(Csákvár – Nagy-bükk – Kotló-hegy – Csákvár)

2014.05.01.

Mielőtt elkezdtem a Vértes szisztematikus bejárását, felállítottam egy szubjektív földrajzi sorrendet, milyen irányban menjek végig a hegységen. Úgy döntöttem, hogy az északkeleti végeken kezdek, Szárliget és Szár környékén. Onnan fogok délnyugati irányba haladni és valahol Mór - Csókakő vidékén teszem utolsó túráim.

Már akkor szemembe tűnt a turistatérképről a „Csákvári nagy kör”, mint evidens, megbonthatatlan túraútvonal. És tudtam, hogy más túraszakaszokkal alig érintkező, „független” élmény vár rám ezen a körön. Ezért nagy várakozásokkal indultam neki a távnak május elsején, kihasználva a négynapos hosszú hétvége kezdő csütörtökét.

A településről kiérve először a csákvári Esterházy-kastély egykori parkjának területén vitt az út, majd egy hosszan elnyúló tisztásra értem a sárga jelzést követve. Enyhe jobbkanyart követően felbukkant a Szent Ferenc kápolna jellegzetes, bástyaszerű épülete. Még Esterházy János gróf építtette annak idején (1797) ajándékul a feleségének. Akkoriban „Török-toronynak” nevezték. Tényleg törökösen nézhetett ki, hiszen pl. a tetején egy félhold díszelgett. Ma ökumenikus kápolnaként működik.

A kápolna, sajnos zárva volt, de a terméskőből hozzáépített csigalépcsőn feljuthattam a kilátójába.

A kilátóból kitekintve ez a látvány fogadott:

A kápolnát elhagyva erdőbe értem, mely a grófok idejében vadaskertként funkcionált. Nem volt hosszú szakasz, bokros rész következett, ahol egy kellemes magasles arra várt, hogy birtokba vegyem és elfogyasszam rajta elemózsiám egyharmadát. Itt készítettem egy fotót az egyre közelebb kerülő hegyekről, amint a bokrok lombozata felett csábítóan hívogattak:

A magasles után tisztás következett, ahol egy kiszáradt fa ágai szinte művészi kompozícióként meredeztek az ég felé:

A tisztáson volt egy kis eltévelyedésem, de hamar korrigáltam az útirányt. Itt két szép virágot is lencsevégre kaptam. A neten fellelhető növényhatározó oldal segítségével sikerült azonosítani is őket. Az első faj az egyszikűek osztályába tartozó bíboros kosbor (Orchis purpureus):

A második egy ajakosvirágú görvélyfűféle, a lila ökörfarkkóró (Verbascum phoeniceum):

Persze, a növények csodálata közben is haladtam és egyre közelebb került a Kis-Tábor-hegy - Nagy-bükk - Kotló-hegy alkotta hegyvonulat:

A Nagy-bükk lábánál egy festői kis rétbe botlottam:

Mielőtt beértem volna az erdőbe, visszatekintve ezt láttam:

Kellemes erdei útra értem, mely a Kis-Tábor-hegy (372 m) és a Nagy-bükk (400 méter fölött) között kezdett emelkedni. Egy jobbkanyar után azonban csúf látvány került a szemem elé:

Így nézett ki az irigylően szép nevet viselő Három Szarvas út fakitermelés után… Persze, nem akarok álszent lenni, hiszen én is sokra becsülöm a fából készült tárgyakat, bútorokat és fakitermelés nélkül nem juthatnék hozzájuk. Ráadásul a jelzéseket nem érintette a fakivágás, egyértelmű maradt a menetirány. Persze, amikor az ember ott botorkál az utat borító faágak és kövek között, máshogy éli meg a dolgokat… De még itt is akadt kellemes meglepetés: a talajt borító ágak közt egy gyászcincért (Morimus funereus) vettem észre, mely potrohán található négy jellegzetes fekete foltjáról könnyen azonosítható faj. Ellentétben az Északi-középhegységgel, ahol egyelőre csak behurcolt példányok bukkannak fel, a Dunántúli-középhegységben nem számít unikumnak megfigyelése. Sajnos, a telefonom alkalmatlan arra, hogy apró dolgokról élvezhető minőségű közelképet készítsen, így erről a szép bogárról nem tudok fotót mutatni. De aki kíváncsi rá, néhány kattintással megnézheti a neten - érdemes.

