„Otthon, édes otthon …

– az aranysakál hazai története az

elmúlt évtizedekben” címmel

KONFERENCIA ÖSSZEFOGLALÓ

Az aranysakál a Kárpát-medencében:

múlt, jelen és jövő

Csányi Sándor, Szent István Egyetem, Vadvilág Megőrzési Intézet (Vadbiológia),

2100 Gödöllő, Páter utca 1. - css@ns.vvt.gau.hu

Amikor az „Otthon, édes otthon... az aranysakál hazai története az elmúlt évtizedekben”

konferencia szervezésének gondolata felmerült, akkor egy olyan fórumra

gondoltunk, ahol felvonultatható mindaz, amit e fajról régebben tudtunk és amit a

jelenkor kutatásai alapján az elmúlt években megismertünk.

Az aranysakál (Canis aureus) megjelenése és rohamos terjedése meglepetés volt a kutatók, a vadgazdálkodók és a természetvédelem számára is. Azon esetek közé tartozik, amikor egy

„kihalt” faj rácáfol a dogmákra és a szabályokat felrúgva jól láthatóan írja át a tudomány

és a gyakorlat addigi ismereteit. Miközben a sakál elhíresült, s a vadállományt és

a juhágazatot fenyegető „csúcsragadozóvá” válik, a józan szkepticizmus ottmarad: mi

igazolja e híreket és véleményeket? Hol van a határ a vélelem és a biztos tudás között és

vannak-e bevált eszközök, amikkel a háziállatok vagy a vad megvédhető?

A következőkben röviden összefoglalom az előadások néhány gondolatát. Célom,

hogy rámutassak néhány fontosabb területre és ismereteink ellentmondásaira. Végezetül

pedig javaslatot teszek arra, hogy mik lennének azok a kérdések, amik megválaszolása

az aranysakál állomány hatékonyabb kezelésének megalapozása érdekében szükséges.

Már a sakálról készült történeti összefoglaló rávilágít azokra a nehézségekre, amik

miatt a faj múltjáról nehéz nyilatkozni. Sőt, jobbára azt kell tisztázni, hogy a korábbi

irodalomban gyakran megjelenő nádifarkas és az aranysakál tényleg azonosak-e?

Feltehető, hogy maga a „sakál” megnevezés is viszonylag új a nyelvünkben, ezért

régen a nádifarkas volt e ragadozó neve, mely alatt sokszor kisebb testű farkasokat,

illetve a kutyafélék basztardjait egyaránt értették.

Bár az aranysakál első hazai betelepedéséről, térhódításáról sötétben tapogatódzunk,

a hazai észlelések feldolgozása azt támasztja alá, hogy Magyarországon az

aranysakál valószínűleg egykor elterjedt volt. A nagy folyószabályozások évszázados

történetének végén élőhelyeinek utolsó foltjait a nagytáblás mezőgazdaság tüntette

el, s ezzel párhuzamosan egy időre az aranysakál is eltűnt a magyar fauna tagja közül.

Az utolsó, mintegy 50 év megfigyeléseit és elejtései alapján jól látszik, hogy a faj feltehetően

a legtöbb esetben a nagy folyók mentén tért vissza hazánkba, majd zömében

bizonyos gócpontokon jelent meg, mint amilyen a Dráva-mellék, Tolna-megye, a

Tisza-tó környéke, a Nyírség déli része, valamint a Fertő-Hanság vidéke.

Az aranysakál őshonos ragadozónk, amely a múltban kis egyedsűrűségben és megszakításokkal

volt jelen hazánk jelenlegi területén. Közép-Európai és Balkáni visszaszorulása idején a XX. század közepére hazánkból is eltűnt.

A visszatelepülése a nyolcvanas években kezdődött és az újbóli megtelepedést (azaz a kóborló egyedeken

túl a szaporulat megjelenését is) a kilencvenes évek második felében sikerült

igazolni. A különböző vizsgálatok állományának exponenciális emelkedését jelezték.

Az akusztikus állománybecslés során a faj szaporodó állományait, családjait a legkülönbözőbb

helyeken sikerült meglelni. Nádas, mocsaras területeken, fás legelőkön,

erdő-mezőgazdasági komplexumban, homokhátakra telepített száraz akácosokban

és fekete fenyvesekben csakúgy, mint ártéri galériaerdőkben. Az aranysakál nemcsak

erősebb, mint a vörös róka, hanem szaporodási stratégiája is sikeresebb. Míg a

kölykök száma a placentahegek alapján gyakorlatilag megegyezik, a kölyköket együtt

nevelő sakálcsaládok lényegesen hatékonyabban nevelik fel azokat, mint a róka.

A rendelkezésre álló adatok azt mutatják, hogy a faj soha nem volt jelen akkora állományokkal

hazánkban mint jelenleg. Továbbá, az aranysakál országos elterjedése

várható, melynek gátja egyedül a búvóhely hiánya lehet.

