futó szakaszát a legutóbbi túrámon már bejártam, de akkor ellenkező irányból érkeztem. A zöld háromszögre térve viszont ismeretlen terepen vitt tovább utam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú a Gém-hegy teteje. Gyakorlatilag Gánt széléig tartott. Ez a szakasz nagyon tetszett, mert a hegytetőről látni lehetett a környező hegyvonulatokat.

A hegytetőn egy betonalapnál, amely valószínűleg a lokális legmagasabb pontot jelezte, meglepetésemre egy túrázó srácot találtam. Ezen a napon ő volt az egyetlen túratárs, akivel összefutottam. Ő már éppen indult, én pedig letelepedtem a kőre és elfogyasztottam az első szendvicsem. Mostanában 2-3 szendvicset, ugyanannyi paprikát, másfél liter szénsavmentes ásványvizet és egy almát szoktam magammal vinni hadtáp gyanánt. Az édességet likvidáltam az étlapról, mert korábban hajlamos voltam túra közben egész csomag kekszeket bevágni azzal a címszóval, hogy „túrázáshoz kell az energia”. Inkább indulás előtt és a túra után veszek magamhoz egy kis szénhidrátot.

A Gém-hegy platóján találtam egy magányosan, méltóságteljesen álló bókoló bogáncsot (Carduus nutans):

Túl volt már élete delén, hiszen kétnyári növény, mely a második évben bont virágot. Egyébként ezt a fajt választották a 2008. év növényének Németországban. Ezzel életterének szűkülésére szerették volna felhívni a figyelmet. Északnyugat-Németországban ugyanis a bókoló bogáncsot már veszélyeztetett fajként tartják számon. Hála Istennek, Magyarországon mindenfelé előfordul.

Gánthoz közeledve kezdett leszakadni a hegytető és innen majd’ minden irányba nagyszerű kilátás nyílt.

Ahogy ereszkedtem lejjeb és lejjebb, mindig előbukkant egy-egy olyan pont, ahonnan jól lehetett fényképezni.

Fotózni a telefonommal szoktam, egyelőre nincs digitális gépem, a régi, hagyományos típusú pedig már kezd tönkremenni, így inkább ottthon hagyom. Egyébként egész jó képeket lehet készíteni a telóval, igaz, ha zoomolni kezdek, az a képminőség rovására megy. A másik gond vele az, hogy a napsütéses tájat nagyon besötétíti. Viszont nagyon kényelmes, hogy a képeket azonnal elküldhetem az e-mail címemre és onnan már csak a számítógépre kell mentenem őket.

Gántot csak érintette volna az útvonalam, de begyalogoltam a falu közepére felderíteni a terepet, hiszen a következő túrám, a „Gánti nagykört” innen fogom indítani. Emellett nagyon vágytam egy kávéra is és egy kellemes étterem bejárati részében kiélhettem koffeinszenvedélyem. Egyébként a falu nagyon megtetszett: kultúrált, rendezett közterületek jellemzik és szép helyen fekszik. A templom előtt van egy szép park padokkal és kis emlékművekkel, valamint nagy tájékoztató térképek a faluról és a Vértesről. Az út túloldalán, az étterem mellett található Balás Jenő emlékszobája, akinek nevéhez az első bauxitlelőhelyek feltárása fűződik. Gánt ugyanis bányásztelepülés volt a szocialista érában.