A letarolt terep után újra erdőbe értem és jó minőségű úton haladhattam tovább. Nem kellett sokat gyalogolni és már ott álltam a Kis- és a Nagy-Tábor-hegy (450 m) közti nyergen, ahol a zöld jelzés csatlakozott a sárgához a Meszes-völgy (Vérteskozma) irányából. A Meszes-völgy volt az én nagy szívfájdalmam, mert egyik útvonalamba sem tudtam bepasszolni ezt a szakaszt. Nem illeszkedett egyik körhöz sem, pedig van egy olyan érzésem, hogy szép hely… Talán majd egyszer, ősz végén - tavasz elején visszatérek ide, amikor rövidebbek a nappalok és rövidebb túrákkal is megelégszem… A térkép szerint vérteskozmai indulással a műutat is felhasználva lehetne tenni egy kis körtúrát, mely a Meszes-völgyön is áthalad…

A közös sárga-zöld szakasz eleinte tovább emelkedett, de már lájtosabban, mint a Három Szarvas út. Gyakorlatilag felértem a Nagy-bükk tetejére és itt szintben folytathattam az utat. Itt fiatalabb, bokorcsoportokkal tarkított erdőben haladtam. A beszűrődő napsugarak egy-egy helyen sejtelmes képbe foglalták a látványt:

Nemsokára a sárga jelzés a vérteskozmai műút irányába kanyarodott, én pedig a zöldön mentem tovább délre, a Kotló-hegy (389 m) irányába. Kisebb-nagyobb ingadozásokkal szintben vitt az út, mivel a Nagy-bükk a Kotló-heggyel közös platót alkot. Itt a változatosság kedvéért egy erdei siklóval (Zamenis longissimus) találkoztam, amint az út közepén sütkérezett a napfényben. A leghíresebb erdei sikló mindenki számára ismerős lehet: ez tekeredik rá a gyógyítás görög istenének, Aszklépiosznak a botjára, így minden gyógyszertár logóján ott láthatjuk. Sajnos, élvezhető fotót róla sem tudtam készíteni.

A sokáig egyenesen haladó út hosszú jobbkanyarba fordult és megkezdtem az ereszkedést egy meseszerű ösvényen:

Az ösvény elején még ki-kisütött a nap, azonban lefelé haladva egyre jobban beborult az ég. A Kotló-hegy lábánál húzódó Gyümölcsös-völgybe érve tudtam az égbolt nagyobb részletét úgy megszemlélni, hogy nem takarták el a lombok a kilátást. Amit láttam, nem volt bizalomgerjesztő: északkeleti irányból sötét fellegek gyülekeztek és távoli morajlások jelezték, hogy zivatar közeleg.

Túrázásaim során az időjárással mindig szerencsém volt. Egyszer, gyerekkoromban bőrig áztam a Bakonyban, s úgy látszik, ezzel hosszú időre letudtam tartozásom az égieknek. Azóta sosem kapott el eső és védettségem tudatában nem is szoktam magammal vinni túráimra vízálló ruházatot.

Igaz, hozzá kell tennem azt is, hogy sosem terveztem olyan napra túrát, amelyikre esőt jósoltak. Erre a csütörtökre is napsütést ígértek. A túra első felében sütött is a nap, de mindvégig baljóslatú, nehéz pára ülte meg a tájat…

A felhők vészesen tornyosultak felettem, miközben az agyam kattogott és számba vette a lehetőségeket. Mivel a völgyben semmiféle eső elleni menedéket nem láttam, első verzióként arra gondoltam, hogy végszükség esetén a Környe-Csákvár műútra kiérve (mely már nem volt messze) stoppolásba kezdek. Persze, ezt is addig kell megejteni, amíg nem ered el az eső. Ki venne fel szívesen egy bőrig ázott embert az autójába?