Táplálkozása a rókáéhoz hasonló, de annál erősebb és sikeresebb, ezért egyértelműen

dominálja azt. A hazai vizsgálatok az aranysakál számára a kisemlőstáplálék, azon

belül a mezei pocok elsődlegességét jelzik. Ez szinte kifogyhatatlan rágcsálóbázisra

utal, amit a forrásfelmérések is alátámasztanak. Másodlagos táplálékai a vaddisznó

(részben tetem, zsiger) és a növények. A szarvasfélék táplálkozási szerepe alárendelt,

vagyis fogyaszt belőlük, de ennek aránya alacsony. Az újabb hazai vizsgálatok a kisemlősök

mellett nagyarányú nagyvadzsiger fogyasztást jeleznek.

A sakál alapvetően magányos vadász, de a rágcsálóknál nagyobb állatokra párban és

csoportosan is vadászhat. Ez nagy különbség a versenytársakhoz, így a vörös rókához

képest. Újonnan meghódított területen a táplálkozása változatosabb, ahol a sakál

jelenléte már rendszeres, szűkül a táplálkozásának a változatossága, és táplálkozási

szokásai akár a specialista fajokra jellemzőek lehetnek. A táplálékkínálat változásához

gyorsan alkalmazkodik, ami gyors hazai és közép-európai terjeszkedésének is

lehet egy magyarázata. Az opportunista sakál a nagyon széles táplálékspektrumot

kihasználva, a könnyen (számára veszély nélkül) megszerezhető táplálékokat részesíti

előnyben, ugyanakkor bármikor kész táplálékot és vadászati stratégiát váltani.

Új területekhez való gyors alkalmazkodását az is elősegíti, hogy a sakálszülők és a

segítők a kölyköket nagyon változatos táplálékkal látják el és hosszú időn keresztül

tanítják vadászni.

Az aranysakál a hazai fauna és az életközösségek természetes része. A kutatások

eddig alig foglalkoztak azzal, hogy az aranysakál újbóli megjelenése, állományának

terjedése és bizonyos területeken való növekedése milyen hatással lehet a védett

státuszú fajokra. E tekintetben inkább csak különböző szempontok szerinti gondolatkísérletekre

lehet vállalkozni. Lehetséges „haszna”, egy őshonos faj visszatelepülésével

nőtt hazánk fajdiverzitása, mely csökkentheti a vaddisznóállományt és ezáltal

csökkenti a földön fészkelő fajokra nehezedő nyomást. A kutatások bizonyítják más

ragadozó fajokkal, legfőképpen a rókával szembeni sikerességét és ezáltal feltételezhető,

de hazai vizsgálattal még nem igazolt adott területeken a rókaállomány sűrűségének

csökkenését (intraguild szabályozás). Az aranysakál feltételezett „káros”

hatásainak értékelését tekintve érdemes megjegyezni, hogy „A táplálkozásvizsgálatok

eredményeinek értékelésekor fontos leszögezni, hogy az adott táplálék faj (csoport)

„alacsony” szintű fogyasztási aránya pusztán azt jelzi, hogy az adott táplálék a

ragadozó számára kevésbé fontos. Fogyaszt belőlük, de a nélkül is fenn tudja magát

tartani. A zsákmány oldaláról viszont ez egészen másképp nézhet ki. Ugyanis alacsony

arányú fogyasztás is végzetes lehet egy kis egyedsűrűségű, egyéb okok miatt

is veszélyeztetett zsákmány faj (pl. haris, parlagi vipera) állományára.” Emiatt több

védett és fokozottan védett állatfaj állományaira is jelenthet az aranysakál veszélyt.

Ezt a lehetőséget azonban eddig a nemzeti parkok szakemberei nem tapasztalták, de

gyakori az olyan megjegyzés, hogy a róka és vaddisznó csökkenése megfigyelhető,

ami természetvédelmi szempontból mindenhol előnynek számított. Összességében

az aranysakál megjelenése a jelenlegi ismeretek szerint természetvédelmi szempontból

mindenképpen előnyösnek tekinthető.

Fontos azonban, hogy nyomon kell követni a sakál elterjedésének és állománynagyságának

változásait, a védett fajokra vonatkozó hatások kutatását pedig elkezdeni és folyamatosan

végezni.

Az aranysakálról folyó viták középpontjában vadgazdálkodási és állattartási kártételének

megítélése és mértéke áll, de hiányoznak az ezeket mérő célzott kutatások.