Gántot a sárga kereszttel jelzett úton hagytam el, hogy a külszíni fejtések és a bányatelep irányába folytassam utam. Itt kell elmondanom, hogy a Bakonyhoz viszonyítva a Vértesben kellemes meglepetést okozott a turistautak nagyon korrekt „kitáblázottsága”. Még a falvak környéki mezőkön és a kopárabb, bokros szakaszokon is ötletes módon kihelyezett jelzések igazítanak útba. A sárga keresztes út egy része is kopár, bokrokkal tarkított területen vitt tovább. Több vértesbeli túra után ez volt az első olyan szakasz, ahol két útelágazásnál is bajba kerültem. Egyiknél sem volt jelzés, így nem tehettem mást, kipróbáltam a lehetőségeket. Szerencsére mindkét alkalommal rátaláltam a helyes útra. Ismét fák közé értem, majd felhagyott külszíni fejtések tanúskodtak arról, hogy a területen korábban bauxitbányászat folyt. Először az erdőből készítettem képet a tájról, mert olyan helyre értem, mely adta magát a fotókészítésre:

Majd az erdőt elhagyva leballagtam a bányaterületre is, hogy megörökítsem a valószínűtlen bauxitvörösben úszó tájat:

A bányatelep közelében a sárga jelzésen haladtam tovább, s ezzel kezdetét vette a túra Csákvárra visszatérő hosszú szakasza. Itt érdekes alakú dombok mellett vitt az út:

Aztán változatos vidékek követték egymást: alacsony, széles, napsütéses völgy, majd egy erdei szakasz, utána pedig imitt-amott bokrokkal benőtt kopár dombtetők. A dombtetőkön eredeti módon kihelyezett turistajelzésekkel találkoztam. Más lehetőség híján egy-két helyen bokorágra felhúzott, fehér-sárga-fehérre festett egykori sörösdobozok mutatták az irányt. Minden tiszteletem az ötletgazdáé. Itt nem is volt gond a tájékozódással.

A dombtetők után ismét erdő következett, majd ritkultak a fák és egy kanyar után felbukkant a Szóló-kő a tetején található jellegzetes antennatoronnyal. Visszaértem Csákvár határába. Általában körtúrákat szoktam tenni, s mindig jóleső érzéssel tölt el, amikor visszaérek egy olyan ponthoz vagy szakaszhoz, melyen a túra elején jártam, hiszen ekkor tudatosul az emberben, hogy teljesítette a távot.

Persze, azért egy utolsó feladat még előttem állt: a Báracháza-barlang felkeresése. Ide a zöld barlang jelzés vezetett és a térképre pillantva kellemes túra végi kitérőnek tűnt a rövidke szakasz. Kiderült azonban, hogy újra emelkedni kell és egy hosszú túra végén ez már nem olyan lelkesítő feladat. De nemes cél lebegett a szemem előtt és azzal is tisztában voltam, hogy az útelágazástól, ahonnan a jel indult, nincs messze a barlang. Arra azonban nem számítottam, hogy túrám során immár másodszor érek olyan területre, ahol nem egyértelmű a jelölés. Hosszú keresgélés után sikerült csak megtalálnom a barlangot.

Kiderült, többször is elhaladtam amellett a kő mellett, ahol lefelé kell venni az irányt. Egyébként a Vértes második leghosszabb barlangjáról van szó és a benne talált őslényleletek világhírűvé tették nevét. A római időkben Diána-szentélyként szolgált, erről egy korabeli felirat tanúskodik.

Téblábolásomból azért annyi előny származott, hogy a Guba-hegy tetejéről jó fényképeket tudtam készíteni.

A hegy aljában takaros kis nádtetős házikó mellett haladt tovább az út:

A falu határában egy helyről szép rálátás nyílt a település fölött őrködő Kerek-hegyre, mely a Haraszt-hegyi tanösvény egyik állomása:

Mindig számolom, egy-egy túrát mennyi idő alatt teljesítek. Nos, ez a 22 km-es túra 5 óra 50 percig tartott. Kellemesen elfáradva értem vissza az autóhoz és elmondhatom, hogy jól éreztem magam ezen a szombaton.

Mint írtam, a következő túrát már Gántról indítom, a csákvári lehetőségek kimerültek. Ennek a „Gánti nagykör” nevet adtam, mert ez sem lesz rövidebb 22 km-nél. Útvonala: Gánt - Kőhányáspuszta - Oroszlánkő (Csáki várrom) - Pap-völgy - Gánt.