Hamarosan kiértem a völgyből és megláttam a közút életmentő fekete szalagját. Már nagyon besötétedett mindenfelé, de még nem esett az eső. Nem sokkal később azt is észrevettem, hogy úgy 200 méternyi távolságban áll egy ház. Úgy döntöttem, inkább ott keresek menedéket a zivatar elől. Megfutamodásnak éreztem volna, ha autókázva fejezek be egy túrát…

Ahogy közeledtem, újabb házikók bukkantak elő a bokrok mögül. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, hiszen Csákvár legközelebbi részéig is legalább 3 km-t kellett volna gyalogolni. Mindenesetre örültem a látványnak. Aztán tüzetesebben szemügyre véve a térképet rájöttem, hogy a Kotló-hegy alatti, Kotló elnevezésű, hétvégi házakkal beépített területen járok. Ekkor már biztos voltam benne, hogy sikerül menedéket találnom az eső elől. Végső esetben, bekéredzkedem valahová…

Persze, be kell vallanom, nem szívesen kértem volna segítséget. Úgy éreztem, önállóan is képes vagyok „megvédeni magam”. Így hát az első utcába érve a hétvégi házakat nézegettem. Többségük üresen állt, de több helyen is kint voltak a lakók. Különös módon ők nem vettek észre engem, mert a tevékenységükre koncentráltak – vagy az eget kémlelték. De nem bántam…

Észrevettem egy ígéretes kis telket, ahol a ház előtt állt egy kis kör alakú pergola. Elmentettem a memóriába. Úgy 50 méterrel odébb a másik oldalon állt egy faház, melyet ezer éve nem használhatott senki – legalább is erről tanúskodott siralmas állapota és a gaz, mely felverte az udvart. „Innen senki sem fog elzavarni” – gondoltam magamban. Az eresze fölött hosszan túlnyúlt a hullámos műanyagból készült esővédő tetőzet, így ideális helynek tűnt az égiháború átvészelésére. Bementem a telekre és közelebbről is szemügyre vettem a házikót. Szomorúan állapítottam meg, hogy a műanyag lemez csak egyetlen oldalról véd az eső ellen, nem kerüli körbe az épületet. De mivel éhes voltam, leültem egy ott talált háromlábú székre és elfogyasztottam az újabb szendvicset.

Közben teljesen besötétedett, csak percek kérdése volt, hogy elered az eső. Attól féltem, hogy ha ferdén fognak esni a cseppek, megázok. A ház másik oldalára nem menekülhettem át, mivel ott nem volt tetőzet. Ezért gyorsan elhagytam a telket és megnéztem a szemközti házakat. Vésztartaléknak ott volt a korábban látott pergolás épület, de észrevettem egy ennél is jobb hétvégi házat, amely nyitott kis előtérrel, amolyan tornácféleséggel rendelkezett és üresen állt. A szomszédok viszont otthon voltak, de nem vettek észre, amikor a kerítésen átbújva behatoltam a telekre. A nyitott előtér elég széles volt ahhoz, hogy fedezéket nyújtson, így jóleső érzéssel álltam be alája. Nyugágyak, asztalok, padok tárolására használták a tulajdonosok, így egy fasámlira ülve viszonylagos kényelembe helyeztem magam.

Az eső pár perc múlva eleredt, majd záporozni kezdett. Néha-néha megdörrent az ég, de a villámok távolabb csapkodtak. A levegő lehűlt, így fel kellett vennem a hosszúujjúmat. Sajnáltam, hogy félbe kellett szakítani a túrát. A közütra érve körülbelül a táv felénél járhattam. Tudtam, hogy ha elhúzódik az eső, már nem lesz értelme a nagykört folytatni azután, hogy elállt. Ebben az esetben a legrövidebb lehetőséget választva a közúton kell visszagyalogolnom Csákvárra és egy következő alkalommal tudom csak teljesíteni a táv hátramaradt részét.

Az eső 40 percen keresztül esett, majd úgy tűnt, a felhők végleg továbbállnak. Örök hálám a tulajdonosoké, hogy tornácuk megvédett az elázástól és használhattam a sámlijukat. A közút Csákvárig tartó szakasza nem szolgált sok érdekességgel, de jó érzés volt a friss levegőn gyalogolni, mögöttem a hegyek sziluettjével… Csákvárra érve még készítettem egy képet a Hősi emlékműről, mely a szabadságharcokban és háborúkban elesetteknek állít emléket – stílszerűen egy turulmadárral:

Visszatekintve elmondhatom, hogy emlékezetes túrát sikerült tennem ezen a napsütéssel induló napon. Tanulságként azt szűrtem le, hogy nem szabad ennyire megbízni az időjósokban. Nem árt, ha az ember visz magával eső elleni ruházatot is. Most szerencsém volt, hiszen esőkabát és sapka hiányában sem áztam el, de nem szabad kísérteni a sorsot… Nincs mindenhol tornác…