A sakál hatására nézve új ismereteket szolgáltatnak a balatoni Nagy-berek területén

végzett vizsgálatok. Az aranysakál 2000 körül tűnt fel újra a berekben, majd folyamatosan,

de nem robbanásszerűen emelkedett az egyedszámuk. Napjainkra az éves

teríték húsz fölé emelkedett. Vadászata kifejezetten nehéz. Elejtése igazi vadászélmény,

ami színesebbé, vonzóbbá teszi a Berekben történő vadászatot. A területen a

nagyvadállomány stabil és kifejezetten jó minőségű. Az őzállomány minőségben és

mennyiségben is nőtt és az őz és a sakál egyedszáma között semmilyen összefüggést

nem tapasztaltak. A megfigyelések szerint a sakál fizikailag alkalmatlan arra, hogy

mérhető kárt okozzon a berki őz állományában. A Nagy-berekben elejtett egyedek

boncolása alapján étrendje hasonlít a rókáéra, így komoly táplálék konkurense annak.

Télen a rágcsálók mellett keresi a vadászatból származó zsigereket, sebzett és

elpusztult vadakat, s a friss tetemeket pár óra után már kikezdi. Tavasszal megfigyelhetők

sikertelen vadászati próbálkozások, és ha táplálékkereső útjaik során elfektetett

őzgidát, szarvasborjút, illetve a kondától leszakadt vadmalacot találnak, azt levadásszák.

Nyáron és ősszel kifejezetten sok rágcsálót fogyasztanak. A vad mozgását

számottevően nem befolyásolja a sakál jelenléte. A róka állományára kedvezőtlen a

sakál megjelenése, mert a versengés egyértelmű vesztese a róka. A nagyvad, a róka

és a sakál viselkedésének megismerésében folyamatos terepi megfigyelések mellett

rendkívül hasznos eszközök az automata fotócsapdák, melyekkel nélkülözhetetlen és

pótolhatatlan adatokat lehet gyűjteni.

A sakálhoz hasonlóan, de sokkal kevésbé látványosan, az 1980-as években megkezdődött

a farkas és a hiúz spontán visszatelepülése hazánkba, amelyet a környező országok

gyarapodó állományai alapoztak meg. Az aranysakál invazív fajokat mintázó

terjedésével, robbanásszerű állománynövekedésével mára jelentős változást okozott.

Az említett ragadozók megjelenése új módszereket és szemléletmódot is megkíván

a természetvédelem, a vadgazdálkodás és az állattartók részéről, amire a Kuvaszok

és Nagyragadozók Természetvédelmi Program tapasztalatai adhatnak példákat. Az

eddigi vizsgálatok megerősítették, hogy a kuvaszok a megfelelő tartáskörülmények

betartásakor aktívan és hatékonyan képesek ellátni a legelő háziállatok melletti védelmet.

Felderítő őrzőstílusuk és aktív védelmi reakciójuk folyamatos oltalmat biztosít,

a nappali legeltetéskor és az éjszakai pihenéskor egyaránt. Az összetett őrzés-védelmi

rendszer egyik fő elemeként, jelentős visszatartó és megelőző hatással vannak

a területeken élő farkasokra és medvékre. Az észak-amerikai tapasztalatok szerint a

kuvaszok hatékonyak a prérifarkasokkal (coyote) szemben és képesek azok elpusztítására

is. A prérifarkas küllemében, viselkedésében, táplálkozásában a sakálnak megfelelő

faj Észak-Amerikában. A kutyák védelmi módszerének lényege a megelőzés,

egy ütközőzóna létrehozása a potenciális zsákmány és a ragadozó között. Ezért feltételezhetjük,

hogy alkalmazásuk az aranysakál esetében hasonlóan eredményes lehet.

A nyájőrzők viselkedésének rendszeres ellenőrzése és az emberi beavatkozás önálló

munkavégzésük dacára sem nélkülözhető. Az egész életen át tartó tanulás kulcsfontosságú

tényező a megfelelő genetikai alap mellett, hogy a kihelyezett kölykökből, a

későbbiekben jó munkavégzésű pásztorkutya legyen.

Az Északi-középhegység területén 2004-2006 és 2010-2011-ben végzett vizsgálatok

alapján a hazai állattartók felkészületlenek a problémára. Fontos azonban, hogy a károkozás

mértékének és rendszerességének el kell érnie egy bizonyos szintet, hogy rentábilissá

váljon a megelőző intézkedések bevezetése. Jelenleg sajnos még nem állnak

rendelkezésre értékelhető és rendszerezett vizsgálatok, pedig a megfelelő védekezési/

megelőzési módszerek kiválasztásához elengedhetetlen a módszerek és körülmények

pontos behatárolása, ellenőrzése. A fő cél és szempont a kárt okozó állat sikerélményének

megszüntetése, a táplálkozás kiváltotta pozitív visszacsatolás elvágása, amihez

nem csak a nyájőrző kutyák tartására, hanem más intézkedések megtétele is szükséges.

Az erdélyi és felvidéki kedvező tapasztalatokból kiindulva, a kuvaszokkal történő kármegelőzést át lehet ültetni a hazai gyakorlatba sakálokkal szemben is.

A teljes előadás anyaga az alábbi linkre kattintva elolvasható:  http://vmi.info.hu/news/aranysakal_konferenciafuzet.pdf